Hát az a helyzet,
hogy majdnem minden, amiről írhatnék, az már volt tavaly is (brightoni hétvége,
sütisütés, gyerekek egyenruhában), úgyhogy lassan cuccolhatunk másik országba,
hogy ne legyünk ilyen uncsik.
De azért van
egy-két ez-az. Például voltunk színházban a gyerekekkel. Megnéztük a 80 napalatt a föld körült, és rendkívül jól szórakoztunk. Vicces volt, ötletes volt,
jók voltak a színészek, az eddigi színházi élményeink közül abszolút ez vitte a
pálmát. A gyerekek mérsékelten értették, de Gabesznak nagyon tetszett, amikor
Mr. Fogg és az indiai hercegnő smároltak, Matyi pedig nagyon izgult, hogy
sikerül-e a megnyerni a fogadást, és amikor úgy tűnt, hogy már nem fog
sikerülni, akkor ki akart menni a színházból.
Újdonság még,
hogy Matyi egyrészt nagyon rá van állva a focizásra, már az ad hoc ebédszüneti
focicsapatba is beáll, másrészt nagy focidrukker lett. Némi irányított
döntéshozatal mellett a Chelsea-nek kezdett el drukkolni (eléggé adja magát a
dolog, mivel itt van a szomszédunkban a stadion). Már olyanokat mond, hogy a
kedvence a Diego Costa, mert a Liverpool ellen ő rúgta a szépítő gólt. Tegnap
kapott egy chelseas focilabdát, és ettől rendkívül boldog, ma azzal focizott az
egész család (!) a parkban. A labdavásárlás amúgy azért történt, mert Gabesznek
tönkrement a régi biciklije, és mivel amúgy is eléggé ki volt már nőve,
kaphatott egy újat (szerencsére épp a szomszédban van egy fusi használt bicikli
kereskedés, úgyhogy egyszerűen meg lehetett oldani a dolgot).
A gyerekek zenei
karrierje is szépen alakul. Már kottából furulyáznak (jó, két dalt, de akkor
is), ami nekem majdnem annyira elképesztő, mint hogy Diego Costáról
beszélgetünk.
És közben vészesen
közeledik a Halloween, úgyhogy ma legyártottam Gabesz szellemjelmezét
párnahuzatból (a diy terén határozottan megnőtt az önbizalmam, a fantáziám és a
kézügyességem viszont maradt a korábbi szinten, ami azt eredményezi, hogy
teljes lelki nyugalommal gyártok mindenféle tré cuccot, még szerencse, hogy
egyelőre túl kicsik, hogy ez feltűnjön nekik, de lehet, hogy be kéne iratkozni
valami tanfolyamra, mert előbb-utóbb le fogok bukni). A tökfaragás még hátra
van.
Magam
csatlakoztam a reggel és délután a metróra felpréselődő (vagy nem felpréselődő,
amikor már préselődésnyi hely sincs) irodakukacok népes csapatához. Múlt
pénteken véget ért a betanulási időszakom, úgyhogy lehet, hogy most kicsit
jobban fognak pörögni bent az események, de azért vannak kétségeim. „CsakLengyelországban gróf, itt Sidley Parkban zongorahangoló.” – ilyen ez
most.
Ellenben nagyon
szép most az ősz (lásd alább), és voltam jóféle sri lankai étteremben, ahol
hoppert lehet enni, és szerdán megnézzük Sir Kenneth Branagh-ot a színházban,
és hogy bebizonyítsuk, hogy ultravagányak vagyunk, voltunk alternatív színházban
Shoreditch-ben (bár szenvedtünk mint egy kutya, mert az illetőnek az az ötlete
támadt, hogy olyan darabot ír, ami vissza fele is értelmes – ún. palindrom –
viszont nem sikerült neki, ezért egyik irányban sem volt értelme, és ezt rossz
színészi játékkal, és indokolatlan durvasággal próbálta leplezni, szintén
sikertelenül), és elvittük a gyerekeket a Tate Modern új szárnyába, ami tök jó
volt, és a műalkotásokon lehetett heverészni, és még mindig elég szépek a
virágaim a kertben, és tegnap szuper vendégségben voltunk Mikolájéknál
Szilviékkel, és volt/van/lesz sok kedves látogatónk, és a legutóbbi jógán (némi
segítséggel) lótuszülésben álltam fejen, és ha még ez sem volna elég, akkor egy
olyan könyvet olvasok, ami a ’70-es években játszódik Bombayben, és – részben – egy érinthetetlen
kasztból származó család történetét meséli el, minek következtében mindennap
lehet örülni, hogy van hideg-meleg folyóvíz (sőt – félve mondom ki – egy ideje
még be sem áztunk).
Na, de most jön
az érdekes rész:
