Celebspotting

 Na vajon kivel futottam ma össze a szomszéd utcában?

Jövök haza Jojóval a parkból, Jojó kiválasztja a tökéletes helyet a járdán és egy tekintélyes méretűt szarik. Én turkálok a táskámban, hogy előszedjem a kutyakakiszedő zacskót. Mellettem leparkol egy nagy dzsip, és kiszáll egy pasi. Óbégatok, hogy figyeljfigyelj, bele ne lépj. Tovább turkálok a táskámban, előszedem a zacskót, fújkálom, hogy kinyíljon. Ekkor megjelenik még két pasi a dzsipes mellett. Az egyik olyan vörös hajú, vörös szakállú.  Én közben sikeresen kinyitom a zacskót, lehajolok, hogy fölszedjem. Ekkor rám pillant. Harry herceg. Csak egy szemvillanás. Én igyekszem a lehető legelegánsabban fölkanalazni a cuccot és bekötni a zacskót. Ő visszatér a barátaihoz. Mi hazasétálunk. Most már elmondhatom magamról, hogy egy kutyaszarra voltam a királyi családtól. Kár, hogy ki van tagadva, mert szerintem ezek után minimum meghívna a Buckingham Palotába teára.

 

Detentions run as normal

 Rég volt már iskolás sztori (blog is rég volt). Kezdem azzal, hogy az iskola, amit végül kiválasztottunk a gyerekeknek, nem rossz. Tényleg nem rossz. Eléggé élvezik, eléggé jó dolgokat tanulnak, néha elviszik őket ide-oda, itt van negyed óra sétára, következésképp a környéken laknak a haverkák, szóval van neki előnye.

Amit továbbra sem tudtam lenyelni, az a viktoriánus pedagógia. Büntetés, jutalmazás. Főleg büntetés. Ezt manapság már a kutyaiskolákban is kezdik meghaladni, az ember azt hinné, hogy a 21. század egyik legmodernebb metropoliszában már a gyerekekre sem alkalmazzák, de debizony, hogy igen.

Különb, különb féle kihágásokra, különb különb féle büntetés dukál.

A legenyhébb a „demerit”, kvázi fekete pont, ha túl sok van belőle, akkor a gyerek nem mehet a vidámparkba. A közepes a detention, ezt elég sok mindenért lehet kapni, például ha otthon marad a tornacipő vagy a házi feladat. Ez abban áll, hogy a gyereknek iskola után egy órát bent kell maradnia a suliban, egy teremben kell ülni, és házi feladatot csinálni. Ki lehet bírni, csak akkor kellemetlen, ha történetesen lenne valami suli után. A cím amúgy az iskola mottója is lehetne, mindig ha küldenek egy sms-t valami rendkívüli eseményről, elmarad az utolsó óra, mert nyílt nap van vagy ilyesmi, akkor a vége az, hogy „Detentions run as normal.” Ha esetleg aggódnának a szülők, hogy a rendkívüli esemény miatt elmarad a detention is. Nem marad el.

A legszigorúbb (a kirúgás előtt) az APSC (most megpróbáltam rákeresni, hogy ez minek a rövidítése, de nem sikerült). Ez egy ilyen magánzárka. Ha ismeritek a Matilda, a kiskorú boszorkány című könyvet, abban is benne van. A különbség az, hogy a mi sulinkban nincs szögekkel kirakva a belseje. Szóval ha a gyerek nagyon rossz, mondjuk – urambocsá – figyelmeztetés ellenére beszélget az órán, akkor bevágják az apsc-be egy napra. Vagyis egy egész napig nem vehet részt a tanórákon, hanem egy szobában ül egy tanárral, és házi feladatot csinál. Ha letelt az egy nap, visszatérhet a társaihoz.

