A városi ember esete a természettel

Az ültetvény

Az úgy volt, hogy egy szép (8 fok, vízszintes eső) májusi napon parkban voltunk Gabesz egyik osztálytársával, és annak tesójával és anyukájával. A parkban árultak mindenféle palántákat, és az anyuka ihletésére (aki csak olyan növényt tart a kertjében, ami valami ehető dolgot produkál) vettem két tő paradicsomot és egy tő epret. Szépen beültettem mindkettőt, öntözgettem, tápozgattam, és vártam. Láss csodát, az epren hat szem eper kezdett fejlődgetni. Juhé! Nézegettük, várakoztunk, és elkezdett pirosodni, egyre csak pirosodott az első szem eprünk. Gabesznak már beharangoztam, hogy nemsoká szüretelhet. Aztán egyik nap kimentem, hogy megnézzem, hogy hogy áll a pirosuló eperszem. Sehogy. Eltűnt. Valaki lecsippentette. De sebaj, van még egy, ami már majdnem piros. Föl is raktam a cserepet a kerti asztalra, gondolván, hogy az álnok tolvaj onnan majd biztos nem lopja le. A tapasztalt természetbúvárnak (nekem) azonban elkerülte a figyelmét, hogy az ún. madarak röpülni is tudnak, és ezért egy kerti asztal nem jelent nekik akadályt. Igen, kitaláltátok, másnap reggelre a második pirosuló szem is eltűnt. És ezt mégis, hogy? Okulva a kellemetlen tapasztalatból, az epret bemenekítettem a házba (oda már csak nem tudnak bejönni), amivel csak annyi probléma van, hogy nincs olyan ablakpárkány, ahova odasütne a nap. De másfél szem így is megérett, úgyhogy tegnap Gabesz pazar eperlakomát csapott. És ki tudja, akár még további két szem is megérhet rajta.

Ami a paradicsomot illeti, annyit még én is tudtam, hogy azt ki kell karózni, úgyhogy amikor elültettem, leszúrtam mindkettő mellé egy-egy botot, amit találtam otthon. Igazán dekoratív volt. De aztán a paradicsom elkezdett nőni, és nőtt, és nőtt, és túlnőtte a dekoratív botjaimat, és már vészesen kezdett rogyadozni, úgyhogy sürgősséggel kellett keríteni új karót. De mivel a közelünkben ilyesmit nem lehet kapni, hirtelenjében nem tudtam más megoldást tálalni, mint hogy a háztartási boltban vettem két teleszkópos függönyrudat, és azzal karóztam ki a paradicsomot. Kevésbe dekoratív. Úgyhogy most a paradicsom ott meredezik a függönyrúdhoz kötözve, egy egyértelműen túl kicsi cserépben, de ennek ellenére elkezdtek nőni rajta a kis paradicsomkák. Szerintetek a madarak a paradicsomot is lezabálják? Vagy a függönyrúd megzavarja őket?

A vadon

Hétvégén kempingezni voltunk. Na nem rendesen, hogy iglu sátor, meg cövek meg gumikalapács, meg gázfőző meg ilyenek, hanem előre felállított három szobás sátor, emeletes ággyal, hűtővel és vízforralóval. Azért mi sem vagyunk egy Tarzan…

De azért még így is rendesen felpakoltunk (két bőrönd, két hátizsák, négy hálózsák), és felkerekedtünk. Utunk a vadregényes Surrey-ba vezetett. Metró, vonat, séta, és már ott is voltunk a kempingben. Ott kalandra készen jelentkeztünk a recepción, hogy mi akkor itt meghódítanánk a vadont, mire mondták, hogy itt ugyan nem, mert a foglalásunk nem Horsley-ba (amely a vadregényes Surrey-ban tálalható), hanem Hertfordba szól (amely a vadregényes Surrey-tól két és fél óranyira levő nem kevésbe vadregényes Hertfordshireban tálalható), és sajnos náluk egyáltalán nincs hely, de a legjobbakat kívánják. Horsley, Hertford, madár, madár… Úgyhogy, bőrönd, hátizsák, hálózsák fölpakol, és irány vissza Londonba. Itt kell megjegyeznem, hogy a gyerekek példásan viselkedtek, és egy fagyival sikerült megvásárolni a jóindulatukat, úgyhogy szinte zokszó nélkül vonultak vissza Londonba. Aznap este már nem vállaltuk be a további másfél órás vonatozást, úgyhogy otthon aludtunk, és másnap reggel újból felpakoltuk a bőröndöket, hátizsákokat, hálózsákokat, és ezúttal sikerült eljutnunk a megfelelő megye megfelelő kempingjébe, ahol már ott várt minket a fent nevezett sátor. Innen már ment minden mint a karikacsapás. A sátor tényleg baromi jó volt, a gyerekek nagyon élvezték a hálózsákban alvást, jól ment nekik a gumipapucsban zuhanyzás, és összespanoltak a kempingben tanyázó többi gyerekkel. De mi nem elégedtünk meg azzal, hogy a kempingben tésztát fogyasszunk konzerv paradicsomszósszal, hanem kirándulni is mentünk a környező vadonba, ahol olyan egzotikus állatokat figyelhettünk meg természetes élőhelyükön, mint a nyúl, a fácán vagy az oroszlán.

