A kutyasztori - 4. egyben befejező rész

Ennek a viszonylag rövid történetnek az elejét ismeritek. A vége az, hogy egy hideg téli péntek estén Watfordban sétáltam a kutyával, a házával és ingóságaival, aztán befutott Martin és Marie Manchesterből. Berakták Kiflit az autójukba, és elvitték magukhoz. Velük fog lakni, amíg nem találnak neki új családot, akik így vagy úgy tudnak mit kezdeni azzal, hogy Kifli szereti megrendszabályozni társait. Nekem nem sikerült. 

A történet eleje és vége között sok kaland esett  meg velünk. Sok jó, mégtöbb rossz. Volt oktató, másik oktató, harmadik oktató. Ez utóbbi volt az, aki világossá tette nekem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. És hát tényleg. Szerettem volna azt gondolni, hogy vagányan kicseleztem a rendszert, és szereztem egy vagány kutyát; hogy keményebb vagyok a környékbeli piperekutyás népségnél, és majd mi megmutatjuk nekik a vagány kutyámmal. E helyett minden nap háromszor vágyakozva és irigykedve néztem a piperekutyáikat, amint vidáman hancúroznak egymással, míg én a vagány kutyámmal átmegyek az utca túloldalára, ha egy olyan kutya jön szembe, amiről tudni vagy sejteni lehet, hogy Kifli szívesen megtanítaná kesztyűbe dudálni. Ez legkevésbé sem volt vagány, hanem inkább nyomorúságos nekem is és Kiflinek is. És nem voltam kemény, hanem puha voltam, és feladtam. 

Sajnos a folyamat során sikerült megszívatni a kutyát, a gyerekeket (akinek az első kutya élménye ily módon nem igazán sikerült idillire), Petit és persze magamat is. Nehéz nem arra gondolni, hogy mindenkinek jobb lett volna, ha Kifli ott marad Boszniában, és nem ráncigálnom el egy olyan országba, ahol a rossz oldalon vezetnek, és nem engedik meg neki, hogy megmutassa, hogy ő a jani. De igyekszem nem túl sokat gondolni erre, mert most már úgyis mindegy, nem mehet vissza Boszniába, és éppen útban van Manchesterbe, és csak remélni tudom, hogy ott jobb dolga lesz, mint Fulhamben volt. 

A kutyasztori - 3. rész avagy minden kezdet

 Hat hete fogatdtuk örökbe Kiflit, aki Londonba érkezése előtt Szarajevó utcáit járta, és a túlélésért küzdött. Szerencséjére egy jólelkű, kutyamenhelynek dolgozó lány megmentette, és most kapott még egy esélyt az életben. Kifli csodálatos kutya, hamar megszokta új otthonált, kezd magára találni a sok elszenvedett trauma után. Fantasztikus, hogy mennyire hálás minden kis szeretetmorzsáért. Persze vannak még területek, ahol fejlődnie kell, de tudjuk, hogy nekünk csak annyi a dolgunk, hogy feltétel nékül szeressük, és ha begyógyulnak a lelki sebei, akkor minden rendben lesz, hiszen nagyon okos, már-már egy szemvillanásunkból érti, hogy mit szeretnénk.

Itt most következne egy cukimuki fénykép Kifliről, és már kész is az instagram kompatibilis poszt életünk legújabb kalandjáról.

Nade, ahogy azt már megszokhattunk, életünk újabb és újabb kalandjai nem mind instagram kompatibilisek, úgyhogy még egy-két részlet még hozzátartozik a teljes képhez.

