Ennek a viszonylag rövid történetnek az elejét ismeritek. A vége az, hogy egy hideg téli péntek estén Watfordban sétáltam a kutyával, a házával és ingóságaival, aztán befutott Martin és Marie Manchesterből. Berakták Kiflit az autójukba, és elvitték magukhoz. Velük fog lakni, amíg nem találnak neki új családot, akik így vagy úgy tudnak mit kezdeni azzal, hogy Kifli szereti megrendszabályozni társait. Nekem nem sikerült.
A történet eleje és vége között sok kaland esett meg velünk. Sok jó, mégtöbb rossz. Volt oktató, másik oktató, harmadik oktató. Ez utóbbi volt az, aki világossá tette nekem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. És hát tényleg. Szerettem volna azt gondolni, hogy vagányan kicseleztem a rendszert, és szereztem egy vagány kutyát; hogy keményebb vagyok a környékbeli piperekutyás népségnél, és majd mi megmutatjuk nekik a vagány kutyámmal. E helyett minden nap háromszor vágyakozva és irigykedve néztem a piperekutyáikat, amint vidáman hancúroznak egymással, míg én a vagány kutyámmal átmegyek az utca túloldalára, ha egy olyan kutya jön szembe, amiről tudni vagy sejteni lehet, hogy Kifli szívesen megtanítaná kesztyűbe dudálni. Ez legkevésbé sem volt vagány, hanem inkább nyomorúságos nekem is és Kiflinek is. És nem voltam kemény, hanem puha voltam, és feladtam.
Sajnos a folyamat során sikerült megszívatni a kutyát, a gyerekeket (akinek az első kutya élménye ily módon nem igazán sikerült idillire), Petit és persze magamat is. Nehéz nem arra gondolni, hogy mindenkinek jobb lett volna, ha Kifli ott marad Boszniában, és nem ráncigálnom el egy olyan országba, ahol a rossz oldalon vezetnek, és nem engedik meg neki, hogy megmutassa, hogy ő a jani. De igyekszem nem túl sokat gondolni erre, mert most már úgyis mindegy, nem mehet vissza Boszniába, és éppen útban van Manchesterbe, és csak remélni tudom, hogy ott jobb dolga lesz, mint Fulhamben volt.
