My Lord avagy tudományos megfigyeléseim az angol bíróságok mindennapjairól

Lejárt a bírósági kaland, holnaptól téli szünet, aztán januárban vissza a hivatalba (amivel kapcsolatban így az új felállás okán optimistább vagyok, végülis hátha jó lesz, nem igaz?).

Összességében nagyon örülök, hogy volt bevettek a buliba, ez tényleg egy olyan világ, ahova másképpen nemigen lett volna betekintésem. Továbbra is sajnálom egy kicsit, hogy sosem leszek részesé ennek a dolognak, és nem fogok fontoskodó fejjel rohangászni a Chancery Lane-en, és nem fogom az ellenfelet bravúros érvekkel szétagyonzúzni. De azért azt is látom, hogy a végén a bravúros érvek többsége arra lövődik el, hogy a másik fél, mikor és mennyi költséget terítsen meg kinek. És néha nem is annyira bravúrosak, hanem inkább az óvodaudvari diskurzust idézik (“Nem! De!”), csak nem olyan tömören és velősen, mint az igazi óvodások, hanem eszméletlenül bőlére eresztve (“Tisztelt Bíróság! Végtelen tisztelettel hadd jegyezzem meg, hogy tanult kollegám téved, amikor azzal érvel, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítéleté az XY ügyben arra enged következtetni, hogy én elvettem a kisautóját. Megkérnem a tisztelt bíró urat, hogy lapozza föl Lord Hiháhúhá 1889-es ítéletének 74. bekezdését. A bekezdésben felvonultatott jogelvek a mi esetünkben hasznos iránymutatásként szolgálnak. Ez alapján, amit mi állítunk, az az, hogy tanult kollegám téves úton halad, és, ha tisztelettel szabad így fogalmaznom, a kerületi bíróság döntése, amely szerint ő vette el az én kisautómat teljes egészében helytálló.”)

Az állatkerti tanulmányi kiránduláson tett megfigyeléseim a következők:

-          Brutális, hogy micsoda tesztoszteron túltermelés van egy-egy tárgyalóteremben. Érdekességképpen egy ábra a nemek és az etnikumok megoszlása a Queen’s Counsel (azaz fő barristerek) között. Tipikusan minden tárgyaláson ilyenek viszik a prímet, esetleg ül mellettük a padavanjuk, aki időről időre kis post-it cetliket csúsztat nekik oda, de szigorúan nem szólal meg.

 

-          A bírók (többségükben szintén középkorú fehér férfiak, oxfordi diplomával, ami nem meglepő, mert tipikusan a barristerekbol lesznek a bírók ) maguk sem teljesen mentesek a ceremónikusságtól. Például van egy olyan szokás (egyszer majd utánanézek, hogy miért), hogy amikor a bíró bemegy a terembe, akkor vagy az usher (kvázi teremőr) vagy a clerk (kvázi titkár) a bíró alá tolja a széket. Ezt nem mindenki játssza, például BB mindig teljesen egyedül eresztette le honourable fenekét a székbe, de vannak, akik nagyon de nagyon komolyan veszik. Az egyik bb pl olyannyira, hogy meg akkor is “be kellett ültetni”, amikor egy ítélethirdetés alkalmával egy teljesen üres tárgyalóterembe ment be (mert a felek megkapták az ítéletet írásban is, ezért nem jöttek el a hirdetésre). Szóval a bb bement a terembe, utána a clerkja, ás a clerk alátolta a széket, hogy aztán a bíró, annyit mondjon a tök üres széksoroknak, hogy ezennel kihirdetem az írásban kiadott ítéletemet, majd felállt, és kiment az üres teremből. Az utolsó bb pedig, akivel ültem, többször is királyi többesben beszelt arról, hogy mit fog csinálni: “Az ebédszünet után fogunk visszajönni.”

-          Ellenben mindegyik bíró, akivel voltam, bringával közlekedik, és nem mondjuk gyaloghintón. Sőt, láttam olyat is, aki maga főzi a kávéját, de ez a ritkább fajta.

-          A bírósági karácsonyi buli a világ legeslegrosszabb bulija. Messze. A bíróság épületében, az egyik emeleten a tárgyalótermek közötti üres térben tartják, van két féle bor és narancslé, illetve a helyiségben levő irodai polcokra, eszközökre műanyag tálcán lerakott szinte ehetetlen kis falatkák (bár lehet, hogy nem mindegyik volt rossz, én csak az egyikből ettem, mert minden más húsos volt, az amiből ettem egy teljesen sótlan kihűlt tojásrántottára hajazott leginkább). A progi pedig kínos téblábolás, majd a Chancellor hat perces, teljesen érdektelen beszéde, majd további kínos téblábolás. Pedig szívesen megnéztem volna, ahogy a tajt részeg bírók egymás vállára borulva az All by myself című dalt karaokezzak.

-          A bírók sokat dolgoznak, és kivétel nélkül mindegyik panaszkodik, hogy rosszul vannak megfizetve (csak én négy különböző bírótól hallottam ilyen megjegyzést, pedig nem is váltottam szót ennél sokkal többel). És mindennek a tetejébe az Igazságügyi Minisztérium beszüntette az irodaszerek kiutalását, úgyhogy maguknak kell megvenniük a post-itjaikat és a kihúzó filceiket (bár többek átszoktak a piros toll használatára, mert piros tollal továbbra is ellatja a kormány a bíróságokat).

-          Mindent mindenki papíron ad be, minden bíró szobája tele van akta hegyekkel, az utcákon ilyen árurakodó tolattyús kocsikkal hozzák-viszik az aktákat az öltönyös mukik.

-          Minden nagyon professzionális, mindenhez rengeteg ember és meg annál is több dokumentum kell, minden nagyon bonyolult, és főleg nagyon drága. Kicsit olyan mintha ez lenne a törvénykezés Louis Vuittonja, amit az is megerősít, hogy az orosz oligarchák csak itt szeretnek pereskedni. A múltkor a következő beszélgetés zajlott le a lépcsőházban két bb között: “Mit tárgyalsz most?” “Azt a múltkori ügyet az ukrán és az orosz oligarchával.” “Hm, mostanában sok ilyen ügyed van.” “Ja. Ez már nem is a High Court hanem a Moszkvai Városi Bíróság.”

Fejlemények

Legnagyobb sajnálatomra a stúdió úgy döntött, hogy törli a "Fekete özvegy" című sorozatot, mert a színészek visszaléptek a szereptől. A szerencsétlenül járt angol milliomos (?) családja ugyanis úgy ítélte meg, hogy nem biztos, hogy jót tenne a renoméjuknak ha az elhunytról esetleg megváltozna az a kép, hogy egy köztiszteletben álló angol úriember, akit egy ukrán éjjeli pillangó behálózott, majd hidegvérrel eltett láb alól, hogy rátegye a kezét a vagyonára. Legalábbis ezzel magyarázom, hogy a felek megállapodtak még a tárgyalás megkezdése előtt, méghozzá oly módon, hogy a család - aki azért perelt, hogy az ukrán hölgyet kicsemberintsék az örökségből - teljes egészében letette a fegyvert. Nyilvános, a bíróságon felolvasandó nyilatkozatban kijelentették, hogy már nem vádolják azzal anyut, hogy meggyilkoltatta aput, és egye fene övé lehet az örökség törvény által őt illető része is, valamint a költségek nagy részét is álljak. Így mulat egy angol úri család.

Az ügy, amire most be vagyok osztva nem annyira egzotikus, nincs benne egyetlen láb alól eltett milliomos sem. Az egész sztori elég hervasztó.  Az történt ugyanis, hogy egy rafkós adótanácsadó cég ("Zseniális Média Kft." - komeszra) kitalált egy szuper adó optimalizációs stratégiát, ami abból állt, hogy gazdag emberek, akik szerettek volna kevesebb adót fizetni, betársultak egy filmes társulásba, befizettek valami pénzt, csodák csodája a társulásnak nagy veszteségei keletkeztek, és a gazdag emberek a veszteséget elszámolták egyéb adóköteles bevételeikkel szemben, és visszakaptak egy nagy adag jövedelemadót. Aztán lehullt a lepel, és az adóhatóság elkezdte bevasalni az elkerült adót a gazdag embereken, akik most be akarják perelni a Zseniális Kft.-t mondván, hogy ők csúnyán meg lettek tévesztve, ők istenbizi csak a film üzletbe akartak beszállni, nem adót csalni, erre tessék, mibe lettek belerángatva. [Egy korábbi hasonló ügyben felmerült egy olyan érv is, hogy ahhoz, hogy ezek az emberek ténylegesen a társulásban tevékeny tagoknak számítsanak, munkaidejük legalább 10%-át olyan tevekénységgel kellett volna tölteniük, ami a filmes társulás munkáját segíti. Erre válaszul az egyik fülöncsípett pacák azt találta állítani a bíróságon, hogy de ő csomó filmet meg sorozatot nézett otthon, és neki azt mondták, hogy ezzel ezt a kötelezettséget teljesíti. És neki most nagyon szar, mert sok pénze odaveszett, és még az állásából is kirúgták, úgyhogy a csaló kft most fizessen neki kártérítést. Erre az inggombokkal hadilábon álló bb azt mondta neki, hogy "orrod attól fokhagymás".] Ez a mostani ügy is ilyesmiről fog szólni azzal a különbséggel, hogy egyelőre csak azon megy a vita, hogy ki mennyi költség biztosítékot tegyen le, mert hogy csak mostanáig - meg semmi érdemleges nem történt, és a tárgyalást nagyjából egy-két év múlvára saccolják - az alperesek költsége több mint 9 millió font, a felpereseké pedig 12 millió. A helyzetet bonyolítja, hogy sok alperes és még annál is sokkal több felperes van, akik különböző permutációkban perlik egymást. A meghallgatás úgy nézett ki, hogy csurig volt a tárgyalóterem, az első két sorban csak barristerek ültek, szigorúan középkorú (vagy fiatalabb) fehér angol férfiak, a harmadik-negyedik sorokban ültek az ügyvédi irodák képviselői, itt már volt egy-egy nő, az utolsó sorban pedig a nézőközönség, itt kiegyenlített volt a nemek aránya. A sarokban a két gyorsíró néni klimpírozott. Az egész egy '70-es évekbeli híradó riportra emlékeztetett (hogy a tévés analógiáknál maradjunk). Szóval valahogy ez az ügy most annyira nem izgalmas, és az új bb-vel sem vagyunk akkora spanok, mint BB-vel. Konkrétan egy nap kétszer szól hozzám, és az eddig elvégzett feladatok száma és minőségé is hagy maga után kívánnivalót: egy-két ügy összefoglalásán kívül a legfőbb feladatom a titkárja bevadászása, és a „kérem a kávém” üzenet tolmácsolása. Szóval remélem, hogy a hátralevő időben lesz valami izgalmasabb dolog is.

És ha mindez nem lenne elég, ma láttam BB-t a folyosón, és egy szőke csajszi loholt mögötte olyan arckifejezéssel, ahogy magamat elképzelem loholni a bírók mögött. Vagyis összebútorozott egy fiatalabb szőkével. A helyzet drámai.

 

A jó hír viszont, hogy amikor vége lesz a bíróságnak, akkor új állásom lesz. Továbbra is az FCA-ben (új olvasók kedvéért, itteni PSZÁF), de egy másik osztályon, egy magasabb beosztásban. Vagyis a várakozásokkal ellentétben mégsem kértek meg, hogy maradjak itt bírónak, de azért a helyzet így is javult egy adagot. A továbbiakat meg majd meglátjuk.

A kulisszák mögött

Kezdjük azzal, hogy kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy mindig gúnyolódom itt ezen az országon meg az embereken, akikkel összehoz itt a jószerencse. Mert igazából azért csomóan tök okosak/rendesek/kedvesek/nyitottak/segítőkészek, és csomó minden irigylésre méltóan jól működni látszik. Csak persze nekem szokatlan, meg ilyen cinikus kelet-európai fajta vagyok, aki csak a hasonszőrű cinikus kelet-európaiakkal érzi magát jól igazán, mert azokkal kellemesen lehet gúnyolódni mindenki máson. Úgyhogy most következzen egy ilyen lelkesedős, empatikus, szeressükegymástgyerekek poszt, aztán majd visszatér minden a rendes kerékvágásba, és lesz megint szarkazmus, mert azért mégsem változtam rózsaszín unikornissá.

Bíróság. Igaz, hogy meg csak négy hete vagyok itt és a nemecsekernők nemecsekernője vagyok (noha a levest nem én szervírozom), de azért ezen kevéske tapasztalat alapján eléggé impresszálva vagyok a bíró bácsi (továbbiakban BB - mindenféle irodalmi áthallás nélkül) teljesítménye által. Az van először is, hogy nagyon sokat dolgozik, reggel f8-ra bent van és este 7 elött nem megy haza (mondjuk ez pont nem annyira jön be nekem, mert ez persze elég jól magyarázza, hogy miért van az, hogy minden eseményen - beiktatás, búcsúztatás, ilyen-olyan beszed stb miért mindig max 80-20 a férfi-női arány, és ez ugye az én feministaszerű lelkemet nem annyira simogatja). De nem csak sokat, hanem nagyon gyorsan is dolgozik. Nem sokszor volt eddig olyan, hogy lassúnak éreztem magam a munkában, de itt nagyon. Itt úgy zajlik a pereskedés, hogy nagyon hosszú ideig, akar évekig készülnek a felek a tárgyalásra, összeszedik az összes bizonyítékot, lezsíroznak minden eljárási ügyet, és a végen, amikor ezzel megvannak, akkor közösen összeállítják a peranyagot, azt beadják, és következik a tárgyalás, ami az ügy bonyolultságától függően fél naptól akár 9 hétig is tarthat. Ilyenkor egész nap tart a tárgyalás, és tényleg ott dőlenek el a dolgok, a bíró ott ismeri meg igazan az ügyet (ugyan bizonyos dolgokat elolvas előre, de csak egy töredéket az egész iratanyagnak). És az a meglepő, hogy sitty-sutty feldolgozza az információt, belekérdez (mondanom sem kell, hogy olyanokat, amik nekem a büdös életben nem jutnának eszembe). És aztán amikor lemegy a dolog, akkor beleül a székébe, és megírja az ítéletet. Persze vannak ítéletek, amiket hónapokig írnak, de pl abban az ügyben, amiben végig ültem BB-vel a 7 napos tárgyalást, fogta magát és cirka 5-6 nap alatt megírta az ítéletet. Miközben én egy fél napig szarakodtam az egy oldalas bevezetővel, amit megkért, hogy írjak meg, ugyanaz alatt az idő alatt, ő megoldott hat jogkérdést, és megírta az azokra vonatkozó ítéletrészt. Szóval nem piskóta az ipse.

De következzenek az apró kuriózumok a bíróság bugyraiból, mert különben átkapcsoltok a másik csatornára. Kezdjük az öltözködéssel, BB tornacipőben és vászonnadrágban jár dolgozni, és mivel tárgyalni talárban megy, ezért ebben a viseletben van egész nap, amikor pedig elmegy, felveszi a kék plüss mackófelsőjét, a láthatósai mellényét, és felpattan a brinyójára. Kivéve, persze, amikor hozza a kürtöt, mert olyankor kocsival jön. BB ugyanis kürtöl egy zenekarban, nemrégiben volt koncertjük, mondta is, hogy menjek, de sajnos nem tudtam. Két darabot játszottak, az egyik egy kortárs (vagy nem) angol zeneszerzőtől volt, akit nem ismerek, de BB szerint nem vesztettem sokat, mert béna, a másik a Petruska, amit nagyon szeret (én is), de sajnos van benne nyolc hang, amit nem tud lejátszani, azalatt csak úgy tesz, mintha fújná. Azt is elmesélte, hogy a tárgyalásokon (ami délelőtt fél 11-től 1-ig és aztán 2-től n5-ig tart minden nap) mindig mentolos cukorkát szokott enni, hogy ne aludjon el. Elbüszkélkedett, hogy a 15 év alatt, amióta bíró, meg egyszer sem aludt el tárgyaláson, de többször nagyon közel járt hozzá. Ez a mostani tárgyalás az ő megfogalmazásában egy "több csomagos" tárgyalás volt, vagyis rengeteg cukorkát kellett megennie, hogy ne aludjon el. Azt is megfigyeltem, hogy tárgyalás közben nagyon rövid időkre ugyan de azért bele-bele pillant az internetbe a laptopján, amikor éppen kicsit unalmasabb érvelést vezetnek elő a felek.

Ami az én szakmai fejlődésemet illeti, nagyon sok mindent tanulok. Például, szerinem elég jól sikerült kifejlesztenem a meghajlási technikámat. Itt az a szokás, hogy amikor a bíró bejön a terembe, akkor meghajol a felek/nézőközönség fele, es azok is meghajolnak fele (meg minden egyes alkalommal amikor tárgyalás közben kimennek a teremből meg bejönnek a terembe, meghajolnak, valaki meg a bokáját is összeüti). Namármost, az egy dolog, hogy nekem önmagában ez a meghajlás elég nehezemre esik, nem elvi alapon, de valahogy nem áll rá a derekam. Az meg külön bonyolítja a dolgot, hogy én a bíróval együtt jövök be, és mellé ülök le a pulpitusra, ergo szemben vagyok mindenkivel. Szóval adódik a kérdés, a bíróval egy időben a közönség felé kell meghajolni vagy a közönséggel egyidőben a bíró felé. Hosszas tanakodás és próbálgatás után ez utóbbi mellett döntöttem, de hogy ne legyen nagyon feltűnő, ha mégsem ezt kellene csinálnom, egy kicsit olyan oldalvást hajlok meg, hogy ide is meg oda is, hoztam is meg nem is stb. Megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával, mert amikor elmentünk sörözni a többi kis nemecsekernővel, akkor ez az este egyik fő témája volt, hogy akkor ki mikor és milyen irányban.

De minden ceremónia meg merevség ellenére azért kezdem magam egy kicsit otthonosabban érezni. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy BB nagyon barátságos, az adott keretek között már-már cimbik lettünk. Hogy mást ne mondjak, neki is a kenyérsütés a hobbija (na jó, kenyérsütő gépben csinálja, de ezt elnézzük neki), és ma fényképeket mutogattunk egymásnak a kenyereinkről.

Mint a moziban

Megkezdtem ténykedésemet a bíróságon. Kicsit olyan mintha egy tv sorozatban lennék. Pontosabban nem is egyben, hanem legalább kettőben. Az egyik egy ilyen Upstairs Downstairs szerű, a másik a Derrick, de néha van egy kis Benny Hilles beütés is.

      

Az első napon volt egy kis megbeszélés, ahol köszöntöttek minket, és elmondták, hogy mennyire nagyszerű lehetoség ez, és mennyit fogunk tanulni (ez igaznak tűnik), és aztán egy bíró arról az ügyszakróol, ahová be vagyunk osztva (én a Chancery Divisionben vagyok) tartott egy kis idegenvezetést az épületben. Hármunkat egy kedves bíró bácsi kísérgetett, aki a túra után be is invitált a szobájába, és megkínált kávéval. Miközben kávéztunk, elmesélte, hogy milyen is volt, amikor ő kezdő bíró volt, de sajnos nem nagyon tudtam odafigyelni, mert az ingén a legfelső és a legalsó gomb között az összes többi ki volt gombolva, és ahogy ült a fotelben, és félrecsúszott a nyakkendője, szétnyílt az ing, és teliben lehetett látni a hasát. Nem az van, hogy nagyon szép vagy nagyon csúnya hasa van, de nehéz volt a látványtól eltekinteni, egész addig, amíg a titkára meg nem érkezett egy lenyomós kávéfőzővel, amiben a friss kávé volt, és a bíró bácsi olyan vehemenciával nyomta le a rudat, hogy szökőkútként spriccelt ki a kávé az asztalára (ami amúgy zsúfolásig volt pakolva mindenféle cuccal). A kávézökőkút idejére nem figyeltem a felsétestére. Miután megvolt a bevezető kávézás, és kiváltottuk a biztonsági kártyánkat (amit a sikeres biztonsági ellenőrzést igazoló levél fejében állitottak ki), mindenki mehetett a bírójához. Az enyém egy nagyon kedves 68 éves bácsi, akit szólíthatok a keresztnevén, amikor a szobájában vagyunk, de a folyosón azért Bíró úrnak kell hívni. Az van, hogy ez a dolog úgy van kitalálva, hogy a kis asszisztensek a bírók szobájában ülnek. Ami egyfelől jó, mert szép nagy világos szobája van, sőt meg a nescaféját is felajánlotta használatra, másfelől viszont elég feszengős is. Különös tekintettel arra, hogy itt senki sem próbálkozik fenntartani annak a látszatát, hogy a bíró is csak olyan mint a többi ember, nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Ellenkezőleg, kicsit olyan mintha időutazáson lennék az ötvenes évekbe. Van például az, hogy pontban déli egy orakor megérkezik a titkarnő egy tálcával, rajta az aznapi leveske és valami gyümölcs (tudatosan táplálkozik a bíró), leteszi a tálcát az asztalra, bíró bácsi nyakába teszi a kockás szalvétát, bekanalazza a levest, elfogyasztja a gyümölcsöt, majd a titkárnő leszedi az asztalt. Gondolom, Churchill is így csinálta. Második napomon részt vettem egy felesküdtetésen, amikor beiktattak egy új bírót. Ott volt a bírói szervezet fő és néhány al feje, mindenki mikulás gunyában, jegesmedveszőr kapucnival és váll alá érő parókával. Ő a fő fej, de a többiek is így néztek ki. Mondtak sok beszédeket, aztán mindneki kezet rázott az új bíróval. Aztán másnap folytatódott a móka. Volt egy “tárgyalás”, ahol az új bíró chamberjéből (az olyan mint egy ügyvédi iroda, csak barristereknek, akik olyanok mint az ügyvédek, de csak ők beszélhetnek a bíróságokon és nevetséges parókát viselnek, ami ezek szerint megrendelhető az amazonon) többen vicces perbeszédben méltatták az új bírót, aztán a bíró mondott egy kis beszédet. A beszédben köszönetet mondott a feleségének, és elmesélte azt a sztorit (amit amúgy mar előző nap is elmeséltek), hogy egyszer volt egy ügye, ami miatt 2 hónapra Bermuda szigetére kellett utaznia, de a 2 hónapbol 9 lett, miközben a felésege otthon volt a négy gyerekükkel. Ekkor kibújt belőlem a feminista, és azt gondoltam magamban: “Bazmeg.”. Mert valahogy ez a kis esemény, meg ez a sztori olyan jól leírja az egész magát udvariasnak és gálánsnak gondoló hímsoviniszta közeget, ami, mint azt fenti, kifinomult gondolatmentem is mutatja, eléggé irritál engem.

Csütörtökön és pénteken alkalmam volt bepillantani a downstairs részbe. A bíróm ugyanis szabadságon van, házasodik a lánya, és amikor ő nincs bent, akkor nem mehetek be a szobájába. Úgyhogy ezidőre a titkarnője asztalánál ültem (aki szintén nincs bent, amikor a főnöknek nem kell levest vinni). Az épulet úgy van kialakítva, hogy körben szép nagy ablakos szobák vannak, ezek a bírók szobái, szép nagy íróasztalokkal, könyvespolcokkal, nálunk kis hűtő is van a tejnek stb., az emelet közepén pedig, ahol nincs ablak, ott ülnek ilyen kis dobozkaban a titkarnők/titkarok. Itt megy a pletykálkodás, az emberek megbeszélik, hogy mik a jó tévésorozatok, és, hogy finom-e a szendvics a sarki kávézóban, folytott hangon szidják a bíróikat, akik kiszámíthatatlanok, és utolsó pillanatban szólnak nekik ezért vagy azért, és bosszankodnak az értetlen ügyfeleken. Itt alacson álmennyezet van, rengeteg iratos doboz szanaszét dobálva, és fax gép. És már az én fülem is simán leveszi, hogy teljesen más kiejtéssel beszélnek itt középen a népek, mint a szélső szobák lakói.

Mivel ma nincs itt a bíróm, és a jövő heti perre már elolvastam, amit el kellett olvasni (sőt egy hercig kis táblázatot is rittyentettem neki), ma kölcsön lettem adva egy másik bírónak. Eredetileg arról volt szó, hogy bemehetek megnézni egy előkészítő tárgyalást, de végül az lett belőle, hogy ha már ma beültem, akkor majd novemberben, amikor az igazi tárgyalás lesz, akkor át leszek helyezve ahhoz a másik bíróhoz, és neki fogok segíteni. Namármost az ember azt gondolná, hogy egy polgári bíroságon csupa száraz ügy van, szerződés értelmezés, elévülés vizsgálgatása, jogalap nélküli gazdagodás (ezek a jövő heti tárgyalás témái). Hát nem. Kiderült, hogy bűnügyi tévéfilmsorozatba is belecsöppenhet az ember, mint ahogy én most belecsöppentem, és novemberben pedig nyakig fogok úszni benne, gondolom utána már majd csak sötét napszemüvegben és alszakállban mehetek ki az utcára. Az ügy ugyanis arról szól, hogy egy ukrán hölgy hozzáment feleségül egy angol úrhoz, az angol urat az első házassagi évfordulón titokzatos körülmények között elütötte egy autó, melynek következtében sajnálatos módon kettészakadt (a szó szoros értelmében), és most az angol úr családja ki akarja golyózni az ukrán hölgyet a hagyatékból, mondván, hogy ő ölette meg a férjet. Tekintve, hogy a büntető eljárás Ukrajnában zajlik, pontosabban nem igazán zajlik, kénytelen lesz egy angol polgári bíró döntest hozni abban a kérdésben, hogy akkor most tényleg az asszonyka tette-e el láb alól aput vagy sem. Már ez az előzetes tárgyalás elég abszurd volt, elhangzott többek között a “félvilági” kifejezés (lévén anyu korábban rúdtáncos volt), illetve a “professzionális és amatőr nő” distinkció. Mindkettő tisztességben megőszült angol úriemberek szájábol.

Érdeklődessel várom a jövőheti eseményeket.    

Lábjegyzet

A múltkori poszthoz. A munkahelyzet nem oldódott meg, de lesz benne egy vicces zárójeles rész. Jövő hétfőtől év végéig ugyanis fogalmazó (vagy valami olyasmi - judicial assistant) leszek a fővárosi bíróságon (High Court). Ez csak úgy tök véletlenül jött, meghirdették, hogy lehet jelentkezni ilyen pár hónapos bírósági melókra, és jelentkeztem, és felvettek. Itt a hivatalban pedig elengedtek, okosodjak csak, sőt még a bírósági fizetés és a sajat fizetésem közti különbséget is megfinanszírozzák.

A feladatom az lesz, hogy a bíróbácsival vagy bírónénivel eljárjak tárgyalásra, összefoglalókat írjak a periratokból, kutassak, és döntéseket szövegezzek. Persze három hónap alatt egy ügyet sem fogok látni teljesen végigmenni (azért nem minden megy olyan gyorsan, mint amikor a pókos asszony elmeszeli Borist), de azért biztos látok majd érdekes dolgokat. Pénteken már lesz egy kis pofavizit az egyik bíróbácsival, aki mondanom sem kell egy Sir. Az alapállás itt is az lesz, hogy a többi judicial assistant mind angol lesz, és mind minimum tíz évvel fiatalabb nálam, és mindnek lesz oxbridge-i diplomája, de persze ők erről nem tehetnek, nem hibáztatom őket. Akárhogy is, örülök, hogy lesz részem egy ilyen kis kalandban, ha másért nem is, biztos lesznek vicces sztorik, amiket megoszthatok veletek itt a blogon.

Sőt, már volt is egy. Át kellett esnem egy biztonsági átvilagításon, ami egy bazi hosszú kerdőív kitöltésébél állt. Cirka egy-két héttel azután, hogy kitöltöttem a nyomtatványt, kaptam egy emailt, amiben ez állt:

"Én intézem a biztonsági átvilágítását. További informaciókra van szükségem. Kérem, konfirmálja a következő informaciót: édesanyja családnevének eredete. Köszönettel, xy" Na, gondoltam rajtakaptak, pontosabban anyukámat rajtakapták (nekem persze nem szólt, hogy egy nemzetközi kémhálózat tagja, na mindegy). Válaszoltam, hogy kedves xz, anyukám vezetékneve egy magyar keresztnév, angolul Nicholas, ami vezetéknévként is hasznalátos. Üdvözlettel. Gondolkoztam, hogy ejtsek-e szót a Mikulásrol, vagy linkeljem-e be a vonatkozó wikipedia szócikket (“mint az közismert”), de aztán nem voltam ehhez elég punk. Nem jött semmi válasz, de pár nap múlva kaptam egy emailt, hogy megfeleltem a biztonsági átvilagításon. Sikerült átrázni őket. 