A vicces amúgy az, hogy a fenti kis sztori elemei mind igazak. Kifli tényleg jól megszokott itt nálunk, tényleg nagyon okos és tényleg mutat jeleket, hogy komál minket. Az idő legnagyobb részében mintakutya, szobatiszta az első naptól, nem rágja szét a berendezést, keveset ugat. Az idő maradék részében viszont hirtelen felindulásból vagy előre megfontolt szándékkal megtámad más kutyákat. Hol csak játékosan ugat rájuk, hol kevésbé játékosan morog, hol meg konkrétan ki akar harapni belőlük egy darabot (na jó, talán nem akar kiharapni belőlük egy darabot, mert akkor minden bizonnyal már kiharapott volna, de mindenesetre jól rájuk akar ijeszteni). Ez még otthon is kiverné a biztosítékot, de itt aztán még a játékos ugatás is felhúzott szemöldököket eredményez, úgyhogy a napi háromszori séta a kellemes testi-lelki feltöltődés helyett a gyomorgörcs/kínosan magyarázkodás/”ezt a mostanit megúsztuk” megkönnyebbülés tengelyen mozog, ami azért jócskán levesz a kutyázás élvezeti értékéből. Úgyhogy a feltétlen szereteten kívül kutyaoktatóval és szájkosárral is igyekszünk a fejlődést elősegíteni.

Ami pedig az irányunkban érzett végtelen hálát illeti, én igazából ezt nem várom el tőle, és néha van is olyan érzésem, hogy kicsit vele is az a helyzet mint a vak nénivel, akit akkor is átvezetnek a zebrán, amikor nem akar átmenni, mivel hogy Kiflit senki nem kérdezte, hogy akar-e Fulhambe költözni, vagy maradna inkább Szarajevóban. Úgyhogy azon vagyok, hogy vonzóvá tegyem neki a fulhami életet, hogy ne kelljen sajnálnia, hogy ide kellett költöznie.  Viszont azt is erősen szeretném, hogy nekem se kelljen sajnálni, hogy ideköltözött, ezért elég nagy erőket fordítok arra is, hogy valahogy civilizálva legyen a kutya, és beilleszkedjen az úri társaságba, vagy ha be nem is illeszkedig, legalább ne cincálja szét őket. Őszintén remélem, hogy sikerül ezt elérnünk nála, mert ha nem, akkor nem vagyok benne biztos, hogy itt maradhat. Pedig cukimukinak azért cukimuki a szó instagram kompatibilis értelmében is. 

A kutyasztori - 2. rész

 A legutóbbi rész óta felpörögtek az események. Megvolt a családlátogatás (virtuálisan). A menhelyes néninek volt pár ötlete, hogy hogy kéne átépíteni a kertet, de ezt rövidre zártuk azzal, hogy sajnos nem a miénk a lakás, úgyhogy nem áll módunkban kerítést magasítani. Megbeszéltük ezt a dolgozás, kutya itthongyás kérdést is, kérdezte, hogy mit gondolnék arról, hogy azokon a napokon, amikor nem vagyunk itthon, akkor beadjam kutyanapközibe (a környéken több ilyen intézmény is van) mondtam, hogy remek ötlet. Ebben meg is egyeztünk. Ha nem áruljátok el senkinek, akkor bevallhatom, hogy nem fogom kutyanapközibe íratni. És amikor ezen túlvoltunk, akkor megengedte, hogy örökbefogadjam Sidneyt, a négyéves kutyafiút Boszniából, akinek valaki ketté vágta a nyelve végét, és ezért kicsit villás, kígyónyelve van, viszont nagyon barátságos és okos, de valamiért már hónapok óta a menhelyen, illetve nevelőszülőnél van, de senki nem akarja örökbefogadni.

Mondanom sem kell, hogy nagyon örültem. Le is tisztáztuk a részleteket. Sidney augusztus 24-én tizenkilencedmagával elindul Boszniából, 25-én megérkezik az Egyesül Királyságba, két napot egy kennelben tölt, és 27-én átvehető Essexben egy autópályai pihenőhelyen.

Teltek a napok, sokasodtak az Amazon megrendelések, póráz, nyakörv, utazó doboz, ágyikó, sípolós róka, szárazeledel, jutalomfalat, etető-itató tál stb. A holmikat szép akkurátusan egy kosárba raktam, és kitettem a teraszra. Másnapra a jutalomfalatot egy kövér macska kilopta a kosárból, szétcincálta a zacskót, és a falatokat az utolsó szemig megette. Vettem még egy zacskóval. Lefoglaltunk egy utcáról elvihető bérautót, hogy azzal hajtassunk majd Essexbe, kivettem egy fél nap szabadságot.

