Iskola – 2. rész

Elkezdtük nézni a középiskolákat. Matyinak csak jövő után kell mennie, de mivel a jelentkezések/felvételik ősszel zajlanak, ezért nem árt már most tájékozódni, hogy legyen valami fogalmunk a dolgokról. Hát lett. Fogalmunk.

Egyelőre két iskolát néztünk meg, mindkettő viszonylag közel van (bár nem annyira, hogy ne kéne miatta költözni, de jövő héten majd megnézzük az abszolút körzetest is), mindkettő állami. Az elsőben múlt héten voltunk, szép nagy iskola, 1200 gyerek van, eléggé nyomatják a természettudományt, számítástechnikát meg ilyeneket, ami valszeg Matyinak feküdne. Jók az eredményeik, ami jó. Viszont az egész eléggé karót nyelt. Minden reggel azzal indítanak, hogy ellenőrzik az egyenruhát (ing, nyakkendő, zakó), és akinek nincs rendben, az büntit kap. Nagy hangsúlyt helyeznek továbbá arra, hogy a gyerekek felkészüljenek a tanórára, értsd, ha nincs kész a házi, bünti van, ha otthon maradt a füzet, bünti van stb. A bünti pedig minden esetben az, hogy az egy órás ebédszünet felét egy bent, egy teremben ülve kell tölteni. Püff neki, elképzeltem Matyit, amint MEGINT otthon hagyja a füzetét, vagy netán a nyakkendője nincs rendesen megkötve, és MEGINT büntibe küldik. Ezen a ponton fájni kezdett a gyomrom, ezért a körbevezetés további részét, amiben hosszan ecsetelték, hogy milyen nagyszerű kirándulások vannak (ott van rögtön a kirándulás Bolognába, ahol lehet gyakorolni a franciatudásukat (??) – biztos csak nem értjük jól a francia települések angol kiejtését) már nem élveztem annyira. De összességében a benyomás nem annyira rossz, mint…

… a mai helyen. A mai egy szuper elegáns környéken lévő iskola volt, aminek szuper jók az eredményei, nagyon csillivilli, van saját úszómedencéje, és olyan parkja, amihez képest Versailles kutyafasza, szóval a dolog elég kecsegtetőnek tűnt. Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a nyílt napra. A nyílt nap pontban 6-kor kezdődött, vagyis aki 6 után ért oda, azt nem engedték be, viszont aki 6 előtt azt 6-ig szintén nem, ennek következtében két utcasaroknyi sor kígyózott az iskola előtt, míg végül megnyitották a kapukat. Rögtön a kapuban tanárok osztogattak egy kis papírzacskót, kicsit reméltük, hogy lesz majd benne logós golyóstoll, de nem volt, csak sok nyomtatvány meg szórólap meg iskolaújság meg prospektus. Majd beléphettünk az iskolába, aminek az előtere egy 4 csillagos szállodára hasonlított, kárpitozott fotelokkal, és decens bézs burkolatokkal, itt-ott ízlésesen elhelyezett virágcsokrokkal. Majd beléptünk a nagyterembe, aminek határozottan ravatal hangulata volt, mert a pódiumon egy asztalon virágok és meggyújtott gyertyák sorakoztak. Amikor mindenki leült (szigorúan a számára a terelőszemélyzet által kijelölt helyre), akkor megjöttek a gyászhuszárok is, akikről később kiderült, hogy az iskola vezetősége. A színpad közepére kiállt az igazgató, és mellette kétoldalt, 45 fokos szögben elhelyezett három-három székre leültek a többi notabilitások. Mindenek előtt megtudtuk, hogy ők itten nem szarral gurigáznak, és a kezünkbe nyomott kis zacsinak elég borsos ára volt, úgyhogy legyünk szívesek vigyázni rá. Ezt követően kiderült az is, hogy a színpadon ülő népek, nem mások, mint az iskola vezetői, ámde csak dekorációs értékkel bírnak, beszélni ugyanis nem fognak. És valóban, még az sem volt nekik engedélyezve, hogy a bemutatkozást maguk intézzék. Mindegyiknek szép sorban fel kellett állni, és állva végighallgatni, ahogy az igazgató elmondja a nevüket és a titulusukat, aztán visszaülhettek a helyükre. Kicsit már türelmetlenek voltunk, mire készen lettünk a bemutatásokkal, és gondoltuk, hogy most, hogy már tudjuk, hogy kinél van a kasszakulcs, ki vezeti a kórust, és ki felelős a tanárok továbbképzéséért, meg fogunk majd tudni valamit arról, hogy mi is van ezekkel az ún. gyerekekkel. De az igazgatónak láthatóan ennél sokkal jobb témái is voltak. Például, hogy az iskola idén 60 éves, és ők ennek örömére vásároltak is egy széket, amit 60 éve hoztak forgalomba, és nagyon szép szék, és hát nem volt olcsó. 

A szék, ami nem volt olcsó:

Ezek után megnéztünk egy bejátszást, amiben a 60 évvel ezelőtti iskolanyitásról számolt be a filmhíradó. Ennek apropóján az igazgató hosszan elmerengett arról, hogy a filmben látható írógépekről talán valaki már azt sem tudja, hogy micsodák, mert az még egy teljesen másmilyen világ volt, de ugyanakkor ha jobban belegondolunk, akkor nem is annyira volt más világ, mert ha az írógép helyébe behelyettesítjük a számítógép billentyűzetét, akkor máris látszik, hogy egyfelől nagyon más idők járnak most, ugyanakkor mégsem változnak ezek az idők annyira („elbaszott filozófus” egyeztünk meg ekkor Petivel hálát adva a magasságosnak édes anyanyelvünkért). Miután a hallgatóság kellő időt kapott, hogy ontológiailag elemezze az írógép-számítógép kontrasztot, ami egyszersmind párhuzam is, rátértünk a következő témára. Nem, nem a gyerekekre. Jobban mondva egy gyerekre. A kivetítőn egy fekete-fehér fénykép látszott egy ipartelepszerűségről. Nem fogjátok elhinni, de ez az ipartelep az igazgató szülőfaluja. Egy bányászfalu sldfhaédjf countyban. Nagyon szegény bányászfalu. Ahol csak bányászni lehet. Bányászni rossz. Ezért a hét éves kis Colin rájött, hogy egy választása van, keményen dolgozni, és elmenni. És így is tett, keményen dolgozott, és osztályából (itt a kivetítőn megjelent az osztálykép) egyedüliként grammar schoolba ment. A többiek mind mentek a lecsóba. De őt a grammal school, ami egyébként halálosan unalmas volt, arra ihlette, hogy tanár legyen. És lett. Igaz, hogy szomorú, hogy ott kellett hagynia a szülőhelyét és a családját, de nem volt más választás, aki okos volt, annak el kellett menni. Hatásszünet. Tanulság: az iskola az egész életre szól. Örökre. (Itt már nagyon fészkelődtünk a széken, és sűrűn pillongattunk az óránkra, de tekintve, hogy az első sorban ültünk, nem mertünk elmenni.) Itt az előadásban rövid szünet következett, mert az iskolai kórus énekelt nekünk két dalt. (Szépen énekeltek.) Aztán a tanári gárda visszajött a pódiumra. Ahhoz, hogy a kórus föl tudjon állni a színpadra a tanároknak le kellett vinniük a székeiket, az igazgatónak pedig a pulpitust. Most, hogy visszajöttek, hozták magukkal a bútorokat is. Az igazgató azzal folytatta a beszédét, hogy mi a hallgatóság jobban meg tudjuk ítélni, hogy középre tette-e le a pulpitust, de reméli, hogy igen („kényszeres idegbeteg” állapítottuk meg Kölcsey nyelvén). Ezek után még elmondta, hogy az iskola eredményei a legfelső 5%-ban vannak az országban, hogy kitűnő minősítést kaptak az Ofstedtől, hogy 13% Oxfordba vagy Cambridgebe megy, hogy nagyon büszkék arra, hogy egész végig kötelező a latin tanulás (más iskolákban ezért 30.000 fontot kell fizetni), hogy a tanárok keveset keresnek, viszont ingyen és bérmentve szombaton is bejárnak, hogy korrepetálják a gyerekeket (akikről így áttételesen kiderült, hogy szombatonként korrepetálásra járnak), hogy a work-life balance egy baromság, és náluk 60 órás munkahét van a tanároknak, de mivel keveset keresnek, és nem tudnak lakást venni Londonban, ezért úgyis néhány éven belül vidékre költöznek, így náluk egy kiégett, morcos tanárt sem látni, mindenki puszta lelkesedésből jár be szombatonként és tavaszi szünetben korrepetálni és így tovább és így tovább. Illetve, hogy a fiataloknak lehet véleményük, amennyiben ez ki van kérve, és megfelelően és udvariasan van előadva („náci” jegyeztük meg az orrunk alatt, mert ez némileg nemzetközi szó). (Azt már a prospektusból megtudtuk, hogy a zakót a folyosón semmilyen körülmények között nem lehet levenni, még ha nagyon meleg van, akkor sem.) És amikor a kivetítőn megjelent egy apuka és egy gyermek képe, és meghallgattuk, hogy az igazgató már az apukát is tanította fiatal korában, és most lám a gyerek is hozzájuk jár, és ez nagyon szép dolog, mert a lojalitást mutatja, amit ő nagyra értékel, akkor felálltunk az első sorból, és 500 másik szülő és gyerek rosszalló (irigykedő?) tekintetétől kísérve elhagytuk a termet. Közben pedig az járt az eszemben, hogy „Faszikám, ha neked még fényképet is kellett mutatnod arról az egyszem szerencsétlen gyerekről, akinek már az apját is te tanítottad, miközben a kinyúlt pulóveres, ugibugizó ipse valahol a Balkánon egy EGÉSZ ISKOLÁT pattintott össze volt diákjai gyerekeiből, akkor el kéne gondolkoznod, hogy biztosan sikerült-e középre leraknod azt a pulpitust.”

Na, tehát, a gyengébbek kedvéért, ebbe az iskolába nem fog járni a gyerekünk, vagy legfeljebb csak akkor, amikor lázadni akar a szülei ellen.

Ő itt a pulpitusos: 

Nyár

Elég mozgalmas volt ez a nyár (és szerencsére még nincs vége). Az úgy volt, hogy a már dokumentált glamping (aminek Matyi az első, balul sikerült napját “temping”-nek nevezi a terrible+camping szavak összevonásából) kalandunk után nyár lett. De olyan igazi, ujjatlan trikós, kertben üldögélős, fagyi evős. Ez már rögtön nagyon jó volt. Extra bónusz, hogy két hónapig tartott és nem egy hétig, mint tavaly. Ennek következtében – függönyrúd ide vagy oda - megérett a paradicsom, még mindig szüretelgetjük. Néha olyan meleg volt, hogy fürödni támadt kedvünk, ami nem olyan egyszerű feladat, mert vannak ugyan uszodák meg strandok Londonban, de akkora tömeg van, hogy a fal adja a másikat (egyszer konkrétan láttuk, ahogy egy ilyennél a háztömb körül állt a sor), ami nem olyan vonzó, úgyhogy végül elvonatoztunk a festői Guilfordba, a festői Wey folyó mellé, ahol a folyónak bizonyos szakaszain lehet fürödni, nem mondom, hogy egy Copacabana, de megtette. Aztán itt volt Andris Zürichbol, és lehetett kicsit mászkálni a Portobello Roadon, meg fröccsözni otthon, meg beszélgetni a világ dolgairól és a blockchainről. És közben ott volt persze a VB, amit lelkesen követtünk, néhány meccset meg is néztünk, Anglia elég jól muzsikált, amitől nagy volt itt az izgalom. További extra bónusz, hogy Franciaország nyert, akiknek a ’98-as vb-s kirándulásom óta mindig drukkolok, és 20 év óta most sikerült nekik először. Aztán szerencsére vége lett az iskolának (már nagyon nehezen viseltem a különböző, tisztelt szülők kezdetű üzeneteket, amikben értesítettek, hogy a másnapi sportnapra a gyerekek feltétlenül vigyenek piros pólót vagy hogy viselhetik a saját ruhájukat, ha a pénteki sütivásárra visznek sütit stb.), és lehetett menni haza lagziba és balatonozni pár napra. A lagzi pazar volt, Csopak jó kis családi móka, volt meggy és sárgabarack, Karolina és Tihany. Aztán volt négy hét felnőtt program, amíg a gyerekek részint Csopakon, részint Alsópáhokon, részint Spanyolországban senyvedtek(nek, mert csak pénteken jönnek haza). Ez a négy hét is jól sikerül, a legjobb Bandi és Zsuzsi látogatása volt, színház, kastély, bokorlabirintus, borozás, evés-ivás. De volt még másik színház barátokkal és ketten, másik baráti látogatás (igaz, csak egy estés), vacsora-mozi esték itteni pajtikkal, Proms, kirándulás, vacsora rég nem látott uncsitesóval, szombati piacra menés, (és ott török