Elkezdtük nézni a
középiskolákat. Matyinak csak jövő után kell mennie, de mivel a
jelentkezések/felvételik ősszel zajlanak, ezért nem árt már most tájékozódni,
hogy legyen valami fogalmunk a dolgokról. Hát lett. Fogalmunk.
Egyelőre két
iskolát néztünk meg, mindkettő viszonylag közel van (bár nem annyira, hogy ne
kéne miatta költözni, de jövő héten majd megnézzük az abszolút körzetest is),
mindkettő állami. Az elsőben múlt héten voltunk, szép nagy iskola, 1200 gyerek
van, eléggé nyomatják a természettudományt, számítástechnikát meg ilyeneket,
ami valszeg Matyinak feküdne. Jók az eredményeik, ami jó. Viszont az egész
eléggé karót nyelt. Minden reggel azzal indítanak, hogy ellenőrzik az
egyenruhát (ing, nyakkendő, zakó), és akinek nincs rendben, az büntit kap. Nagy
hangsúlyt helyeznek továbbá arra, hogy a gyerekek felkészüljenek a tanórára,
értsd, ha nincs kész a házi, bünti van, ha otthon maradt a füzet, bünti van
stb. A bünti pedig minden esetben az, hogy az egy órás ebédszünet felét egy
bent, egy teremben ülve kell tölteni. Püff neki, elképzeltem Matyit, amint
MEGINT otthon hagyja a füzetét, vagy netán a nyakkendője nincs rendesen
megkötve, és MEGINT büntibe küldik. Ezen a ponton fájni kezdett a gyomrom,
ezért a körbevezetés további részét, amiben hosszan ecsetelték, hogy milyen
nagyszerű kirándulások vannak (ott van rögtön a kirándulás Bolognába, ahol
lehet gyakorolni a franciatudásukat (??) – biztos csak nem értjük jól a francia
települések angol kiejtését) már nem élveztem annyira. De összességében a benyomás
nem annyira rossz, mint…
… a mai helyen. A
mai egy szuper elegáns környéken lévő iskola volt, aminek szuper jók az
eredményei, nagyon csillivilli, van saját úszómedencéje, és olyan parkja,
amihez képest Versailles kutyafasza, szóval a dolog elég kecsegtetőnek tűnt.
Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a nyílt napra. A nyílt nap pontban 6-kor
kezdődött, vagyis aki 6 után ért oda, azt nem engedték be, viszont aki 6 előtt
azt 6-ig szintén nem, ennek következtében két utcasaroknyi sor kígyózott az
iskola előtt, míg végül megnyitották a kapukat. Rögtön a kapuban tanárok
osztogattak egy kis papírzacskót, kicsit reméltük, hogy lesz majd benne logós
golyóstoll, de nem volt, csak sok nyomtatvány meg szórólap meg iskolaújság meg
prospektus. Majd beléphettünk az iskolába, aminek az előtere egy 4 csillagos
szállodára hasonlított, kárpitozott fotelokkal, és decens bézs burkolatokkal,
itt-ott ízlésesen elhelyezett virágcsokrokkal. Majd beléptünk a nagyterembe,
aminek határozottan ravatal hangulata volt, mert a pódiumon egy asztalon
virágok és meggyújtott gyertyák sorakoztak. Amikor mindenki leült (szigorúan a
számára a terelőszemélyzet által kijelölt helyre), akkor megjöttek a
gyászhuszárok is, akikről később kiderült, hogy az iskola vezetősége. A színpad
közepére kiállt az igazgató, és mellette kétoldalt, 45 fokos szögben
elhelyezett három-három székre leültek a többi notabilitások. Mindenek előtt
megtudtuk, hogy ők itten nem szarral gurigáznak, és a kezünkbe nyomott kis
zacsinak elég borsos ára volt, úgyhogy legyünk szívesek vigyázni rá. Ezt
követően kiderült az is, hogy a színpadon ülő népek, nem mások, mint az iskola
vezetői, ámde csak dekorációs értékkel bírnak, beszélni ugyanis nem fognak. És
valóban, még az sem volt nekik engedélyezve, hogy a bemutatkozást maguk
intézzék. Mindegyiknek szép sorban fel kellett állni, és állva végighallgatni,
ahogy az igazgató elmondja a nevüket és a titulusukat, aztán visszaülhettek a
helyükre. Kicsit már türelmetlenek voltunk, mire készen lettünk a
bemutatásokkal, és gondoltuk, hogy most, hogy már tudjuk, hogy kinél van a
kasszakulcs, ki vezeti a kórust, és ki felelős a tanárok továbbképzéséért, meg
fogunk majd tudni valamit arról, hogy mi is van ezekkel az ún. gyerekekkel. De
az igazgatónak láthatóan ennél sokkal jobb témái is voltak. Például, hogy az
iskola idén 60 éves, és ők ennek örömére vásároltak is egy széket, amit 60 éve
hoztak forgalomba, és nagyon szép szék, és hát nem volt olcsó.
