Van annak előnye
is, ha az ember egy ufó a munkahelyén… az, hogy nem értik, hogy mit beszél,
helyesebben írogat össze-vissza. Úgyhogy az „isten áldása egy rosszindulatú
népnek” jóvoltából most megosztok néhány munkahelyi szösszenetet.
Elöljáróban
annyit, hogy továbbra is azt gondolom, hogy baromi mázlim van, hogy sikerült
ide beverekednem magam, a hivatal elég impresszív, a népek kedvesek, néha tisztára
az a hangulat, hogy én ott egy jogász vagyok, 5-kor haza lehet jönni, szóval
aranyéletem van. Nekem beleférne ebbe az aranyéletbe egy kicsivel több (és
érdekesebb) feladat is, de az van, hogy nekem semmi sem elég jó, mert egy
elkényeztetett úrilány vagyok.
Na, most, hogy
előre meggyóntam, jöhet a rosszindulatúskodás. Az úgy van, hogy a mi „csapatunk”
nem nagy, összesen 10 ember, jogászokkal, ügykezelőkkel, adminisztrátorokkal,
mindennel együtt, és heti három napot ott ül velünk a Nagyember (vicces módon
szarabb helye van, mint nekem, mert az én asztalom legalább az ablak mellett
van, az övé meg a folyosónál). A Nagyember annak a döntéshozó bizottságnak az
elnöke, aminek a kiszolgálására a mi csapatunk hivatott. És azelőtt, hogy fő
elnök lett volna, egy nagy és híres ügyvédi irodában volt fő partner, és esős
időben a hongkongi jockey/cricket vagy valami hasonló klub esernyőjével
parádézik, ami még abból az időből származik, amikor ő volt a nagy és híres
irodája hongkongi részlegének főfő fejese. Egyszóval ő tényleg nagyember, és
ráadásul még tényleg okos is. Ellenben köztem és egy páfrány között nem nagyon
tud különbséget tenni (bár a múltkor kiderült, hogy tudja a teljes nevemet,
amit a páfrány bizonyosan nem mondhat el magáról), ezt onnan gondolom, hogy a
páfrányhoz sem szokott szót intézni, éppúgy mint hozzám, még akkor sem, ha
történetesen hárman vagyunk egy igen kicsi tárgyalóban. Ez kicsit zavar, és nem
tesz jót az amúgy sem nagyon virulens önbizalmamnak. Viszont edződöm.
Tegnap például
szinte szemem sem rebbent, mikor – jegyzőkönyvvezetői minőségben – megjelentem
egy megbeszélésen, amin a Nagyemberen kívül ott volt egy másik jogász tőlünk, a
csapatunk menedzsere, és egy másik főosztály Főembere, akik mind ismerték
egymást, én viszont még nem találkoztam a Főemberrel, és kicsit arra
számítottam, hogy esetleg be leszek majd mutatva neki, de ezt senki sem
tartotta fontosnak, ideértve a Főembert is (de lehet, hogy csak nem vett észre,
mert legalább 40 centire ültem tőle, és elég halkan vezettem a jegyzőkönyvet,
plusz megszólalásig hasonlítok egy páfrányra). Pedig ha be lettem volna
mutatva, akkor lehet, hogy nem (így) hangzik el a következő beszélgetés.
Főember: „Ha a Brexit miatt majd minden bejövő céget engedélyeztetnünk kell,
akkor nagy bajban leszünk, nem lesz elég ember, hogy a nyomozásokat
lefolytassák. Valószínűleg úgy kellene csinálnunk, hogy azt mondjuk, hogy a
németek és a franciák jöhetnek, a spanyolokat és az olaszokat megfontoljuk, de
a ciprusiakat tuti nem engedjük be. A kelet-európaiak meg meg se próbálják.”
Nagyember: „Bruhaha.” Főember: kuncog „Miért, a franciák tényleg ezt csinálják,
nekik mindegy, hogy mit mond az európai szabály, azt mondják – francia akcentust
imitál – ’no’, egy litván bank márpedig Párizsban nem nyit irodát.” Általános
derültség. De mondjuk méltó módon elégtételt vettem a k-európai öntudatomon
esett csorbáért, mert a jegyzőkönyvben a monogramomat ZsE-ként tüntettem föl,
nem pedig ZE-ként, ahogy amúgy mindenhol futok. (Itt kell megjegyeznem, hogy ez
a jogász kolléganőmnek föl is tűnt, és mondta, hogy mostantól ügyelni fog rá,
hogy máshol is így legyen feltüntetve.)
És azt is meg
kell jegyezni, hogy általában nagyon udvariasan nem éreztetik velem, hogy egy
ufó vagyok, én pedig igyekszem civilizáltan viselkedni, és az irodában nem is
puhítom nyereg alatt a húst. Éppen ezért kicsit meglepett, hogy ma, amikor az
új jogász kolléga köszöntése alkalmából egy fúziós indiai étteremben ebédeltünk
(erről csak annyit, hogy masala sültkrumpli), akkor az egyik – amúgy felvilágosult
és művelt – kollégám azt találta kérdezni, hogy „És Magyarországon milyenek az
éttermek?”, már éppen mondtam volna, hogy fúziós indiaiban például még nem
voltam, amikor hozzátette, hogy „Például lehet pizzát venni könnyen?”.
Valószínűleg az arcom elárulhatta, hogy itt valami félrement, mert utána valami
olyasmit mondott, hogy hát Ausztriában például nem nagyon lehet pizzát enni.
Majd amikor az
ebédből visszatértünk, a tojásárus asszony odajött a kolléganőmhöz, adott egy
doboz tojást, a kolléganőm szépen kifizette, majd a tojásos nő azt mondta „Azt
hiszem, tartozom neked a múltkorról 50 pennyvel. Ja, nem, végül tudtam aprót
visszaadni.” Ezen elmerengtek még egy darabig, és végül megegyeztek, hogy nem
jár az 50 penny.
És még csak
szerda van.