Na Gabesz ilyenbe ment a múlt héten. Mondanom sem kell, hogy Matyi a két és fél év alatt egyszer sem volt, Gabesznak fél év alatt sikerült. Az történt ugyanis, hogy dráma órán beszélgetett a kis pajtikáival. A tanár néninek nem volt más választása, bevágta az apsc-be. Ilyenkor – a magánzárkán kívül – a következők történnek:

a) A gyermeknek ki kell töltenie egy nyomtatványt, és le kell írnia, hogy szerinte miért került az apscbe (beszélgetett a pajtikáival), mit fog mondani a szüleinek, hogy miért került az apscbe (mert beszélgetett a pajtikáival), milyen következtetést von le mindebből (máskor nem fog beszélgetni a pajtikáival ((azaz, hogy túrót nem, csak majd megválogatja, hogy melyik tanárnál engedheti meg magának, de ezt nem írta rá a nyomtatványra))).

b) A tanár felhívja a szülőt, és elbeszélget vele, hogy a gyereknek apscbe kellett mennie, és erre miért került sor (beszélgetett a pajtikáival). Szerencsére engem nem ért el a tanító néni, csak üzenetet hagyott, amiben közölte hogy mi történt, és sajnálatát fejezte ki, hogy nem tudott elérni. Én elég nagy szerencsének találom, hogy nem ért el, mert lehet, hogy akkor a gyerek még most is az apscben ülne, vagy én ülnék ott. Peti, aki önszántából visszahívta a tanító nénit, sokkal megértőbbnek bizonyult, és elsimította a dolgokat.

c) A gyermek a kiszabott büntetés leülése után elbeszélget a tanárral, és közösen levonják a konzekvenciákat. „Máskor nem fogok órán beszélgetni.”

Ezzel az egésszel amúgy leginkább csak azért van baj, mert arra tanítja a gyerekeket, hogy hogy kell kijátszani a rendszert. Melyik tanárnál lehet dumálni, mert túl kedves, hogy böribe küldje a gyereket. Hogy lehet optimalizálni a ráfordított idő-jutalom képeslap arányt. Matyinak tökéletesen sikerült, és annyi jutalom képeslapot gyűjtött már össze, hogy ha mostantól egyet sem kap, akkor is jogosult kb az összes jutalom kirándulásra érettségiig. Vagy ha ahhoz nincs kedve, akkor az egyik szobát kitapétázhatjuk a képeslapokkal. Stb. stb. És hát mi sajnos ebben nem tudunk az iskola oldalára állni, hanem rafkós tanácsokkal látjuk el a gyereket, hogy hogy kell kijátszani a rendszert. Nem szerencsés. Persze ha Gabesz tényleg autónepper lesz, akkor jól fognak jönni ezek a készségek. 

Skü

Ma megesküdtem, hogy hűségesek leszek III. Károly királyhoz. Mondjuk mindig is tetszett nekem az ipse, úgyhogy nem esett nehezemre, csak azért csodálkoztam, mert azt gondoltam, hogy már foglalt.

A történet valójában azért egy kicsit korábban, nyár elején kezdődött, sőt még annál is korábban, 2015-ben, amikor ideköltöztünk. Azóta eltelt több mint hét év. És nyár elején nekigyürkőztünk, hogy megszerezzük az állampolgárságot. Kitöltöttünk egy kiló papírt, befizettünk egy rahedli pénzt, tettünk vizsgát, ahol olyan kérdésekre válaszoltunk, hogy mi Skócia nemzeti virága (bogáncs) vagy, hogy ki volt Bobby Nemtomki (focista), én tettem angol nyelvvizsgát is, a barátaink szavatolták, hogy mi vagyunk azok, akik a fényképen vannak stb. stb. stb. Amikor ezzel mind megvoltunk, akkor álltunk sorban másfél órát, hogy levegyék az újlenyomatunkat meg lefényképezzenek, és máris be volt adva a kérelem. Pár hónapra rá megjött az értesítés, hogy jóváhagyták a kérelmünket, és amennyiben letesszük az esküt, lehetünk brit állampolgárok.

