A hét, amikor majdnem voltunk Lang Lang koncerten

Kezdjük a legfontosabbal, Gabesz hat éves lett. Naggyon de naggyon várta a szülinapját, már hetekkel korábban bejelentette, hogy egy digitális órát szeretne kapni (vagy Power Rangeröset vagy lilát). Kicsit izgultunk, mert ezeket a fajtákat nem sikerült szereznünk, ezért egy diszkréten elegáns és markánsan férfias fröccsentett batmaneset vettünk passzentos pénztárcával. Szerencsére nagyon tetszett neki. Kapott még egy drágakő díszítésű, mágnesesen csukódó füzetet (amibe már elkezdte írni a naplóját), és nagyszüleitől egy walkietalkiet. Annyira odavolt, hogy amikor vacsora után kanalazta a születésnapi tejbegrízét (torta majd a szombati bulin lesz), akkor azt mondogatta, hogy "Most álmodom? Most álmodom?".

Ezen kívül adtunk egyet a magaskultúrának is. Petitől az évfordulónkra kaptam jegyet a Royal Albert Hallba egy Lang Lang koncertre. Janka vigyázott a gyerekekre, mi koncert előtt elmentünk egy nagyon szuper libanoni étterembe, és istenesen bezabáltunk, majd elsétáltunk a Royal Albert Hallhoz, ahol is a kapura egy A4-es lapon ki volt ragasztva, hogy a koncert elmarad, mert a maestro influenzás. Pedig már elterveztem, hogy teszek ide a blogba fényképeket a pompázatos belső terekről, és elmesélem, hogy életem zenei élménye volt. E helyett viszont a Royal Albert Hall-i tartózkodásunk arra korlátozódott, hogy Peti elment pisilni, utána pedig némi könyöklés után visszaszereztük a jegyek árát. Úgyhogy Lang Lang helyett Isabelle Huppert-t láttuk moziban, egy elég bizarr filmben, viszont sokkal jobb volt, mint a Royal Albert Hall, mert lehetett gumicukrot enni közben.

De nem csak gumicukorral él az ember… és attól még, hogy patkány módjára Fulhamig szaladtam a süllyedő hajóról, még nagyon is szívemen viselem az ország sorsát, sőt. Úgyhogy elmentem a Momentum londoni kis dzsemborijára, ahol három momentumos fiú bemutatta, hogy kik is ők, és mit szeretnének, meg lehetett kédezgetni őket. Nagyon lelkesek, ami nekem tetszik, az énekes halott azért még elég nagy kérdés. Persze térdig lehetett járni az akg-sokban, csak én egyikőjüket sem ismertem, mert egy laza tizessel (vagy többel) fiatalabbak nálam, de most megismerkedtünk, és jót beszélgettünk. Az alapszervezet megalapítására nem maradtam ott, mert addigra már kilenc óra is elmúlt, és az én politikai aktivitásomnak is van határa.

Ja, és megjött a kínai vízumom, igaz, hogy fele annyi időre jogosít a Kínában tartózkodásra, mint Petié, de ez is éppen elég lesz. Izzítom a csokornyakkendőt.

És a cseresznye a habon a tortán, hogy kaptam egy teljesen igazi, rendes állást (nyilván én leszek a nemecsekernő, de akkor is). Persze nem ezen a héten pottyant be, már február óta zajlik a jelentkezgetés, három körös felvételizgetés, de múlt csütörtökön megvolt az utolsó kör interjú, pénteken kaptam egy ajánlatot, amit persze azonnal elfogadtam, és ma megjött a szerződés is. Úgyhogy ha nem bukom el a háttérvizsgálaton, akkor június 1-jétől az itteni pszáf-nál (amit FCA-nek hívnak) fogok dolgozni teljesen igazi jogászként. Ezzel a kakaóscsiga készítő kisiparosi karrierem megint elodázódott. De az a helyzet, hogy én annyira egy vérbeli irodista vagyok (majdnem biztosan könyökvédővel jöttem a világra, és teljesen viccen kívül a nővérem már három éves koromban be akarta daueroltatni a hajam – kérdezzétek csak meg tőle), hogy ennek most úgy örülök mint majom a farkának, még akkor is, ha az önmegvalósítással megint csúfosan befürödtem.

És még mindig lehet fokozni, mert most fejeztük be a fonduezést Szilvivel, Péterrel, Katával és Mikolájjal, és elég jól sikerült a fondue, pedig nagyon izgultam, hogy olyan lesz, mint egyszer, amikor a 90-es években próbálkoztunk vele, és a bor és a sajt teljesen különvált, úgyhogy a kenyeret borban lehetett megáztatni, és lehetett hozzá harapni egy kicsit a megkeményedett sajtból, ami elég kiábrándító volt. Most viszont teljesen vállalható lett. 