tv paprika, és következésképp lecsó). De nem csak léháskodtunk ám, kipucoltuk a kertet és a házat, tíz zsák cuccot elcipeltünk a charity shopba, a fiúknak beszereztem az őszi/téli kollekciót, szóval hasznosak is voltunk. Egyszer még majdnem munkahelyet is váltottam, de végül aztán nem (egy rövid idore felmerült, hogy elmenjek egy hedge fundhoz valamiféle compliance jellegű munkakörbe, de aztán különböző okok miatt inkább nem mentem). És most már nagyon várom a gyerekeket haza (ők valszeg kicsit kevésbé várják), és hogy menjünk együtt is nyaralni. Summa summarum ez egy igazán nem rossz nyár eddig. Holnap még egy Prom (Budapesti Fesztiválzenekar), amire egy kolléganőm is megy, úgyhogy megbeszéltük, hogy koncert után esetleg iszunk valamit. Ez jó, de azért erről eszembe jut, hogy otthon ugyanez a felállás Tomori Erika és a Katona volt, és hát Prom meg Royal Albert Hall ide vagy oda, azért az volt az igazi. Nade majd karácsonykor…    

Yves Klein kiállítás a Blenheim kastélyban

A piaci termés feldolgozva

Esküvői idill

A városi ember esete a természettel

Az ültetvény

Az úgy volt, hogy egy szép (8 fok, vízszintes eső) májusi napon parkban voltunk Gabesz egyik osztálytársával, és annak tesójával és anyukájával. A parkban árultak mindenféle palántákat, és az anyuka ihletésére (aki csak olyan növényt tart a kertjében, ami valami ehető dolgot produkál) vettem két tő paradicsomot és egy tő epret. Szépen beültettem mindkettőt, öntözgettem, tápozgattam, és vártam. Láss csodát, az epren hat szem eper kezdett fejlődgetni. Juhé! Nézegettük, várakoztunk, és elkezdett pirosodni, egyre csak pirosodott az első szem eprünk. Gabesznak már beharangoztam, hogy nemsoká szüretelhet. Aztán egyik nap kimentem, hogy megnézzem, hogy hogy áll a pirosuló eperszem. Sehogy. Eltűnt. Valaki lecsippentette. De sebaj, van még egy, ami már majdnem piros. Föl is raktam a cserepet a kerti asztalra, gondolván, hogy az álnok tolvaj onnan majd biztos nem lopja le. A tapasztalt természetbúvárnak (nekem) azonban elkerülte a figyelmét, hogy az ún. madarak röpülni is tudnak, és ezért egy kerti asztal nem jelent nekik akadályt. Igen, kitaláltátok, másnap reggelre a második pirosuló szem is eltűnt. És ezt mégis, hogy? Okulva a kellemetlen tapasztalatból, az epret bemenekítettem a házba (oda már csak nem tudnak bejönni), amivel csak annyi probléma van, hogy nincs olyan ablakpárkány, ahova odasütne a nap. De másfél szem így is megérett, úgyhogy tegnap Gabesz pazar eperlakomát csapott. És ki tudja, akár még további két szem is megérhet rajta.

Ami a paradicsomot illeti, annyit még én is tudtam, hogy azt ki kell karózni, úgyhogy amikor elültettem, leszúrtam mindkettő mellé egy-egy botot, amit találtam otthon. Igazán dekoratív volt. De aztán a paradicsom elkezdett nőni, és nőtt, és nőtt, és túlnőtte a dekoratív botjaimat, és már vészesen kezdett rogyadozni, úgyhogy sürgősséggel kellett keríteni új karót. De mivel a közelünkben ilyesmit nem lehet kapni, hirtelenjében nem tudtam más megoldást tálalni, mint hogy a háztartási boltban vettem két teleszkópos függönyrudat, és azzal karóztam ki a paradicsomot. Kevésbe dekoratív. Úgyhogy most a paradicsom ott meredezik a függönyrúdhoz kötözve, egy egyértelműen túl kicsi cserépben, de ennek ellenére elkezdtek nőni rajta a kis paradicsomkák. Szerintetek a madarak a paradicsomot is lezabálják? Vagy a függönyrúd megzavarja őket?

A vadon

Hétvégén kempingezni voltunk. Na nem rendesen, hogy iglu sátor, meg cövek meg gumikalapács, meg gázfőző meg ilyenek, hanem előre felállított három szobás sátor, emeletes ággyal, hűtővel és vízforralóval. Azért mi sem vagyunk egy Tarzan…

De azért még így is rendesen felpakoltunk (két bőrönd, két hátizsák, négy hálózsák), és felkerekedtünk. Utunk a vadregényes Surrey-ba vezetett. Metró, vonat, séta, és már ott is voltunk a kempingben. Ott kalandra készen jelentkeztünk a recepción, hogy mi akkor itt meghódítanánk a vadont, mire mondták, hogy itt ugyan nem, mert a foglalásunk nem Horsley-ba (amely a vadregényes Surrey-ban tálalható), hanem Hertfordba szól (amely a vadregényes Surrey-tól két és fél óranyira levő nem kevésbe vadregényes Hertfordshireban tálalható), és sajnos náluk egyáltalán nincs hely, de a legjobbakat kívánják. Horsley, Hertford, madár, madár… Úgyhogy, bőrönd, hátizsák, hálózsák fölpakol, és irány vissza Londonba. Itt kell megjegyeznem, hogy a gyerekek példásan viselkedtek, és egy fagyival sikerült megvásárolni a jóindulatukat, úgyhogy szinte zokszó nélkül vonultak vissza Londonba. Aznap este már nem vállaltuk be a további másfél órás vonatozást, úgyhogy otthon aludtunk, és másnap reggel újból felpakoltuk a bőröndöket, hátizsákokat, hálózsákokat, és ezúttal sikerült eljutnunk a megfelelő megye megfelelő kempingjébe, ahol már ott várt minket a fent nevezett sátor. Innen már ment minden mint a karikacsapás. A sátor tényleg baromi jó volt, a gyerekek nagyon élvezték a hálózsákban alvást, jól ment nekik a gumipapucsban zuhanyzás, és összespanoltak a kempingben tanyázó többi gyerekkel. De mi nem elégedtünk meg azzal, hogy a kempingben tésztát fogyasszunk konzerv paradicsomszósszal, hanem kirándulni is mentünk a környező vadonba, ahol olyan egzotikus állatokat figyelhettünk meg természetes élőhelyükön, mint a nyúl, a fácán vagy az oroszlán.

Mit mondhatnék, utunk David Attenborough nyomában vezet.

Matyi a dzsungelben

Gabesz az oroszlánokkal

Iskola

Londoni életünk egyik kruciális (© Jókúti András) tényezője a krambók iskolája, gondoltam, összefoglalom az eddigi tapasztalatainkat.

Szóval, amikor ideköltöztünk, egyértelmű volt, hogy a gyerekeink állami iskolába fognak járni, mert 1) nincs pénzünk a magánra, illetve csak olyan áldozatok árán, amit nem akartunk meghozni, 2) mi is állami áltiba jártunk, aztán mégis ember lett belőlünk, mi lehet abban annyira rossz, 3) mi jobban tudjuk mint mindenki más, a költő is megmondotta “csak én vagyok okos
énnekem a segembe is felyem van”. A szemfüles olvasó mar biztos rájött, hogy a no. 2-es es 3-as ok nem teljesen független a no 1-től, de azért azokat is komolyan gondoltuk.

Így hát nekiálltunk jó állami iskolát keresni. Eléggé bizalom gerjesztőek voltak (egy kivételével), de az egyik magasan verte a többit. Volt kis tavacska és veteményes az udvaron, az egész nagyon családiasnak és barátságosnak nézett ki, és amikor körbevezetett egy kedves tanító néni, akkor a folyosókon fel-feltűnt egy gyerek, és mindenkit megkínált frutival, mert aznap volt a szülinapja (mindeközben a tantermekben zajlott a tanítás), és a tanárok/portások/konyhás nénik, ahelyett, hogy rárivalltak volna, hogy takarodjvisszaazosztályterembebüdöskölyök, nagyon örültek a frutinak, és sok boldog szülinapot kívántak, a fiúcska pedig kóválygott tovább, az egész olyan volt, mintha úgy kezdték volna a napot, hogy az egész iskola közösen elszív egy spanglit (a tantermeken is heverésztek a gyerekek, vagy rajzolgattak valamit). Ez az epizód végképp meggyőzött minket, hogy a mi gyerekeinknek itt a helyük. És lőn.

Most, hogy három éve ide járnak, a képünk a dolgokról némileg árnyalódott.

Még mindig igaz, hogy:

A fenti 1) és 2), de a 3)-ban kicsit azért elbizonytalanodtunk. De mivel 1) ezért igyekszünk tartani magunkat 3)-hoz. (A szomszédaink egy másik irányból indultak neki, ők hallani sem akartak arról, hogy a gyerek államiba menjen, úgyhogy ment egy south kensingtoni csak lány magánba, most viszont a kisebbik is iskolás korú lett, és őt is felvették egy south kensingtoni csak fiú magánba, ami a legjobb iskola a környeken, viszont azzal a kellemetlenséggel jár, hogy most mar két tandíjat kellene kiköhögni, úgyhogy nemrég rájuk jött a vasárnapi templomba járhatnék, és jövőre mindkét gyereket megpróbálják benyomni a – szintén über elit – katolikus iskolába (ahol nincs tandíj).)

Az iskola jó. A gyerekek szeretnek odajárni, nem szoronganak, az enyhén betépett hangulat tartja magát. Matyi egyszer sem, Gabesz eddig egyszer mondta (komolyan), hogy nem akar iskolába menni, és ennek az volt az oka, hogy kertészkedés közben[i] néhányan rosszalkodtak, és ezért kollektív büntetésként azt szabták ki rajuk, hogy másnap az egyik szünetben nem mehetnek ki az udvarra, és noha ő saját bevallása szerint nem vett részt a rosszalkodásban, mégis meg lett büntetve. A büntetést szerencsére nem a neurotikus kertész, hanem a tényleg baromi jófej tanító néni hajtotta végre, és annyiból állt, hogy öt perccel megrövidíttette az egyik szünetüket, viszont ezért előre elnézést kért a szülőktől, és mentegetőzött, hogy sajnos ezt muszáj lesz meglépnie. Szóval jól érzik magukat, és valszeg tényleg ez a legfontosabb.  Időközben megtanultak angolul, megtanultak olvasni és írni és számolni, idén már maguknak csinálták a húsvétikalapot.  Barátkoznak mindenféle szerzettel, és ez tök természetes nekik.

De:

Kiderült, hogy az embernek nehezebb függetlenítenie magát a környezetétől, mint az első blikkre tűnt. Tekintve, hogy mindenki ezen az iskola kérdésen pörög, és a környezetünkben elég sok ember (elsősorban Peti kollegái) nem tartja elképzelhetőnek, hogy a gyereket állami iskolába írassa, plusz a mi iskolánkból is egyre-másra viszik el a (főleg fehér bevándorló) gyerekeket másik iskolába, nehéz nem elkezdeni azon gondolkozni, hogy akkor éppen most tesszük-e tönkre ivadékaink jövőjét. Mert az már számunka is világos, hogy ebben az iskolában nincs olyan törekvés, hogy a gyerekek igazán jók legyenek. Egyelőre abban a fázisban vagyunk, hogy azon gondolkozunk, hogy ez baj-e, és legtöbbször azt gondoljuk, hogy nem baj.