Ez utóbbi lépésnek ma jött el az ideje. Reggel 9-re kellett mennünk a polgármesteri hivatalba. A dolog igazán stílszerűen kezdődött, mert amikor a gyerekeket bepaterortuk az iskolába, a kutyát megsétáltattuk az ömlő esőben, és már épp indultunk, hogy brit állampolgárok legyünk, akkor lerohadt a metró, ahogy azt kell. Akkor buszra szálltunk, amikor pedig az beragadt a dugóba, akkor futottunk az esőben egy másik metróhoz, de végül odaértünk, és nem is késtünk sokat. A többiek már ott várakoztak. Majd betereltek minket egy terembe, ami pont olyan volt, mint Magyarországon a házasságkötő termek az önkorinál. Fröccsöntött bambuszutánzat székek sorakoztak, és volt sok művirág. Aztán elkezdődött az eskütétel, pont mint amikor kisdobos lettem. Én, Elek Zsuzsa, fogadom, hogy… Ezután jött a vicces rész, mármint, hogy hűséges leszek Őfelsége III. Károly királyhoz. Egy barátunk, aki már évekkel ezelőtt túlesett ezen, beszaratott minket, mert azt mondta, hogy mindenkinek egyesével el kell mondani szöveget, úgyhogy mi bemagoltuk az egészet. Szóval volt alkalmam elgondolkozni, hogy mit is fogadok meg. Az odáig oké, hogy betartom a törvényeket meg ilyenek. De ez a király biznisz teljesen érthetetlen. Hogy kell nekem hűségesnek lennem Őfelségéhez? Nem röhögök, amikor beszédet mond? Vagy mondjuk övé az első éjszaka joga, és a jószágaim fele? Ez semelyik tájékoztatóban sem volt benne, úgyhogy tök vaktában csak úgy habókra megesküdtünk. De csuriban voltam, szóval úgysem számít.

Eskü után kaptunk oklevelet, és egy füzetbe odabiggyesztettük az aláírásunkat. (Vajon mit kezdenek ezzel a füzettel? Gondolom, amikor betelik, a kukába hajítják, de szigorúan a szelektívbe.) Aztán közösen elénekeltük a himnuszt. Volt hozzá segédszöveg, de sajnos az elmúlt három hónapban arra még nem volt idejük, hogy átjavítsák, és még mindig a királynős szöveg volt, láthatóan a néni is belezavarodott néha, amikor a személyes névmásokat hirtelen meg kellett változtatni éneklés közben. Mindezeket a pillanatokat egy hivatalos fotós bácsi megörökítette, és a ceremónia után meg lehetett venni a fényképet, mint amikor az embert lefényképezik a hullámvasúton, és aztán drága pénzért rásózzák a képet. Mondanom sem kell, megvásároltuk a képet (vagyis egyet a sokból). De amúgy az egész meglepően fájdalommentes volt, az anyakönyvvezető vagy micsoda, nagyon lazán vette a dolgot, és epés megjegyzéseket tett a Belügyminisztériumra (a mi önkorink munkáspárti), és ettől az egész sokkal kevésbé volt kínos, mint lehetett volna, mínusz a rengeteg művirág.

Mától brit állampolgárok vagyunk. Most kezdhetjük az egész papírkitöltős hercehurcát előről, hogy kapjunk útlevelet is. 

Azért van négy papírunk, mert a gyerekek is kaptak, pedig ők meg sem esküdtek. 

Advent

Ahhoz képest, hogy nemrégiben, kiderült, hogy a városi hívások már nem érintenek még, és nem vágyom másra csak a háborítatlan természetre, tegnap pánikszerűen rendeltem egy kutya adventi naptárt, hogy nehogy kifogyjon a készlet, mielőtt észbekapok. Nem volt olcsó, de megérte mert csupa természetes alapanyagból készült finomfalat van benne. Szerencsére expressz szállítják, ma már még is fog jönni. Szóval nem egész biztos, hogy teljesen lepattantam a fogyasztói társadalomról. De mondjuk az ember mindent azért nem tagadhat meg magától és a kutyájától. (Ha aggódnátok, csak mondom, hogy a gyerekeknek is vettem, csak abban csoki van. Szigorúan természetes alapanyagból.) 

