Toljuk

Így a második évben már vannak szokásos dolgaink.

Például megint voltunk annak a kislánynak a szülinapi buliján, akinek a buliján tavaly találkoztunk Eitannal a leszbikus izraeli pár Disney hercegnőnek öltözött kisfiával. Most Eitan nem volt ott, ott volt viszont a nagypapa, aki egy az egyben olyan volt, mint az idős bácsi a Négy esküvő, egy temetés-ben (Tudjátok: „Bride or groom?” „It should be perfectly obvious I’m neither.”). Egy ponton kiderült, hogy mi magyarok vagyunk, öt perc múlva odajött hozzám, és elkezdte mesélni, hogy van neki egy lengyel barátja, Andrzej Grabowski (vagy valami hasonló), aki Dél-Afrikában, Cape Townban lakik. Kicsit gondolkoztam, hogy erre mi a megfelelő reakció, és kicsit félve mondtam, hogy az nagyon jó, mi ellenben magyarok vagyunk. Egyáltalán nem jött zavarba, hanem azon nyomban Petihez fordult, és megkérdezte tőle, hogy ismeri-e Andrzej Grabowskit Cape Townból, aki neki nagyon jó barátja. Sajnos Peti is olyan party pooper volt mint én, és mondta, hogy sajnos nem volt még szerencséje Andrzejhez. Ezután még sok részletet tudtunk meg Andrzejről és kedves családjáról. Ezek után igyekeztünk mindig sürgős feladatokat találni a konyhában, amikor a nagypapával beszélgetésbe kellett volna elegyedni. (Szerencsére mindig volt valami sürgős feladat, mert kb. húsz embernek annyi kaja volt, ami kétszáznak is elég lett volna, mindig érkeztek még újabb és újabb és újabb tálak mindenféle, többségében közel-keleti kajával.)

Aztán voltunk megint Bristolban, meglátogatni a norvég-indiai barátainkat. Megint nagyon jól sikerült. Voltunk kilátóban, játszótéren (csak nem?), csúszdáztunk sziklafalon, voltunk állatkertben, ettünk sok finom indiai kaját, nagyon kellemes volt.

Az iskola beindultával visszatértek az életünkben a „kreatív” házi feladatok is. Mivel Roald Dahl 100 éve született, mostanság a csapból is ő folyik, és A barátságos óriás apropóján az egyik házi feladat egy álomüveg készítése volt. Ez azt jelenti, hogy Matyinak le kellett írnia egy álmát, és aztán azt meg kellett valósítani egy befőttes üvegben. Matyi azt álmodta egyszer, hogy egy nagy tóban lebeg, és hol lemerül, hol feljön a felszínre. Ilyen lett a befőttes üvegben.

Jövő hétre pedig powerpoint prezentációt kell készíteni a lakásban található fényforrásokról (és ez vajon honnan jött???), egyelőre ötletem sincs, hogy mit csináljunk, mert nem meglepő módon a lakásunkban nem túl sok fajta fényforrás található. Van ugyanis lámpa, abból is leginkább álmennyezetbe süllyesztett led, oszt annyi. Ez nem tudom, hogy fog kitenni egy ppt prezentációt. (Első slide: a lakásunkban van lámpa, második slide: egy fénykép a lámpáról, harmadik slide: a lámpa árammal működik, negyedik slide: Köszönöm a figyelmet!)

És akkor, hogy már kishíján britek vagyunk (például szorgalmasan nézzük a Great British Bake Off című kiváló műsort, ami itt akkora szenzáció, mint otthon Zámbó Jimmy volt fénykorában), megjött a honvágy. Például teljesen váratlanul felvillan előttem az Üllői út Kálvin tér felőli szakasza, és valami bizsergető érzést érzek. Ezt überelje, aki tudja. 

(Lehet ennek némi köze ahhoz, hogy a munkahelyzet nem ideális. De emiatt most nem akarok nyávogni, mert még a végén azt hiszitek, hogy nekem aztán semmi sem jó.)

