Első napjaim a gyárban és ennek apropóján elmélkedések a kapitalizmusról

Kezdjük a jó hírrel. Újból (ha csak rövid időre is) fizetett alkalmazott vagyok. Ez így több mint egy év kihagyás és öt hónap effektív munkanélküliség után kifejezetten nagy szám. A félig tele oszlopba sorolandó még, hogy valamennyit kell használni a franciát, és hogy elég rendesen fizetnek. A semleges oszlopba kerül az, hogy az állás nagyjából 2-3 hétig van. A félig üres rubrikába pedig az, hogy maga a munka legnagyobb részben „majom az írógéppel” jellegű, vagyis elég agyatlan és unalmas, és hogy úgy bánnak velünk, mint – gondolom – a Ford gyárban a futószalagon dolgozókkal bánhattak a hőskorban.

A dolog úgy kezdődött, hogy pénteken hívta föl valaki a figyelmemet, hogy van ez a lehetőség. Írtam is rögtön pénteken, hogy szeretnék jelentkezni. Nem válaszoltak. Elkönyveltem magamban, hogy ebből sem lesz semmi. Kedden délelőtt írtak, hogy a munka aznap délután 2-kor kezdődik, de esetleg szerda reggel is be lehet csatlakozni, de meg kéne csinálni egy francia vizsgát, mivel nem vagyok anyanyelvi. Úgyhogy – kertészkedés után – kedden délután megcsináltam a vizsgát (nem volt hosszú). Írtak, hogy mehetek. Este hatkor írták, hogy másnap 10-kor jelenjek meg. Majd másnap f9-kor írtak, hogy mégse jelenjek meg, de valószínűleg csütörtök délután majd elindul a dolog. Ezek után nagy csönd csütörtök délig, amikor is felhívtak, hogy legyek szíves du. 1-kor megjelenni. Megjelentem. Percre pontosan. Pikpakk megvoltunk az adminisztrációval, és kezdődhetett az oktatás. Az oktatást a főnököm, egy nálam kb. tíz évvel fiatalabb francia lány tartotta. Ennek keretében elsőként elmondta, hogy mivel a munkának már kedden meg kellett volna indulni, és technikai okokból késett két napot, ezért nagyon kevés az időnk, és elvárja, hogy akkor most már tényleg mindenki adjon bele apaitanyait a munkába. Ezt az elmúlt két napban még négyszer mondta el. Ezek után hosszan beszélt arról, hogy kávét ihatunk a számítógép mellett, de az ebédünket ne ott együk, mert az zavaró a többieknek. Ezek után hosszan elmagyarázta, hogy miért zavaró a többieknek, ha ebédidőben mindenki előszedi az indiai/hal/morzsázós stb. kajáját, ezért azt kéri, hogy az ebédünket ne az asztalnál együk meg. Tehát, hogy arra kér, hogy legfeljebb gyümölcsöt együnk az asztalnál, de az ebédet ne. Miután ezt a kérdést kiveséztük, rátértünk a dress code-ra. Örömmel jelentette, hogy van casual Friday, amikor lehet farmemben menni, de más napokon elegánsnak kell lenni (és itt jelentőségteljesen rám nézett, mert én az elkészülésre rendelkezésemre álló tíz percben egy farmert találtam magamra húzni). Szóval, hogy azért kell jól kinézni, mert jöhet az ügyfél, meg különben is. Ő maga amúgy egy forrónadrág (aka púzó) overált és egy térdig érő bakancsot választott aznapra az elegáns ruhatárából, valamint teljesen nyilvánvaló módon nem viselt melltartót az overál alatt. Továbbá az is hangsúlyozva lett (további jelentőségteljes pillantások mellett), hogy nagyon nyomatékosan megkéri a nem francia anyanyelvűeket, hogy ha nem értenek valamit, akkor ne tegyenek úgy, mintha értenék, hanem inkább szóljanak neki. Mert ő nem tudhatja, hogy a nem anyanyelviek mennyire tudnak franciául, és hát inkább szóljunk, mint büszkeségből úgy tegyünk mintha értenénk, holott dunsztunk sincs, hogy mit jelent a szöveg. Ezek után elmondta azt is, hogy mit kell csinálni. Aztán elmondta még egyszer, ismét hangsúlyozva, hogy most már tegyük le a seggünket dolgozni, mert így aztán nem lesz betartva a határidő. Azt hiszem nem áruk el nagy titkok, ha megemlítem, hogy nem szimpatizálok túlzottan a főnökömmel. Ezen nem segített, hogy – miután még felvételem előtt megírtam e-mailben, majd tegnap közöltem az adminisztrátorral és a főnökkel is, hogy ma el kell mennem 2-kor – ma mikor 2-kor elköszöntem, felvont szemöldökkel azt kérdezte, hogy akkor ezek szerint én most elmegyek és netalántán ma már nem is jövök vissza. Megerősítettem, hogy nem.

Szóval nem egy GFMT na. De azért tényleg örülök, hogy legalább van valami meló, már csak azért is, mert sokkal jobban fogom tudni értékelni, amikor megint munkanélküli leszek, és talántalántalán beindít valamit, és egy idő után talántalántalán lesz majd ennél jobb munkám is. De ne bízzam el magam.

Ami pedig a kapitalizmust illeti, egy teljesen új oldaláról ismerem meg itt. Otthon ugye egyértelműen a jó oldalán voltam annak a dolognak, aminek nem jó a rossz oldalán lenni, ezért a kapitalizmus annyiban érintett engem, hogy jó munkáért jó fizetést kaptam, és ebből sok féle dolgot lehetett kapni a boltban, és nem kellett sorban állni banánért. Itt viszont átkerültem annak a bizonyos dolognak a rossz oldalára (bár azért valljuk be, bőven nem a legrosszabb oldalára). És senkit sem hat meg, hogy én milyen okos és ügyes vagyok, valamint mennyire szeretnék értelmes munkát végezni, mert vannak mások is, akik szeretnének értelmes munkát végezni, és ráadásul még itt is jártak egyetemre, és van a cv-jükben valami értelmezhető korábbi munkahely. Ezért elkezdtem a táplálékláncon lejjebb kacsingatni, ahol viszont végképp elég nagy a tumultus, úgyhogy simán meg lehet azt csinálni az emberrel, hogy azt mondják, hogy akkor holnap reggel tessék jönni kezdeni, aztán telefonálnak, hogy jaj bocs mégse (ez velem konkrétan kétszer történt meg, és ugye majdnem harmadszor is). Nem beszélve arról, hogy amikor végre sikerül beverekednie magát az írógéphez, akkor a majom nem figyelmeztetheti a hölgyikét, hogy nem meggyőző melltartó nélkül dress code-ról értekezni. Úgyhogy valószínűleg hamarosan szakszervezetet fogok gründolni, és követelni fogom, hogy a kollektív szerződésbe foglalják bele, hogy minden instrukciót legfeljebb háromszor lehet elmondani, és ha ennél többször ismétlik el, azért veszélyességi pótlék jár, mert rossz hatással van az ember vérnyomására. 

És hogy a képriport se maradjon el:

Ebéd a pubban

Richmond park

Law Society selfi ügyvéddé avatásom alkalmából