A fb jóvoltából elém került a 2016-os februári bejegyzés,
úgyhogy gondoltam, csinálhatnék egy ilyen kis előtte-utána jellegű posztot, amiből
kiderül, hogy mi változott az elmúlt két évben. Meg az is van, hogy február
van, csoffadtak és unalmasak vagyunk, úgyhogy énnel izgalmasabb téma amúgy sem adódott.
Szóval, munka fronton sok minden változott, akkor még
nagyban álláskeresésben voltam, azóta már a második melót taposom. Az elsőt
fedje a feledés jótékony homálya. A jelenlegiről már volt szó itt-ott, szóval nagyon
sokat erről sem érdemes. Legyen elég annyi, hogy a domináns érzésem a dologgal
kapcsolatban az, hogy egy IRODISTA vagyok, amely szó nekem itt (mármint
Londonban) nyert plasztikus értelmet, és egyúttal az is, hogy miért beszél
mindenki arról, hogy hogy valósítsd meg önmagad, meg mitől gondold azt, hogy te
különleges vagy stb. Na mármost én nem akarom megvalósítani önmagam, azt pedig
meg kevésbe szeretném gondolni, hogy a földkerekség legcsodálatosabb teremtménye
vagyok (mint természetesen mindenki más is a maga módján stb. stb.), hanem egyszerűen egy
kicsit izgalmasabb munkát végző, és kicsit több intellektuális stimulusban részesülő
irodista szeretnék lenni, extra bónusz, ha esetleg meg egy-két barátra (ebédelő társra) is szert
lehetne tenni a munkahelyen, jelenleg ugyanis az ideálisnál jóval több időt töltök
saját magammal. (Bár a múltkor az egyik kollegám eljött hozzánk a családjával
ebédre, és állítólag ilyen itt Clement Attlee miniszterelnöksége óta nem
fordult elő, szóval valószínűleg csak nekem túl nagyok az elvárásaim.)
Sajnos a fűszálegyengetés már a múlté (vicces módon eddig
az volt az első és utolsó “munkahely” itt, ahol valakivel össze tudtam barátkozni,
de a dolog persze akkora mismatch volt, hogy azóta nem tartjuk a kapcsolatot egyáltalán).
A lakás egy ideje nem ázott be, úgyhogy mostanság sokkal
kevesebb dolgunk van tetőfedőkkel, és ha jönnek is szakik (mert pl kitörik az
ablak vagy ilyesmi), már az is viszonylag önjáróan működik, úgyhogy ezen a téren
őrületes a javulás.
Kulturális téren a helyzet stagnál. Próbálkozunk a színházzal,
néha sikerül beletrafálni, de annál sokkal többször nem sikerül. Legutóbb pl. a
Network című produkciót láttuk a híres színésszel, es megint egyszer az történt,
hogy a közönség állva tapsolva őrjöngött, mi pedig kínunkban röhögtünk, és saját
érthetetlen nyelvünkön epés megjegyzéseket tettünk a darabra és a körülöttünk örömködő
közönségre.
Ami a gasztronómiát illeti, gluténban és cukorban utazunk
mostanában. Sütök, de ezt tudjátok. Fejlődés itt is tapasztalható a két evvel ezelőtti
állapothoz képest, vagy legalábbis a mindenféle kenyereket én annak tekintem,
de persze még van hova.
A gyerekek pedig durva tempóban fejlődnek mindenben. A
foci csak Matyinál maradt meg, nála viszont szenvedéllyé nőtte ki magát mind a nézés
mind a játszás. Már eljutott oda, hogy leáll a parkban idegenekkel focizgatni, és
nagyon élvezi. Ezt személyes sikerkent könyvelem el. Gabesz ejtette a focizást,
helyette most teniszezik, de azért belőle nem hiszem, hogy hard core tenisz
fan/játékos lesz. Mondanom sem kell, hogy angolul már tudnak, de magyarul meg
mindig jobban. Az iskolában nagyon jól érzik magukat, mi ennek nagyon örülünk,
csak kicsit felünk (inkább csak én) a kutyára dér effektustól, ami a középiskola
kapcsán sanszosnak látszik. De mivel az meg több mint két év, meg ki tudja,
hogy hol leszünk, meg mi lesz addigra, igyekszünk nem túlizgulni a dolgot.