Bristol

Elkezdtük

Ki-ki a maga dolgát. Én már egy egész hete az angol gdp-t növelem, bár az eddigi kontribúciómból azért nem jön ki a világhatalom. A legelső munkanapom legelső órájában a következőket tanultam meg: az 50%-os tornabérlet kedvezményt az új irodával (ahová majd év végén költözünk, és így néz ki) szembeni uszodában érdemes felhasználni, mert jó minőségű a sampont a zuhanyzóban; az e-maileket 11 pontos ariellel kell írni (erre aztán két órával később rácáfolt a csoport szintű stílus útmutató), mi legelsősorban és mindenek felett Thomson Reuters alkalmazottak vagyunk, nem a termékünk alkalmazottai; a cégnek van egy közösségi szájtja, ami olyan mint a fb (nem olyan); a cég nagyon sok pénzért íratta azt a szlogent, hogy „The answer company”, úgyhogy most mi már leginkább Thomson Reuters The Answer company alkalmazottak vagyunk; a „Be here now” jelmondatot úgy kell értelmezni, hogy a megbeszéléseken ne tegyük ki a telefonunkat az asztalra (az előadóé ki volt téve az asztalra).

Azóta azért már sok minden mást is tanultam, és igyekszem belehelyezni magam a „mi mind egy nagy család vagyunk” koncepcióba, de néha azért még nehezemre esik. Ma például kicsit meglepődtem, amikor egy kis üzenetet kellett írnom Rawat képeslapjára, aki itt hagyja az answer company-t, tekintve, hogy Rawatot még soha életemben nem láttam, és a jelek szerint már nem is fogom. Kacérkodtam a gondolattal, hogy azt írjam, hogy „Picsarészegen isteni vagy az ágyban. Remélem, emlékszel kacsintósszmájli.” de nem voltam elég punk, ezért azt írtam, hogy „Sok szerencsét az új kalandhoz.”. Meg az is kicsit vicces, amikor lemegyek az IT osztályra, ahol az it-s bácsi (akiből nem is olyan enyhe alkoholszag árad) már az ajtóban úgy néz rám, mint egy anyagyilkosra, és majdnem azonnal azt mondja bármilyen problémámra, hogy a globális központtal vegyem fel a kapcsolatot (jó, azért volt már olyan is, amikor enkezével megjavított valamit, ne legyek már ilyen igazságtalan), és akkor csetelek egy jót a fülöp-szigeteki emberrel, aki kibocsát egy jegyet a megfelelő javításra, és biztosít, hogy amint a jegy azonosítója befut a mi it-seinkhez, ők majd kapcsolatba lépnek velem, és ezzel a történet véget ér. Se helyi it-stól se a Fülöp-szigetekről nem jön többé hír. Szerencsére a dolog magától megoldódott, úgyhogy lehet, hogy távolról mégis valami ráolvasással megjavították a gépet, csak nekem nem szóltak.

De most már, hogy kezdek egy icipicit megmelegedni, egyre inkább csak arról szól a dolog, hogy ülök egy szép világos irodában, sokadmagammal, a falakon szép reuters fotósok által készített fényképek vannak, van egy szép nagy asztalom, és próbálom elsajátítani, ami majd a dolgom lesz. Egyelőre nem haladok valami öles léptekkel, de mivel elvileg három hónapig fogok betanulni, úgy döntöttem, hogy a második hét legelején még nem kezdek el nagyon izgulni.

Szóval egyelőre a legeslegnagyobb majdmeglátjukmilesz közepén vagyok, és igyekszem ennek megfelelően szemlélni a dolgokat, és közben azért megtanulgatni és megcsinálni a rám bízott dolgokat.

És hogy ne legyen kihívásmentes az életem, elmentem egy teljesen új jóga helyre, egy teljesen új jóga tanárhoz, egy sokkal magasabb szintű órára, és megint egyszer sikerült kivernem a biztosítékot a nevemmel, ami a szükségesnél jobban rám irányította a figyelmet, de azért nem volt vészes.

A gyerekek is elkezdték. Nekik szerencsére már sokkal ismerősebb a terep, mint nekem, úgyhogy teljesen jól zajlott az első nap, jól mulattak, és kolbászt kaptak ebédre, úgyhogy teljes a boldogság. Mostantól legnagyobb részben Andris fog értük menni délutánonként, aki nálunk ezerszer kúlabb, (hogy mást ne mondjak, 19-es szinten van a pokemonozásban és van két pikacsuja is) úgyhogy valószínűleg hamarosan elkezdünk majd rém cikik lenni a gyerekek szemében, de ez csekélyke ár azért, hogy ennyire jól mulatnak vele.

Ja, és Peti elkezdett úszni járni, ami nagyon jó, mert így talán nem fog fájni a háta. Most éppen a hangja ment el, de már szemünk se rebben.

Ez meg itt egy lepke, amit hétvégén a Golders Hill parki lepkeházban láttunk.