Aztán felvirradt augusztus 27-e. Délelőtt még dolgoztunk, aztán 3 előtt elindultunk felvenni a kocsit (f5-re kellett Essexbe érnünk). Meglett a kocsi, kinyitottuk, beszálltunk. Egy vadiúj MG márkájú, kínai gyártmányú kocsi volt. Elhelyezkedtünk, némi nehézséggel ugyan, mert a vezetőülést nem lehetett előre-hátra húzni, mert hiányzott a rúd, amivel lehetett volna, de azért így-úgy megoldottam. Nem is volt a kocsihoz sluszkulcs mert csak egy gombot kellett megnyomni, és már indult is. Elvben. Gyakorlatban nem indult. Bekapcsolt meg világított meg minden, de gyújtás sehol. Egyre idegesebben nyomogattuk, kapcsolgattuk, állítgattuk, semmi. Aztán interneten kikerestem a használati utasítást. Elég megalázó helyzet, amikor az egész család tűkön ül a kocsiban, én pedig lapozok a „kocsi elindítása” fejezethez. A használati utasításból megtudtuk, hogy a kocsi úgy indul el, ha az ember megnyomja a Start gombot. Nagyköszi. Meg megtudtuk azt is, hogy a kocsi immobilisere csak akkor old ki, ha az autóban benne van az ajtónyitó/csukó ketyere. De ha így nem indulna, akkor a két első ülés között elhelyezett pohártartót vegyük ki a helyéről, és annak a helyére tegyük be a ketyerét, hogy jobban tudja adni a rádiójelet a kocsinak, ha így sem működik, forduljunk a retrészer információhoz. Pohártartó ki (!), ketyere be, kocsi nem indul. Ekkor azért már nagyon feszült voltam. Akkor kocsiból ki, interneten új kocsi keres, talál, odaüget, beül, kocsi elindul. Ekkor már cirka egy órás csúszásban voltunk. Végül a nagy forgalom miatt másfélórás késéssel futottunk be, pánikban hívom a szervező csajt, hogy akkor itt vagyunk, hová kell menni, kit kell keresni. A csaj mondja, hogy ne aggódjak, a kutyákat szállító kocsi még nagyobb dugóba keveredett mint mi, úgyhogy csak egy óra múlva fog befutni. Végül másfél óra múlva meg is érkezett a kutyarakomány. Ekkor újabb meglepetés ért. A kutya kábé kétszer akkora volt, mint én gondoltam (bár Peti a képek alapján mondta, hogy nem olyan kicsi azért), és az volt a kikötés, hogy az egyik kocsiból a másikba csak ölbe lehet átvinni, hogy nehogy elszökjön. Nem volt egyszerű, de átraktuk, szegény azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány, és hazaszállítmányoztuk.

Ennek két napja. Azóta Kifli (átneveztük) itt lakik velünk, és nagyon elégedettek vagyunk vele. Amúgy az egész kutyadolog úgy indult (illetve úgy fordult finisbe), hogy egy barátnőmnek van egy kisméretű, drótszőrű, fekete-fehér foltos kutyája, akibe az egész család belezúgott, és ez megadta a kellő lökést a kutya terv kivitelezéséhez. Szóval én úgy terveztem, hogy beszerzünk egy kisméretű, drótszőrű (hogy ne hullassa), lehetőleg fekete-fehér kutyát. Hát úgy alakult, hogy egy megtermett farkaskutya méretű, szőrét erősen hullató, aranyszínű lett belőle. Maradhat.

Kifli amúgy nagyon barátságos, nyugodt kutya. Megszerette az utazódobozt, amit házikónak használ a lakásban. Szeret a kertben lenni. Ma már sikerült kivinni a parkba sétálni, tojik a macska által megzabált helyett vett hiperszuper jutalomfalatra, ellenben él-hal a virsliért, és mióta tegnap megfürdettük már nem is olyan büdös. Szóval lett egy igazi kutyánk, aki ma egy olyan nyolc litert eresztett a sarki ingatlaniroda falára, mi pedig büszkén szemléltük a sárga folyócskát, mert egyrészt ezek szerint a kutya anyagcseréjével nincs gond, másrészt, sok bosszúságunk volt már ezzel az ingatlancéggel.