Undercover

Az utóbbi időszak érdekes fejleménye – a kutyuskán, a negyedik elfogyasztott angol miniszterelnökön és a kapor iránti újdonsült vonzalmamon kívül – hogy rájöttem, hogy kettős életet élek. A felszínen egy nagyvárosi emancipált (muhaha) nő vagyok, aki építgeti a karrierjét (szordínósan), elolvassa a kurrens napilapokat, és ha nem is tart lépést a nagyváros által kínált kulturális kavalkáddal, de legalább igyekszik úgy tenni mintha, és eljár színházba, meg koreai popkultúra kiállításra, meg etnikai éttermekbe. De valójában, igaziból, ha lekaparjuk a mázat és fellebentjük a függönyt, akkor egy falusi asszony vagyok, aki a hét minimum három, de inkább öt napján, smink nélkül, sáros gatyában, ugyanabban a három kinyúlott pólóban és gumicsimmában jár. És nem szégyelli. Legjobban pedig egy korzikai kis faluban érzi magát, ahol minden reggel felcaplat a hegyre a lucsadékos kutyájával, és ott fönt csorog róla a víz és maradéktalanul boldog. Amikor pedig lecaplat, akkor, ha nagy szerencséje van, alkalomadtán pékinaskodik a helyi kommer, szeparatista péknél, és éjjel tizenegytől reggeli fél hatig gyúrja, porciózza, formázza és bemetszi. És már-már blazírtan fogadja, amikor egy denevér berepül a szobába. És ha fel lehet caplatni a hegyre, akkor nem hiányzik ám a kortárs tánc és az irodalmi vitaest (na jó, ez utóbbi máskor se, a színlelésnek is van határa).

Ez van. „Ma már megvakarom, akárhol viszkessen is. Leegyszerűsödtem.” Vagy mindig is egyszerű voltam, csak erre magam sem jöttem rá. De mindegy is, egyszerűnek lenni jó, korzikai kis faluban egyszerűnek lenni még annál is sokkal jobb, és egyszer majd átveszem a pékséget a kommer péktől, és akkor végképp nem fogok másban járni csak pacskerban és péksapkában és még annál is kinyúlottabb pólóban. Szóval amikor legközelebb találkozunk, és valami kilóg a számból, akkor ne ijedjetek meg, nem dohányzom, az csak egy kapanyél. 

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ilyen a kilátás a hegyről, és akkor meg tényleg kinek hiányzik a hipszter kávézó....

A kutyasztori – második évad

 Ott hagytuk abba, hogy tavaly decemberben szegény Kiflit elpateroltuk Manchesterbe. Annyi hírem van róla, hogy bő egy hónappal az érkezése után még annál a családnál volt, akik hazavitték, úgyhogy azt remélem, hogy megtartották. De nem mertem megkérdezni. Akárhogy is, nagyon remélem, hogy jó sora van.

Azóta jó sok minden történt, de mire elkezdtem volna megírni, kitört egy háború, és valahogy nem éreztem ildomosnak cuki kiskutyás posztokat írogatni, miközben Kijevet rakétázzák. A szemfüles olvasóban már két kérdés is megfogalmazódott: 1) Kiskutya? De hát nem arról volt szó, hogy felnőtt, meg örökbefogadás meg ilyenek? 2) De hát most is rakétázzák Kijevet, akkor ez így hogy?

A 2. kérdésre nincs válasz. Maximum annyi, hogy szégyenletes módon belefásultam annyira a rakétázás és egyéb szörnyűségekbe, hogy most már elfogadhatónak tartom cuki kiskutyás posztokat írogatni.

Az 1. kérdésre a válasz, hogy de, arról volt szó, de aztán a vagány, különc (legalábbis itt) és társadalmilag hasznos örökbefogadás helyett inkább vettünk pénzért egy kistermetű, nőstény dizájner keveréket (itt ez a neve azoknak a korcsoknak, amiket direkt csinálnak). Nevezetesen egy cockerpoo-t, amit magyarul mondjuk kokszárnak lehetne hívni, ha valaki ragaszkodna az idióta megnevezéshez, mert egy cocker spániel és egy uszkár keveréke.

Ő lett Jojó, aki januárban költözött hozzánk. Azóta vérbeli kutyások lettünk. Vásároltunk gumicsizmát, rengeteg labdát és frizbit, amiket folyton elveszítünk, illetve Jojó elfogyasztja őket, kutyasétáltató táskát, kutyakulacsot, legalább három pórázt, amik közül némelyiket szétrágta, némelyiket elveszítettük, kutyakakiösszeszedőzacskótartót (igen, van ilyen, és nem, egyáltalán nem lehet meglenni nélküle) és még sok egyéb létfontosságú kelléket. És hát az az igazság, hogy Jojó beváltotta mindazt a reményt, amit Kiflihez fűztünk, de sajnos nem voltunk elég ügyesek és kitartóak, hogy előcsalogassuk belőle. Jojó egy cukipofa, aki imád minket, és minden kutyát össze-vissza puszilgat a parkban, és mindenki kedvence. Kivéve Muffin anyukájáé, aki nem engedi, hogy Muffinnal játsszon, mert összepiszkolja.

Ezért aztán a nyugat-londoni kutyás társadalom oszlopos tagjai, hogy ne mondjam doyenjei vagyunk. Név szerint ismerjük a környék összes kutyáját, sőt nagy népszerűségnek örvendünk körükben (ennek lehet némi köze a tekintélyes mennyiségű virslihez, amit terítünk a séták alkalmával) és van hogy még a gazdájuk nevét is tudjuk.

Mindezek fényében kicsit meglepő, hogy amikor nyáron elvittük Korzikára, akkor az egész falut rettegésben tartotta, mert sokszor megugatta a járókelőket, különösen a gyereklányokat. Ezzel elnyerte a Poggio réme becenevet. Úgyhogy amikor egyszer átjött hozzánk egy szomszéd, és Jojó nem harapta át a torkát, akkor azt mondta, hogy „Ezt nem tudom elhinni, ez egy kedves kutya.”.

A rém (azóta le lett vágva a haja, úgyhogy most sokkal konszolidáltabban néz ki, de én már várom, hogy visszajetisedjen)

A kutyasztori - 4. egyben befejező rész

Ennek a viszonylag rövid történetnek az elejét ismeritek. A vége az, hogy egy hideg téli péntek estén Watfordban sétáltam a kutyával, a házával és ingóságaival, aztán befutott Martin és Marie Manchesterből. Berakták Kiflit az autójukba, és elvitték magukhoz. Velük fog lakni, amíg nem találnak neki új családot, akik így vagy úgy tudnak mit kezdeni azzal, hogy Kifli szereti megrendszabályozni társait. Nekem nem sikerült. 

A történet eleje és vége között sok kaland esett  meg velünk. Sok jó, mégtöbb rossz. Volt oktató, másik oktató, harmadik oktató. Ez utóbbi volt az, aki világossá tette nekem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. És hát tényleg. Szerettem volna azt gondolni, hogy vagányan kicseleztem a rendszert, és szereztem egy vagány kutyát; hogy keményebb vagyok a környékbeli piperekutyás népségnél, és majd mi megmutatjuk nekik a vagány kutyámmal. E helyett minden nap háromszor vágyakozva és irigykedve néztem a piperekutyáikat, amint vidáman hancúroznak egymással, míg én a vagány kutyámmal átmegyek az utca túloldalára, ha egy olyan kutya jön szembe, amiről tudni vagy sejteni lehet, hogy Kifli szívesen megtanítaná kesztyűbe dudálni. Ez legkevésbé sem volt vagány, hanem inkább nyomorúságos nekem is és Kiflinek is. És nem voltam kemény, hanem puha voltam, és feladtam. 

Sajnos a folyamat során sikerült megszívatni a kutyát, a gyerekeket (akinek az első kutya élménye ily módon nem igazán sikerült idillire), Petit és persze magamat is. Nehéz nem arra gondolni, hogy mindenkinek jobb lett volna, ha Kifli ott marad Boszniában, és nem ráncigálnom el egy olyan országba, ahol a rossz oldalon vezetnek, és nem engedik meg neki, hogy megmutassa, hogy ő a jani. De igyekszem nem túl sokat gondolni erre, mert most már úgyis mindegy, nem mehet vissza Boszniába, és éppen útban van Manchesterbe, és csak remélni tudom, hogy ott jobb dolga lesz, mint Fulhamben volt.