Ha még a szombati szülinapi zsúrt is megússzuk különösebb incidens nélkül, és a kincsvadászatot is sikerül összehoznunk, akkor ezt a hetet szinte tökéletesnek is tekinthetjük. 

Esés-kelés

Mondtam, hogy majd mondom, ha megvan a megoldás a munkakérdésre. Hát az lett, hogy felmondtam. Nem is egyszer. Úgy gondoltam, hogy az nem állapot, hogy úgy telnek a napjaim, hogy bámulok ki az ablakon, és nem tudok nem arra gondolni, hogy marokszámra sorvadnak el az agysejtjeim. Úgyhogy sok tipródás után leültem beszélni a főnökeimmel, és mondtam, hogy sajnos ez nekem nem megy, mert nem tanulok semmit stb. stb. Nem nagyon örültek. Aztán mondták, hogy gondolkozzak, hogy mi volna az, amitől esetleg mégis hajlandó lennék maradni még egy kicsit (na persze nem fizetésemelés, de esetleg dolgozhatnék pl. négy napot egy héten vagy ilyesmi). Úgyhogy gondolkoztam, és írtam nekik egy levelet (az ember azért levelez velük, mert a maguk valójában igen ritkán vannak jelen az irodában), hogy oké, akkor maradok, ha az agyatlan munka mennyisége – az eredeti megállapodásunknak megfelelően – nem megy 50% fölé, és a maradék 50%-ban értelmes munkát adnak. Mondták szuper, hogyne, hogyne. Éppen csak az a baj, hogy „híháhúhá másfélmillió” (azaz hogy lehet, hogy mégis csak növekedni fog az agyatlan munka aránya, ahelyett, hogy a jó munka aránya növekedne), de baromira dolgoznak rajta, hogy találjanak megoldást. A megoldás végül az lett, hogy végülis egy másik részleg agyatlan munkáját is el kéne végezni, de a jó hír, hogy egy harmadik részlegét viszont nem egészen biztos, illetve ha mégis, akkor is csak pár hónapig. Sajnos. Úgyhogy én néhány nap múlva írtam egy udvarias és higgadt levelet, hogy hát akkor részemről ennyi. Ezt ők is nagyon higgadtan és udvariasan fogadták, szóval szent a béke. Summa summarum remélhetőleg március 31-ig még sikerül legalább annyi agysejtet megőriznem, amivel még alkalmas leszek gazolásra és sütisütésre. Abban biztosak lehettek, hogy megfelelő mennyiségben fogom posztolni a fácséra a süti fotókat, és ki tudja, lehet, hogy megpróbálom elsütni őket a sarki kávézóban, hátha ráharap a nép, és hamarosan én leszek a kakaóscsiga Willy Wonkája.

De most már térjünk át a vicces részekre, mert elszivárognak az előfizetők.

A minap voltam egy francia barátnőmmel politikai kabarén, ilyesmin, csak most nem az olimpiáról, hanem Trumpról, Theresa Mayről és társaikról volt szó zongorakísérettel, nem kifejezetten szofisztikált stílusban (Putyin és Trump szerelmi kettőse a Szépség és a Szörnyeteg betétdalának dallamára például arról szólt, hogy melyikük dugja seggbe a másikat), de azért szórakoztatóan. A közönség nagyon lelkes volt, nevetett a különböző hülye politikusokon, de mondjuk a legeslegnagyobb sikert a „Szar vonat, szar-szar-szar vonat” című és szövegű szám aratta, ami jól illusztrálja a londoni hangulatot. Szinte már bennszülöttnek éreztem magam.

A gyerekek művészeti és tanulmányi téren egyaránt kiválóan fejlődnek. Gabesz elhatározta, hogy rocker lesz, és felváltva a Rolling Stones Painted black című számát, illetve a Hiperkarmától a Szóbaszó-t hallgatja, és meg akarja növeszteni a haját.

A zene mellett hétvégén megcsillantották képzőművészeti tehetségüket is. Matyinak az volt a házi feladata, hogy alkosson egy képet Van Gogh (akiről múlt héten prezentációt kellett csinálni) egyik kortársának stílusában.

Ez lett: (A helyes megfejtők között kisorsolunk egy hétvégét egy exkluzív londoni szállodában, házi süteménnyel.)

Gabesz pedig mellesleg festette ezt, ami azt ábrázolja, hogy helikopterekről kötélen színes csomagokat eresztenek le a lent várakozó embereknek.

Ezek pedig random fényképek, amit egyik reggel csináltam, amikor ködös időben vittem a gyerekeket iskolába.