Folyt. köv.

 

A kutyasztori – 1. rész

Rég volt már blog. Ezért főként a vírust okolom, manapság úgyis mindent rá lehet fogni a vírusra. Mindenesetre igyekezni fogok valamennyire visszaszokni a blogolásra. Különös tekintettel arra, hogy nagy kalandra készülünk. Szeretné(n)k egy kutyeszt.

Már régóta az asztalon van ez a kérdés, mármint hogy én már régóta nyávogok, hogy legyen. Mostanra sikerült a családot megfelelően megpuhítani, sőt a gyerekek már-már maguk is lelkesek. Az ember azt gondolná, hogy ebben a dologban a nehéz rész, hogy az ember összeszedje a bátorságát és legyőzze a családi ellenállást, majd pedig az, amikor már megvan a kutya és összefossa a perzsaszőnyeget. A kettő között csak be kell szerezni a blökit, az nem lehet annyira nehéz. Na megint egyszer teljesen el voltam tájolva. Beszerezni a blökit ugyanis baromi nehéz.

Az volt az elképzelés, hogy egy kisebb testű keveréket szerzünk egy menhelyről, azt jó lesz. Rövidúton kiderült, hogy nem addig van az. Elkezdtem keresgélni a környékbeli menhelyeket, van jópár. Felmentem az egyiknek a honlapjára, megtekintettem a jelenleg örökbefogadható kutyákat, ráböktem az egyikre, majd ráklikkeltem a „Jelentkezés” gombra. Innentől a következő lépések következtek:

1.      5 oldalas kérdőív kitöltése, amit mindig visszadobott a rendszer, mert kevesebb mint 250 karakterben meséltem el, hogy miért szeretnék kutyát. Végül aztán kiszenvedtem a 250 karaktert, amiben szerepeltek a felelősség, a szeretet, a gyerekek kiteljesedése kifejezések, de ez alig 30 karakter, szóval értitek a nehézséget. Meg válaszoltam a többi kérdésre is, többek között, 150 karakterben arra, hogy milyen módon tervezem kezelni a kutya szorongásait.

2.      Elégedettség, hogy mennyire jól megválaszoltam a kérdéseket.

3.      Automatikus email, amiben közölték, hogy sajnos nem áll módjukban segíteni, és hogy sok szerencsét.

Újabb menhelyek honlapjai, valahol már a kérdőívet sem kellett kitölteni, mert amikor a filterbe betettem, hogy „lakhat együtt gyerekekkel”, akkor nulla kutya maradt fönn a rostán. (Az amúgy külön vicces, hogy egy csomó menhely honlapján néhány bekezdésben bemutatják a kutyát, pl: „Sally nagyon vidám kutyus, szeret szaladgálni, és ha vakargatják a hasát. Sajnos Sallynek rossz tapasztalata lehetett férfiakkal, mert a férfiak felé bizalmatlan. Sallynek lehetőleg olyan otthont keresünk, ahol csak nők vannak, és nem sok férfi vendég van, vidéki környezetben van, ahol Sally sokat tud a szabadban szaladgálni, és nincsnek gyerekek.” – Aki azt hiszi, hogy ezt most találom ki, nagyon téved.)

Summa summárum néhány nap után világossá vált, hogy én bizony nem vagyok érdemes egy angol kóborkutyára. Ennek oka: vannak gyerekeim és dolgozom. Ez utóbbi azért baj, mert így előfordulhat, hogy vannak olyan napok, amikor a kutya 3-4 órára magára marad otthon.

Csüggedni kezdtem, aztán berágtam, és gondoltam, ezt nektek, akkor veszek egyet. Már régóta tetszenek nekem a törpe schnauzerek, akkor legyen az. Rákerestem. Lehet venni. 2500 fontnál kezdődik. És tele van az internet azzal, hogy ne vegyél kölyökkutyát, pláne most, mert túlkereslet van, és lelkiismeretlenül tenyésztik őket stb. Ez utóbbi info amúgy megvolt, ezért is akartunk keveréket örökbefogadni ugye, lásd fönt.

