Már megint körlevél helyett: Esés-kelés

Mondtam, hogy majd mondom, ha megvan a megoldás a munkakérdésre. Hát az lett, hogy felmondtam. Nem is egyszer. Úgy gondoltam, hogy az nem állapot, hogy úgy telnek a napjaim, hogy bámulok ki az ablakon, és nem tudok nem arra gondolni, hogy marokszámra sorvadnak el az agysejtjeim. Úgyhogy sok tipródás után leültem beszélni a főnökeimmel, és mondtam, hogy sajnos ez nekem nem megy, mert nem tanulok semmit stb. stb. Nem nagyon örültek. Aztán mondták, hogy gondolkozzak, hogy mi volna az, amitől esetleg mégis hajlandó lennék maradni még egy kicsit (na persze nem fizetésemelés, de esetleg dolgozhatnék pl. négy napot egy héten vagy ilyesmi). Úgyhogy gondolkoztam, és írtam nekik egy levelet (az ember azért levelez velük, mert a maguk valójában igen ritkán vannak jelen az irodában), hogy oké, akkor maradok, ha az agyatlan munka mennyisége – az eredeti megállapodásunknak megfelelően – nem megy 50% fölé, és a maradék 50%-ban értelmes munkát adnak. Mondták szuper, hogyne, hogyne. Éppen csak az a baj, hogy „híháhúhá másfélmillió” (azaz hogy lehet, hogy mégis csak növekedni fog az agyatlan munka aránya, ahelyett, hogy a jó munka aránya növekedne), de baromira dolgoznak rajta, hogy találjanak megoldást. A megoldás végül az lett, hogy végülis egy másik részleg agyatlan munkáját is el kéne végezni, de a jó hír, hogy egy harmadik részlegét viszont nem egészen biztos, illetve ha mégis, akkor is csak pár hónapig. Sajnos. Úgyhogy én néhány nap múlva írtam egy udvarias és higgadt levelet, hogy hát akkor részemről ennyi. Ezt ők is nagyon higgadtan és udvariasan fogadták, szóval szent a béke. Summa summarum remélhetőleg március 31-ig még sikerül legalább annyi agysejtet megőriznem, amivel még alkalmas leszek gazolásra és sütisütésre. Abban biztosak lehettek, hogy megfelelő mennyiségben fogom posztolni a fácséra a süti fotókat, és ki tudja, lehet, hogy megpróbálom elsütni őket a sarki kávézóban, hátha ráharap a nép, és hamarosan én leszek a kakaóscsiga Willy Wonkája.

De most már térjünk át a vicces részekre, mert elszivárognak az előfizetők.

A minap voltam egy francia barátnőmmel politikai kabarén, ilyesmin, csak most nem az olimpiáról, hanem Trumpról, Theresa Mayről és társaikról volt szó zongorakísérettel, nem kifejezetten szofisztikált stílusban (Putyin és Trump szerelmi kettőse a Szépség és a Szörnyeteg betétdalának dallamára például arról szólt, hogy melyikük dugja seggbe a másikat), de azért szórakoztatóan. A közönség nagyon lelkes volt, nevetett a különböző hülye politikusokon, de mondjuk a legeslegnagyobb sikert a „Szar vonat, szar-szar-szar vonat” című és szövegű szám aratta, ami jól illusztrálja a londoni hangulatot. Szinte már bennszülöttnek éreztem magam.

A gyerekek művészeti és tanulmányi téren egyaránt kiválóan fejlődnek. Gabesz elhatározta, hogy rocker lesz, és felváltva a Rolling Stones Painted black című számát, illetve a Hiperkarmától a Szóbaszó-t hallgatja, és meg akarja növeszteni a haját.

A zene mellett hétvégén megcsillantották képzőművészeti tehetségüket is. Matyinak az volt a házi feladata, hogy alkosson egy képet Van Gogh (akiről múlt héten prezentációt kellett csinálni) egyik kortársának stílusában.

Ez lett: (A helyes megfejtők között kisorsolunk egy hétvégét egy exkluzív londoni szállodában, házi süteménnyel.)