Mit mondhatnék, utunk David Attenborough nyomában vezet.

Matyi a dzsungelben

Gabesz az oroszlánokkal

Iskola

Londoni életünk egyik kruciális (© Jókúti András) tényezője a krambók iskolája, gondoltam, összefoglalom az eddigi tapasztalatainkat.

Szóval, amikor ideköltöztünk, egyértelmű volt, hogy a gyerekeink állami iskolába fognak járni, mert 1) nincs pénzünk a magánra, illetve csak olyan áldozatok árán, amit nem akartunk meghozni, 2) mi is állami áltiba jártunk, aztán mégis ember lett belőlünk, mi lehet abban annyira rossz, 3) mi jobban tudjuk mint mindenki más, a költő is megmondotta “csak én vagyok okos
énnekem a segembe is felyem van”. A szemfüles olvasó mar biztos rájött, hogy a no. 2-es es 3-as ok nem teljesen független a no 1-től, de azért azokat is komolyan gondoltuk.

Így hát nekiálltunk jó állami iskolát keresni. Eléggé bizalom gerjesztőek voltak (egy kivételével), de az egyik magasan verte a többit. Volt kis tavacska és veteményes az udvaron, az egész nagyon családiasnak és barátságosnak nézett ki, és amikor körbevezetett egy kedves tanító néni, akkor a folyosókon fel-feltűnt egy gyerek, és mindenkit megkínált frutival, mert aznap volt a szülinapja (mindeközben a tantermekben zajlott a tanítás), és a tanárok/portások/konyhás nénik, ahelyett, hogy rárivalltak volna, hogy takarodjvisszaazosztályterembebüdöskölyök, nagyon örültek a frutinak, és sok boldog szülinapot kívántak, a fiúcska pedig kóválygott tovább, az egész olyan volt, mintha úgy kezdték volna a napot, hogy az egész iskola közösen elszív egy spanglit (a tantermeken is heverésztek a gyerekek, vagy rajzolgattak valamit). Ez az epizód végképp meggyőzött minket, hogy a mi gyerekeinknek itt a helyük. És lőn.

Most, hogy három éve ide járnak, a képünk a dolgokról némileg árnyalódott.

Még mindig igaz, hogy:

A fenti 1) és 2), de a 3)-ban kicsit azért elbizonytalanodtunk. De mivel 1) ezért igyekszünk tartani magunkat 3)-hoz. (A szomszédaink egy másik irányból indultak neki, ők hallani sem akartak arról, hogy a gyerek államiba menjen, úgyhogy ment egy south kensingtoni csak lány magánba, most viszont a kisebbik is iskolás korú lett, és őt is felvették egy south kensingtoni csak fiú magánba, ami a legjobb iskola a környeken, viszont azzal a kellemetlenséggel jár, hogy most mar két tandíjat kellene kiköhögni, úgyhogy nemrég rájuk jött a vasárnapi templomba járhatnék, és jövőre mindkét gyereket megpróbálják benyomni a – szintén über elit – katolikus iskolába (ahol nincs tandíj).)

Az iskola jó. A gyerekek szeretnek odajárni, nem szoronganak, az enyhén betépett hangulat tartja magát. Matyi egyszer sem, Gabesz eddig egyszer mondta (komolyan), hogy nem akar iskolába menni, és ennek az volt az oka, hogy kertészkedés közben[i] néhányan rosszalkodtak, és ezért kollektív büntetésként azt szabták ki rajuk, hogy másnap az egyik szünetben nem mehetnek ki az udvarra, és noha ő saját bevallása szerint nem vett részt a rosszalkodásban, mégis meg lett büntetve. A büntetést szerencsére nem a neurotikus kertész, hanem a tényleg baromi jófej tanító néni hajtotta végre, és annyiból állt, hogy öt perccel megrövidíttette az egyik szünetüket, viszont ezért előre elnézést kért a szülőktől, és mentegetőzött, hogy sajnos ezt muszáj lesz meglépnie. Szóval jól érzik magukat, és valszeg tényleg ez a legfontosabb.  Időközben megtanultak angolul, megtanultak olvasni és írni és számolni, idén már maguknak csinálták a húsvétikalapot.  Barátkoznak mindenféle szerzettel, és ez tök természetes nekik.

De:

Kiderült, hogy az embernek nehezebb függetlenítenie magát a környezetétől, mint az első blikkre tűnt. Tekintve, hogy mindenki ezen az iskola kérdésen pörög, és a környezetünkben elég sok ember (elsősorban Peti kollegái) nem tartja elképzelhetőnek, hogy a gyereket állami iskolába írassa, plusz a mi iskolánkból is egyre-másra viszik el a (főleg fehér bevándorló) gyerekeket másik iskolába, nehéz nem elkezdeni azon gondolkozni, hogy akkor éppen most tesszük-e tönkre ivadékaink jövőjét. Mert az már számunka is világos, hogy ebben az iskolában nincs olyan törekvés, hogy a gyerekek igazán jók legyenek. Egyelőre abban a fázisban vagyunk, hogy azon gondolkozunk, hogy ez baj-e, és legtöbbször azt gondoljuk, hogy nem baj.

De kicsit azért mégis baj, mert mindeközben meg Matyi mellé azért fogadtunk egy angoltanárt, akivel a szövegértést/fogalmazást/szókincset gyakorolja (nyilván ebben benne van az is, hogy ebben a dologban a mieink elég nagy hendikeppel indulnak tekintve, hogy szüleik hézagos angoltudással rendelkeznek, így a szükséges szókincset nem tudjak otthon összeszedni). Peti próbál lobbizni az iskolában, hogy nevezzenek be egy országos matekversenyre, amibe egy csomó iskola benevez, és Matyit például biztos nagyon motiválná, de erre csak hümmögnek, és azt mondják, hogy majd utánanéznek a jelentkezési feltételeknek (egy darab online nyomtatványt kell kitölteni, úgyhogy valszeg nem ez akadályozza őket a jelentkezésben). Gabesz év eleje óta diák önkormányzati tag, amire rendkívül büszke, es nagyon szerette az üléseket, ahol asszem pont semmi nem törtent, de ez nem érdekes. Na most ezeknek az üléseknek februárban vége szakadt, mert az ének tanár, aki ezzel foglalkozott, elment szülni.  

És, hogy egy kis otthonos érzésünk is legyen, a múltkor küldtek egy levelet, amiben az igazgatónő csalódását fejezte ki a fölött, hogy Gabesznál nem volt tornacucc, holott aznap tornaóra volt.  (A rend kedvéért el kell mondanom, hogy Gabesznál ott volt a kimosott, összekészített tornacucc, csak mivel be volt rakva egy hátizsákba, elfeledkezett róla, hogy nála van.)   

Na szóval a lényeg, hogy kicsiket lohadt a lelkesedésünk iskola ügyben, de ennek ellenére azért meg mindig örülünk, hogy ide járnak, és kitartunk a mellett, hogy nem visszük őket magániskolába. Viszont a helyzet nagyban fokozódni fog a középiskolánál (ahova Matyinak szeptemberhez egy évre már jelentkeznie kell), de erről majd egy következő fejezetben…

Ps: Ma este mesélte Gabesz, hogy ma az volt a feladat az iskolában, hogy kérvényt kellett írni a helyi önkormányzati képviselőnek, hogy a süniket engedje át az úton. Ez egy jó pont az iskolának, mert az életre neveli a gyereket (mert mindennapos eset, hogy az ember önkormányzati képviselőkkel levelez sünikről), de kevésbé jó pont, hogy az Gabesz számára nem derült ki, hogy a képviselő pontosan hogyan fogja tudni elintézni, hogy a sünik át tudjanak kelni az úton anélkül, hogy egy autó elütné őket, csak annyit állított, hogy erre meg kell kérni a képviselő urat, és jó lesz. De azért összességében cuki, hogy ezt csinálták. 

(Ez a libegőn készült otthon, csak úgy idetettem.)

---

[i] Látom, hogy a kedves anyukák szeme felcsillan, és ezzel egyidejűleg marni kezdi őket az irigység, “bezzeg ott kertészkednek, nálunk meg erkölcstan van”. Úgyhogy azért elmondom, hogy valóban van kert, és minden héten jön egy kertész hölgy, és kiválaszt 6-8 gyereket, akikkel fél órát (azaz 30 percet) kertészkednek. Az iskolába cirka 260 gyerek jár, úgyhogy, akik jók matekból, azok rögtön kiszámolhatják, hogy mennyi kertészkedés jut egy gyerekre egy évben. Azok kedvéért, akik nem jók matekból, elmondom, hogy nem túl sok. Erkölcstan pedig nincs ugyan, de minden héten megjelenik egy anglikán lelkész (igen, ő) az iskolában, és ostobaságokat beszél a gyerekeknek, akik viszont nem figyelnek oda, úgyhogy valószínűleg maradandó károsodást nem okoz.