De kicsit azért mégis baj, mert mindeközben meg Matyi mellé azért fogadtunk egy angoltanárt, akivel a szövegértést/fogalmazást/szókincset gyakorolja (nyilván ebben benne van az is, hogy ebben a dologban a mieink elég nagy hendikeppel indulnak tekintve, hogy szüleik hézagos angoltudással rendelkeznek, így a szükséges szókincset nem tudjak otthon összeszedni). Peti próbál lobbizni az iskolában, hogy nevezzenek be egy országos matekversenyre, amibe egy csomó iskola benevez, és Matyit például biztos nagyon motiválná, de erre csak hümmögnek, és azt mondják, hogy majd utánanéznek a jelentkezési feltételeknek (egy darab online nyomtatványt kell kitölteni, úgyhogy valszeg nem ez akadályozza őket a jelentkezésben). Gabesz év eleje óta diák önkormányzati tag, amire rendkívül büszke, es nagyon szerette az üléseket, ahol asszem pont semmi nem törtent, de ez nem érdekes. Na most ezeknek az üléseknek februárban vége szakadt, mert az ének tanár, aki ezzel foglalkozott, elment szülni.  

És, hogy egy kis otthonos érzésünk is legyen, a múltkor küldtek egy levelet, amiben az igazgatónő csalódását fejezte ki a fölött, hogy Gabesznál nem volt tornacucc, holott aznap tornaóra volt.  (A rend kedvéért el kell mondanom, hogy Gabesznál ott volt a kimosott, összekészített tornacucc, csak mivel be volt rakva egy hátizsákba, elfeledkezett róla, hogy nála van.)   

Na szóval a lényeg, hogy kicsiket lohadt a lelkesedésünk iskola ügyben, de ennek ellenére azért meg mindig örülünk, hogy ide járnak, és kitartunk a mellett, hogy nem visszük őket magániskolába. Viszont a helyzet nagyban fokozódni fog a középiskolánál (ahova Matyinak szeptemberhez egy évre már jelentkeznie kell), de erről majd egy következő fejezetben…

Ps: Ma este mesélte Gabesz, hogy ma az volt a feladat az iskolában, hogy kérvényt kellett írni a helyi önkormányzati képviselőnek, hogy a süniket engedje át az úton. Ez egy jó pont az iskolának, mert az életre neveli a gyereket (mert mindennapos eset, hogy az ember önkormányzati képviselőkkel levelez sünikről), de kevésbé jó pont, hogy az Gabesz számára nem derült ki, hogy a képviselő pontosan hogyan fogja tudni elintézni, hogy a sünik át tudjanak kelni az úton anélkül, hogy egy autó elütné őket, csak annyit állított, hogy erre meg kell kérni a képviselő urat, és jó lesz. De azért összességében cuki, hogy ezt csinálták. 

(Ez a libegőn készült otthon, csak úgy idetettem.)

---

[i] Látom, hogy a kedves anyukák szeme felcsillan, és ezzel egyidejűleg marni kezdi őket az irigység, “bezzeg ott kertészkednek, nálunk meg erkölcstan van”. Úgyhogy azért elmondom, hogy valóban van kert, és minden héten jön egy kertész hölgy, és kiválaszt 6-8 gyereket, akikkel fél órát (azaz 30 percet) kertészkednek. Az iskolába cirka 260 gyerek jár, úgyhogy, akik jók matekból, azok rögtön kiszámolhatják, hogy mennyi kertészkedés jut egy gyerekre egy évben. Azok kedvéért, akik nem jók matekból, elmondom, hogy nem túl sok. Erkölcstan pedig nincs ugyan, de minden héten megjelenik egy anglikán lelkész (igen, ő) az iskolában, és ostobaságokat beszél a gyerekeknek, akik viszont nem figyelnek oda, úgyhogy valószínűleg maradandó károsodást nem okoz.