harmadik év vége felé járva már a londoni életunk is beleért a “nincs semmi
különös” korszakba, arról meg minek. Vagy csak ellustultam. Vagy mindkettő.
Mindegy is. Most ez egy ilyen tárgyszerű/filozofáló [uncsi] poszt lesz, ezért előre
is elnézést kérek. Aki röhögni akar, kattintson ide.
Szóval teleget itt a tavasz, olyannyira, hogy mindjárt nyár van, bár ebből nem
sokat érzékelünk (igen, esik, de azért néha nem esik, és olyankor eszünk
fagyit). Ismét lement egy szülinapi buli szezon, amiből az volt a tanulság, hogy a
saját gyártmányú, baromi kreatív, mindenízű drazsé kostolós, bájital felismerős,
titkos üzenetes Harry Potter buli, tortában elrejtett drazséval és minden egyéb
überkúl dologgal együtt káoszba, visítozásba és lakásszétszedésbe fullad, míg az
internetről letöltött detektívjáték, amelynek megszerzése és előkészítése
pontosan tizedannyi fáradságba telik (és még olcsóbb is, mert csak a jatékért
kell fizetni, viszont nem kell összevásárolni hozzá minden szart), pompásan
működik, lebonyolítása gördülékeny, lakás (többé-kevésbé) egyben marad.
Szóval ennyit a kényszeresen kreatív szülőkről… ezentúl csak konzerv szülinapi
bulit tartunk. Na jó, a tortába meglepetés elrejtését nem bírtam ki, de
másodjára az is sokkal jobban ment.
Alább a drazsés változat.
Lássuk csak milyen nevezetes dolgok voltak még. Itt volt pl március 15-ike. A
Gábor Áron rézágyúját ugyan nem énekeltük el, de a gyerekeknek iskolába
menet elmeséltem, hogy hogy is volt ez a forradalomésszabadságharc dolog.
Ennek apropóján rájöttem, hogy egyrészt elég ködösek az emlékeim erről a
témáról, másrészt hogy nem is olyan egyszerű dolog áltisis gyerekeknek
elmagyarázni, hogy mit tesz az ősiség eltörlése.
Aztán volt tavaszi szünet, voltunk otthon, otthonról ellógtunk Szicíliába, aztán
megint otthon. Jó volt.
Múlt hétvégén pedig megint voltam otthon egy rövidet, 20 éves érettségi
találkozó apropóján. Szintén jó volt. Családi progik, napsütés, meggy és
cseresznye, régi iskolatársak, színház, mi kell még.
Az igazság az, hogy nehéz a fejemben összehozni azt, hogy milyen jó nekem
otthon (és ezzel párhuzamosan milyen közepesenkielegitő itt), és közben meg
mennyire gáz, ami otthon van. És nagyon zavar az, hogy én sütögetem a
kenyereket itt a csillivilli Londonban miközben otthon a faszkalap és társai azon
igyekeznek, hogy majdnem minden jó dolgot tönkretegyenek. Probálkozom
persze kicsit csinálni ezt-azt, éves bonuszt civileknek átpasszolni, segítésbe
besegíteni, de hát az jól látszik, hogy nem ebből lesz az énekes halott. Pedig én
tényleg nem akarok nem otthon megöregedni (na jó, esetleg Korzikán…), és az a
megöregedés nincs is már annyira messze (vö 20 éves érettségi találkozó),
szóval nem tudok a végtelenségig várni. Úgyhogy légyszi szóljatok, amikor a
kockakő felszedéses buli lesz majd, mert akkor veszek egy repjegyet.
Addig viszont marad az irodistázás, gyerek abajgatás, sütés, jóga. Ez utóbbi
nagyon örömteli módón felhozta magát az otthoni szintre. Egy éve sikerült
megtalálnom Laci (majdnem) mélto utódját, és azóta megint nagyon élvezem a
jógázást. A sütes is jó, a gyerek abajgatás szintén, jófejek a srácok na. Az
irodistázásról már volt szo, azon a fronton egyelore nincs változas, de forgatom
a fejemben, hogy megpróbálok továbblépni (első körben hivatalon belül), hogy
legyen egy kicsivel több kihívás, de ez egyelőre csak a tervezgetés szintjén van.
Hát ezek. És meg fogok probálni rendszeresebben írni, de sajnos újabban sokkal
kevesebbszer találkozom lóbiztositási ügynökökkel, úgyhogy nem adja magát
annyira, hogy miről is kéne beszámolni. De majd nyitva tartom a szemem.
