“Aznap találkoztunk legutóbb, amikor az X Egyetem (nagyon rangos német egyetem) rektora lettem.” – mondta egy kedves német bácsi tegnap egy kedves kanadai
bácsinak
miközben
mindannyian zokniban ácsorogva proseccoval koccintottunk, és
megcsodáltuk
a kilátást
a tetőteraszról.
Már
majdnem négy
éve
lakunk itt, és
már
sok zoknis vacsorapartin vettünk részt (néha cipősön is), de még
mindig viccesnek találalom, amikor ilyen alkalmakkor:
- Valaki folytott hangon megkérdezi a házigazdát, hogy “May I please use your powder room?”
- A jobbomon és a balomon ülő (ez utobbi az X Egyetem rektora, X Y von Z) arról beszélgetnek, hogy nahát, ha az ember a Sotheby’s árverésen veszi a bort, akkor sokkal olcsóbb, mintha boltban venné.
- A sajthoz 1974-es portóit iszunk (és mondjuk az tényleg nem volt kismiska).
- Szóba kerül, hogy Rory Stewart (aki az egyik – futottak még - pályázó a miniszterelnökségért), milyen fantasztikus beszédet mondott a sünökről (!) a partlamentben, amiben többek között idézte Shakespearet (!!) és Arisztotelészt (!!!).
- És amikor már a desszertnél tartunk, és kezdek elpilledni, akkor kiderül, hogy az ebben a dalban szereplő göttingeni gyerekecskék az X Y von Z és kedves testvére, akinek nagynagynénikéjének volt szerencséje elszállásolni Barbarat, amikor a hatvanas évek elején Göttingenben járt. És a von Z gyermekek éppen szintén ott voltak, és a kertben játszódtak. És itt következett egy hosszú és az emelkedett (hogy ne mondjuk kapatos) hangulathoz képest meglepően magasztos értekezés arról, hogy ez milyen szép motívuma volt az európai egymásratalálásnak, amikor ez a zsidó származású francia énekesnő ellátogatott Németországba és látta, hogy ott is csak jóravaló népek laknak. És ez a dal olyannyira szimboleummá vált, hogy Gerhard Schröder idézte is egy beszédében. – És most jön a csavar ... – Minek a tetejébe még az is kiderül, hogy ez nem is biztos, hogy a vak véletlen műve, mert id. Herr von Z (a kis X Y von Z apukája) volt akkoriban G.Sch. német-francia kapcsolatok tanácsadója. (Ezen a ponton ingerenciát éreztem elmesélni azt a történetet, amit egy francia barátnőnk mesélt nekünk. Nevezetesen, hogy annak a Loire menti kisvárosnak, ahol felnőtt van egy német testvérvárosa, és amikor jöttek a testvérvárosi német barik látogatóba a francia barikhoz, akkor családoknál voltak elszállásolva, és amikor ő hazavitte a saját német bariját, és beléptek a házba, akkor a nagypapája, aki a konyhában ült, az ajtóra mutatott, és annyit közölt a vendéggel, hogy “Raus!” – őt ugyanis még nem legyintette meg a német-francia barátság szele. De végül jobbnak láttam nem elmesélni ezt a sztorit.)
Azért jó ilyen illusztris társaságba járni, mert sosem tudhatja az
ember, hogy mikor tanul valami hasznosat a sünökről…. (Viszont azt még
hozzá
kell tenni, hogy amúgy mindenki nagyon kedves volt, és én meg egy igazi sutyerák
vagyok, hogy gúnylódom valakin csak mert az a balszerencse érte,
hogy ny-európai
kutyabőrje
meg egyetemi rektori címe van neki. Ennyit rólam.)