A szék, ami nem volt olcsó:
Ezek után
megnéztünk egy bejátszást, amiben a 60 évvel ezelőtti iskolanyitásról számolt
be a filmhíradó. Ennek apropóján az igazgató hosszan elmerengett arról, hogy a
filmben látható írógépekről talán valaki már azt sem tudja, hogy micsodák, mert
az még egy teljesen másmilyen világ volt, de ugyanakkor ha jobban
belegondolunk, akkor nem is annyira volt más világ, mert ha az írógép helyébe
behelyettesítjük a számítógép billentyűzetét, akkor máris látszik, hogy
egyfelől nagyon más idők járnak most, ugyanakkor mégsem változnak ezek az idők
annyira („elbaszott filozófus” egyeztünk meg ekkor Petivel hálát adva a
magasságosnak édes anyanyelvünkért). Miután a hallgatóság kellő időt kapott,
hogy ontológiailag elemezze az írógép-számítógép kontrasztot, ami egyszersmind
párhuzam is, rátértünk a következő témára. Nem, nem a gyerekekre. Jobban mondva
egy gyerekre. A kivetítőn egy fekete-fehér fénykép látszott egy
ipartelepszerűségről. Nem fogjátok elhinni, de ez az ipartelep az igazgató
szülőfaluja. Egy bányászfalu sldfhaédjf countyban. Nagyon szegény bányászfalu.
Ahol csak bányászni lehet. Bányászni rossz. Ezért a hét éves kis Colin rájött,
hogy egy választása van, keményen dolgozni, és elmenni. És így is tett,
keményen dolgozott, és osztályából (itt a kivetítőn megjelent az osztálykép) egyedüliként
grammar schoolba ment. A többiek mind mentek a lecsóba. De őt a grammal school,
ami egyébként halálosan unalmas volt, arra ihlette, hogy tanár legyen. És lett.
Igaz, hogy szomorú, hogy ott kellett hagynia a szülőhelyét és a családját, de
nem volt más választás, aki okos volt, annak el kellett menni. Hatásszünet.
Tanulság: az iskola az egész életre szól. Örökre. (Itt már nagyon fészkelődtünk
a széken, és sűrűn pillongattunk az óránkra, de tekintve, hogy az első sorban
ültünk, nem mertünk elmenni.) Itt az előadásban rövid szünet következett, mert
az iskolai kórus énekelt nekünk két dalt. (Szépen énekeltek.) Aztán a tanári
gárda visszajött a pódiumra. Ahhoz, hogy a kórus föl tudjon állni a színpadra a
tanároknak le kellett vinniük a székeiket, az igazgatónak pedig a pulpitust. Most,
hogy visszajöttek, hozták magukkal a bútorokat is. Az igazgató azzal folytatta
a beszédét, hogy mi a hallgatóság jobban meg tudjuk ítélni, hogy középre
tette-e le a pulpitust, de reméli, hogy igen („kényszeres idegbeteg”
állapítottuk meg Kölcsey nyelvén). Ezek után még elmondta, hogy az iskola
eredményei a legfelső 5%-ban vannak az országban, hogy kitűnő minősítést kaptak
az Ofstedtől, hogy 13% Oxfordba vagy Cambridgebe megy, hogy nagyon büszkék arra,
hogy egész végig kötelező a latin tanulás (más iskolákban ezért 30.000 fontot
kell fizetni), hogy a tanárok keveset keresnek, viszont ingyen és bérmentve
szombaton is bejárnak, hogy korrepetálják a gyerekeket (akikről így áttételesen
kiderült, hogy szombatonként korrepetálásra járnak), hogy a work-life balance
egy baromság, és náluk 60 órás munkahét van a tanároknak, de mivel keveset
keresnek, és nem tudnak lakást venni Londonban, ezért úgyis néhány éven belül
vidékre költöznek, így náluk egy kiégett, morcos tanárt sem látni, mindenki
puszta lelkesedésből jár be szombatonként és tavaszi szünetben korrepetálni és
így tovább és így tovább. Illetve, hogy a fiataloknak lehet véleményük,
amennyiben ez ki van kérve, és megfelelően és udvariasan van előadva („náci”
jegyeztük meg az orrunk alatt, mert ez némileg nemzetközi szó). (Azt már a
prospektusból megtudtuk, hogy a zakót a folyosón semmilyen körülmények között
nem lehet levenni, még ha nagyon meleg van, akkor sem.) És amikor a kivetítőn
megjelent egy apuka és egy gyermek képe, és meghallgattuk, hogy az igazgató már
az apukát is tanította fiatal korában, és most lám a gyerek is hozzájuk jár, és
ez nagyon szép dolog, mert a lojalitást mutatja, amit ő nagyra értékel, akkor
felálltunk az első sorból, és 500 másik szülő és gyerek rosszalló (irigykedő?)
tekintetétől kísérve elhagytuk a termet. Közben pedig az járt az eszemben, hogy
„Faszikám, ha neked még fényképet is kellett mutatnod arról az egyszem szerencsétlen
gyerekről, akinek már az apját is te tanítottad, miközben a kinyúlt pulóveres,
ugibugizó ipse valahol a Balkánon egy EGÉSZ ISKOLÁT pattintott össze volt
diákjai gyerekeiből, akkor el kéne gondolkoznod, hogy biztosan sikerült-e
középre leraknod azt a pulpitust.”
Na, tehát, a
gyengébbek kedvéért, ebbe az iskolába nem fog járni a gyerekünk, vagy
legfeljebb csak akkor, amikor lázadni akar a szülei ellen.
Ő itt a
pulpitusos:
