Dzsungelharc

Az egy dolog, hogy #metoo, de utaztatok-e már londoni metrón csúcsidőben? Ha valamit megtanultam az elmúlt három és fél évben, az a metrózás. Mert az nemám csak úgy van, hogy az ember felszáll a metróra, oszt elmegy vele pár megállót, aztán leszáll. Az úgy van, hogy lemegy a metróba, a peronon kiszámolja, hogy hányadik kockánál kell megállni, hogy pont úgy álljon meg a metró, hogy az ajtó éppen őelőtte legyen (az ember azt gondolná, hogy mindenki ezt csinálja, és ezért nem lehet odaférni a megfelelő kockához, de meglepő módon az emberek oktondiak, és csak úgy összevissza odaállogatnak a peronra mindenféle kockákra, ezért még a viszonylag tömött peronon is néha meg lehet csípni egy helyet egy előnyös kockán). Ez azért nagyon fontos, mert természetesen nincs annyi hely a metrón, mint ahányan várakoznak rá, ezért az oldalvást ácsorgók menthetetlenül lemaradnak. Nem úgy a szemfüles k-európai. Aztán befut a metró. Két eset van: 1) állnak az ajtóban (és egy sorozatot néznek a tabletjükön), de belül viszonylag szellősen állnak a népek, ez nagyon jó, mert akkor csak a sorozatnézőt kell megkerülni/átlépni, és az ember már szerzett is magának egy jó kis állóhelyet, vagyis megütötte a főnyereményt, innen már csak araszolgatni kell befelé megállónként, és az ember hipp-hopp már bent is van a SZÜRKE FOGANTYÚKNÁL, ahol szép rendben lehet egymás mellett ácsorogni, ami pazar, 2) már akkor az ajtó üvegére vannak tapadva a népek, amikor a metró befut, és persze senki sem száll le, vagy ha igen, a már fentlévők hőtágulás útján kitöltik a felszabaduló helyet. Ilyenkor sem szabad azt hinni, hogy nincs hely a metrón, mert van. A módszer a következő, egyik láb metróra felhelyez, felső kapaszkodó rúd elkap, másik láb lendületesen behúz, és már fent is vagyunk, és lehet várni a megfelelő alkalmat a szürke fogantyú felé való beljebbhatolásra. Nade vannak esetek, amikor ezek a módszerek mit sem érnek, mert négy sorban állnak már a népek a peronon, a bejövő szerelvényen pedig tényleg nincs hely. Ez történt pl. ma. Ilyenkor ideális esetben ki lehet figyelni, hogy az ácsingózók között, akik előrébb vannak a sorban, kik a gyenge láncszemek, akik húzódoznak attól, hogy teljes testfelületükkel más emberekhez tapadjanak, és ezért ugyan előnyös helyet foglalnak el az ajtó közelében, mégsem szállnak fel. Amikor megvan a kiszemelt személy (három-négy metró nélkülünk történt távozását követően), akkor az ember szorosan mögé kerül, aztán amikor bejön a szerelvény, egy dupla leszúrt rittbergerrel megkerüli, és a már fent ismertetett módon felnyomul a metróra. Ilyenkor a szürke fogantyú elérhetetlen ábránd, az ember egész úton azon igyekszik, hogy ne lökjék ki a szerelvényről, és ha egy mód van rá, akkor igyekezzék legalább háttal odatapadni valakihez nem pedig szemből. Az ember ilyenkor nem szereti embertársait, különösen nem, amikor a mögötte álló ásítása/köhögése stb. meglibbenti a haját. De néha kellemes meglepetésekben is lehet részünk, ma például, amikor egy idő után észrevettem, hogy a kajás szatyrom egy néninek – aki az alattam lévő ülésen ült – kis híján az arcába nyomódott, és sűrűn elnézést kértem, akkor a néni, ahelyett, hogy mogorva lett volna, nagyon kedvesen mondta, hogy ugyan-ugyan, ha gondolom szívesen az ölébe veszi a szatyrot. Ilyenkor az embernek visszatér a hite az emberiségben egészen addig, amíg át nem kell szállnia egy másik metróra…