Újrakezdés

Kezdjük ott, hogy tudom, hogy rohadtul szerencsés vagyok majdnem mindenben, tehát joggal gondolhatjátok, hogy nem köllene rinyálni. Valóban nem köllene, de az ember rinyál ha kell, ha nem, ez már egy ilyen dolog.

Szóval adva van valaki, akinek minden (legalábbis minden lényeges dolog) összejön. 15 éves korában összejött egy jófej csávóval, és ezzel a párválasztás keserves folyamata le is volt tudva azon frissiben. Azóta is együtt nyomják. Az iskola ment, jók voltak a jegyek, lett nyelvvizsga, aztán még egy aztán egy harmadik stb. Felvették az egyetemre, kapott Erasmus ösztöndíjat, a rend kedvéért egyszer megbukott, de aztán kapott diplomát summa cum laude, aztán járt egyetemre Párizsban (nem summa cum laude, de azért diplomát ott is kapott). Könnyen talált munkát. Igaz, hogy elsőre mellényúlt, utálta, elkeseredett, nem tudta, mit csináljon, ott hagyja-e a jogász pályát, mert az egész úgy szar, ahogy van, vagy mi legyen. De aztán az egész nagyon rövid úton magától megoldódott, kiderült, hogy jó helyen, jó emberekkel, nagyon is jó tud lenni ez a jogász szakma. Szerette a munkáját, szerette a kollégáit, a kollégái szerették. Aztán volt egy kis amerikai kiruccanás, újabb diploma, de nem maradt sokáig, mert vissza akart menni a jó munkahelyre, és vissza is ment, és megint jó volt. Aztán született egy kisfiú, nem sírt sokat, jól aludt. Aztán visszament dolgozni, mert volt egy kedves, nagyon megbízható bébiszitter, aki szuperül gondját viselte a kisfiúnak, a munkahelyen pedig megengedték a részmunkaidőt. Aztán született még egy kisfiú, az ugyan többet sírt, és nem is aludt jól, viszont, ahogy a nagyapja fogalmazott „gyufát lehet gyújtani az eszén”. Aztán a kisfiúk növögettek, elsőre simán be lehetett őket íratni a körzeti oviba, bölcsibe, ahol minden gondozó néni, óvónéni szuper aranyos volt, plusz továbbra is ott volt a szuper bébiszitter a nagyszülőkről nem beszélve, úgyhogy vissza lehetett menni megint dolgozni, először még részmunkaidőben, aztán már teljesben. Kicsit kezdett is belebátorodni a dologba, elhinni, hogy akkor ő most egy kisgyerekes anyuka, aki közben még ügyvéd is, és a végén még főzni is megtanult. Aztán ezértazértamazért úgy lett döntve, hogy a kis család Londonba költözik. És mivel a jófej csávó nem csak jófej, de okos is, ezért lett neki jó állás jó egyetemen, a kis család pedig beköltözött egy szép házba egy jó környéken, és kaptak helyet a jó iskolába, ahol a kisfiúk jól érzik magukat. És a szép házban van szép nagy konyha, és lehet benne mindenféle faszányos dolgot sütni meg főzni. Azt ugyan lehetett gondolni, hogy ez a jogászkodás téma nem lesz egyszerű, de azért titkon arra gondolt, hogy majd azért biztos összejön, ha eléggé kepeszt. Elrendeződik ez is, mint ahogy a dolgok el szoktak rendeződni. Ha meg nem, hát majd legfeljebb vissza az egész. Lerakta a különbözeti vizsgát, ami ugyan nehéz volt, de a végén jól sikerült, és akkor arra gondolt, hogy hát ha ilyen jól sikerült, akkor azért biztos elhiszik neki, hogy okos, és ha vissza is kell lépni valamennyit, akkor is azért lesz valami. Feltéve persze, hogy kepeszt. És kepesztett reggel, és kepesztett délben, és kepesztett este, aztán másnap reggel is, meg délben is meg este is. De csak nem akarták elhinni. Aztán egy helyen megszánták, és alkalmazták droidnak, de az neki eléggé derogált, úgyhogy elég rövid úton otthagyta. Aztán alkalmazták jogásznak öltöztetett droidnak, ami azért sokkal jobb, mint a sima droid, de azért ez is derogál. De gondolta, hogy ha elég sokáig kepeszt jogásznak öltöztetett droidként, akkor előbb-utóbb lehet, hogy messziről úgy néz majd ki, mint egy igazi jogász, és beengedik az ajtón, és ha már beengedték, akkor jól megmutatja, hogy tud késsel villával enni úgy, mint a nagyok. Úgyhogy szorgalmasan végezte a jogásznak öltöztetett droidok feladatait, olyan szorgalmasan, hogy busás jutalomban is részesült, és biztosították róla, hogy pompás ruhásdroid. Mindeközben szorgosan kopogtatott, hátha beengedik az ajtón. De így négy év után kezdett derengeni, hogy hát nem. Nem fogják beengedni az ajtón. Rögtön leveszik, hogy csak droid még ha jogász ruhában van is, plusz még a Holdról is jött, ahol nyilván egyáltalán nem tudnak késsel és villával enni, nem is érdemes kipróbálni, még a végén ledisznózza a terítőt. És ugye akkor adódik a kérdés, hogy ilyenkor mi van. És mivel eddig az életben valahogy minden magától oldódott meg, nincs hozzászokva, hogy ilyen fogós kérdésekre válaszoljon. Hogy akkor most, 39 évesen beletörődik-e, hogy ebből nem lesz énekes halott, legfeljebb, lassan-lassan, évek alatt, ha énekes nem is, de valami plébek kóruslány. Vagy akkor hagyjuk az egészet a fenébe, és legyen inkább pék vagy jógatanár vagy amatőr kertész vagy kutyasétáltató. Vagy vissza az egész, csomagol, és megy haza, és kezdjük onnan, ahol öt-hat évvel ezelőtt abbahagytuk. Vagy igazából úgyis tök mindegy az egész, mert kiderült, hogy tényleg tágul a világegyetem, és nem csak a világegyetem, hanem ezúttal Brooklyn is, és ha egyszer elkezdett tágulni, akkor szét is fog esni.