Még jobban csüggedni kezdtem. Aztán kiderült, hogy van egy harmadik kategória is, amiről eddig nem volt tudomásom. Az import kóborkutya. Az van ugyanis, hogy Kelet és Dél-Európában összefogdosott kóborkutyákat behozzák Angliába, és itt elhelyezik őket. Kereslet-kínálat, mikrómakró 1.0. Gondolom ezek után nem meglepetés, hogy vannak kifejezetten magyar kóborkutyákra specializálódó menhelyek is. Magyar embernek, magyar kóborkutyát gondoltam, és elkezdtem írogatni ezeknek a helyeknek is. Már résen voltam, és meggugliztam a kérdőív kérdéseit, hogy tudjam, hogy mi a helyes válasz a kutya szorongásainak kezelésére, a támogatom-e a ketrecben altatást, hogy hogyan fogom pórázzal sétálásra szoktatni, hogy milyen kisállatbiztosítást fogok vásárolni, hogy milyen kaját fogok neki adni, hogy hogyan fogom bemutatni a családomnak és barátaimnak, és hogy hogy tervezem megoldani az ünnepeket, ha a kutya nem áll készen arra, hogy vendégek jöjjenek a lakásba, és arra sem, hogy idegen környezetbe kelljen mennie (Igen, a helyetekben én is azt gondolnám, hogy ezt most találom ki, de nagyon tévednék.)

Ha nem töltöttem ki 7-8 kérdőívet, akkor egyet se. És eljött a fordulat. Az egyik helyről felhívtak! Nagyon örültem. Kiderült, hogy van pár kérdéses pont, pl. hogy a kert egyik oldalán nincs 6 láb magas kerítés (csak cirka 5), de hát van itt egy nagyobb probléma is. Azt írtam a kérdőívbe, hogy dolgozom. Ühüm. És hogy lesz egy héten cirka egy nap, amikor valaki ebédidőben eljön sétáltatni a kutyát. Ühüm. Ez sajnos probléma. Mondtam, hogy hát igen, de nem akarom megígérni, hogy heti hét napot lesz itthon valaki egész nap. Hát ez probléma. Hadd adjak Önnek egy tanácsot, nekem 4 gyerekem van és 7 kutyám, és van egy saját bizniszem, de hát azt otthonról működtetem. Ühüm, hát ez nagyon jó, és szuper, hogy Ön ilyen helyzetben van, de én sajnos nem vagyok ilyen helyzetben. Hát ez probléma. Hadd adjak Önnek egy tanácsot, gondolt már egy nyugdíjas agárra? Hm? Nyugdíjas agár, aki régebben versenyzett, de már öreg, ezek a kutyák nagyon szívesen alszanak egész nap a kanapén. Ühüm, hát erre még nem gondoltam. Stb. stb. stb. Szó szót követett - eközben elhangzott az is, hogy „ismerek olyan menhelyet, ami még Önnek is adna kutyát” ezen a ponton a kagylóból pedig kibugyogott a megvetés - és végül megegyeztünk abban, hogy hát ez akkor nem nagyon fog működni.

A csüggedés mellett az agyvérzés is kerülgetett. Mert az egy dolog, hogy megmérettem és könnyűnek találtattam, de a nyugdíjas agár azért mégiscsak sok. Esetleg javasolhatta volna, hogy szerezzek egy kitömött kutyát, az nem is eszik annyit, és akkor az anyagiakkal sem lesz probléma.

De nem adtam fel. Újabb kérdőívek stb., és tegnap megint felhívtak. És ezúttal a második körön is átcsúsztam (ehhez arra volt szükség, hogy tisztázzuk, hogy azokon a napokon, - ami valóban cirka egy héten egy lesz, ezt nem győzőm hangsúlyozni – amikor nem vagyunk itthon, a kuty napközibe fog járni). Holnap családlátogatás! Drukkoljatok!

Folyt. köv.