Hát ezen morfondírozok mostanában (már persze, amikor nincs jobb dolgom, de azért sokszor van).

High society

“Aznap találkoztunk legutóbb, amikor az X Egyetem (nagyon rangos német egyetem) rektora lettem.” – mondta egy kedves német bácsi tegnap egy kedves kanadai bácsinak miközben mindannyian zokniban ácsorogva proseccoval koccintottunk, és megcsodáltuk a kilátást a tetőteraszról. Már majdnem négy éve lakunk itt, és már sok zoknis vacsorapartin vettünk részt (néha cipősön is), de még mindig viccesnek találalom, amikor ilyen alkalmakkor:

•           Valaki folytott hangon megkérdezi a házigazdát, hogy “May I please use your powder room?”
•           A jobbomon és a balomon ülő (ez utobbi az X Egyetem rektora, X Y von Z) arról beszélgetnek, hogy nahát, ha az ember a Sotheby’s árverésen veszi a bort, akkor sokkal olcsóbb, mintha boltban venné.
•          A sajthoz 1974-es portóit iszunk (és mondjuk az tényleg nem volt kismiska).
•           Szóba kerül, hogy Rory Stewart (aki az egyik – futottak még - pályázó a miniszterelnökségért), milyen fantasztikus beszédet mondott a sünökről (!) a partlamentben, amiben többek között idézte Shakespearet (!!) és Arisztotelészt (!!!).
•           És amikor már a desszertnél tartunk, és kezdek elpilledni, akkor kiderül, hogy az ebben a dalban szereplő göttingeni gyerekecskék az X Y von Z és kedves testvére, akinek nagynagynénikéjének volt szerencséje elszállásolni Barbarat, amikor a hatvanas évek elején Göttingenben járt. És a von Z gyermekek éppen szintén ott voltak, és a kertben játszódtak. És itt következett egy hosszú és az emelkedett (hogy ne mondjuk kapatos) hangulathoz képest meglepően magasztos értekezés arról, hogy ez milyen szép motívuma volt az európai egymásratalálásnak, amikor ez a zsidó származású francia énekesnő ellátogatott Németországba és látta, hogy ott is csak jóravaló népek laknak. És ez a dal olyannyira szimboleummá vált, hogy Gerhard Schröder idézte is egy beszédében. – És most jön a csavar ... – Minek a tetejébe még az is kiderül, hogy ez nem is biztos, hogy a vak véletlen műve, mert id. Herr von Z (a kis X Y von Z apukája) volt akkoriban G.Sch. német-francia kapcsolatok tanácsadója. (Ezen a ponton ingerenciát éreztem elmesélni azt a történetet, amit egy francia barátnőnk mesélt nekünk. Nevezetesen, hogy annak a Loire menti kisvárosnak, ahol felnőtt van egy német testvérvárosa, és amikor jöttek a testvérvárosi német barik látogatóba a francia barikhoz, akkor családoknál voltak elszállásolva, és amikor ő hazavitte a saját német bariját, és beléptek a házba, akkor a nagypapája, aki a konyhában ült, az ajtóra mutatott, és annyit közölt a vendéggel, hogy “Raus!” – őt ugyanis még nem legyintette meg a német-francia barátság szele. De végül jobbnak láttam nem elmesélni ezt a sztorit.)

Azért jó ilyen illusztris társaságba járni, mert sosem tudhatja az ember, hogy mikor tanul valami hasznosat a sünökről…. (Viszont azt még hozzá kell tenni, hogy amúgy mindenki nagyon kedves volt, és én meg egy igazi sutyerák vagyok, hogy gúnylódom valakin csak mert az a balszerencse érte, hogy ny-európai kutyabőrje meg egyetemi rektori címe van neki. Ennyit rólam.)