Egy itt egy ott

Nemrégiben abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy londoni életünkről okoskodhattunk a Globálpolgár című podcastban. Köszönjük a lehetőséget! A beszélgetés közben felmerült, hogy miben látjuk a különbséget az itteni és az otthoni ügyintézés között, jobb-e valamelyik és miért. Azt okoskodtuk, hogy az a tapasztalatunk, hogy itt minden sokkal jobban automatizálva van, vagyis egyfelől hatékonyabb, mert a folyamatok, online felületek stb. jól vannak megcsinálva, viszont otthon igaz, hogy minden esetleges és az adott ügyintézőn múlik, de az adott ügyintéző sokszor igen készséges, és ezért olyan dolgokat is el lehet intézni, amit az automata rendszerben nem lehet, mert valamiért kilóg a folyamatból. Hogy mennyire fején találtuk ezzel az okoskodással a szöget, arra épp most van két remek példám.

Itt

Bepereltem a Ryanairt. A történet hosszú és unalmas, autót béreltünk, nem volt autó, kellett bérelnünk másikat, a két bérleti díj közti különbözetet szeretném leverni rajtuk. A keresetet online be lehet adni, az egész nem tart tovább mint (kétszer) háromnegyed óra (mert először lefagyott a rendszer, és előről kellett kezdeni). A díjat is be lehetett fizetni bankkártyával. Pár nap múlva már kaptam is az emailt a Ryanairtől, hogy kézbesítették nekik a keresetet. Aztán osztottak-szoroztak, és arra jutottak, hogy ugyan ők bizonyára mindent jól csináltak, de azért kifizetik nekem, amit követelek plusz perköltség. Nade csak azzal a feltétellel, hogy előtte visszavonom a keresetet. Én nem akartam visszavonni a keresetet úgy, hogy nem kapok egy végrehajtható bírósági papírt arról, hogy megegyeztünk, mert nem akarok továbbra is a Ryanairrel ügyezni, ha nem fizetnek, csak rájuk akarom uszítani a végrehajtót és kész. Viszont a hipiszupi online felületen, gondolom, hogy ne legyen nagyon sok a jogi zsargon, csak olyan gomb van, hogy „szólj, ha megegyeztetek”, és fölötte a magyarázó szöveg: „Ha kifizették neked a követelést vagy más megállapodásra jutottatok az alperessel, szólnod kell a bíróságnak.”. Ha pedig az ember rákattint a gombra, akkor kijön egy doboz, amibe a megegyezés dátumát kell beírni, és rákattintani a „ügyet lezár” gombra. Szabadszöveges doboz, dokumentum feltöltési lehetőség nincs. Namármost, nem tudtam, hogy ha rákattintok az „ügyet lezár” gombra, akkor utána még van-e olyan opcióm, hogy kérhetem az egyezség bírósági végzésbe foglalását, vagy egyszerűen csak megszűnik a per. Úgyhogy gondoltam, hogy felhívom az információs telefonszámot, hogy megkérdezzem. Az információs telefonszámon egy öblös férfihang bemondja, hogy a hívást rögzítik stb. stb. és négy lehetőség közül választhatok, hallgassam meg mind a négyet, és csak utána válasszak. Meghallgattam mind a négyet, és aztán kiválasztottam a 3-as opciót, ami az „Ön felperes, és valamilyen eljárási lépést szeretne tenni” volt. A 3-as opció kiválasztása után az öblös férfihang elmondta, hogy menjek föl a honlapra, és lebetűzte a honlap nevét, majd azt mondta, hogy nyomjam meg a 9-est ha ezt az opciót mégegyszer meg akarom hallgatni. A 9-es nyomogatásával az idők végezetéig hallgathattam volna, amint az öblös pacák visszairányít a honlapra, de speciel én pont nem akartam visszamenni. Cselhez folyamodtam, és a második hívásnál a 4-es opciót választottam, ami az „Egyéb” kategória volt. Ez annyival volt jobb, mint a 3-as, hogy sokáig zenélt, és csak utána mondta be az öblös, hogy a honlapon minden tájékoztatást megkapok, csak pötyögjem be, hogy stb. stb. és elnézést kér, hogy megváratnak, amint tudják, felveszik a telefont. De nem vették föl, hanem zenélt, bemondta, zenélt és így tovább. Szóval nem sikerült kapcsolatba lépnem a retrészer információval, aki megmondja, hogy nyugodjak békében, ha megnyomom a piros gombot. Ezért aztán kénytelen voltam írni a Ryanairnek, hogy addig nem szüntetem meg a pert, amíg nem virítják a lóvét. Aszonták, akkor virítják.

Ott

Van egy ügyecském a NAV-val. Hosszú és unalmas. Egy ideig magam után fizettem a tébét, aztán már nem, és a taj számomat ugyan érvénytelenítették, de a fizetési kötelezettséget nem, és ezért nyáron értesítettek, hogy kétszázvalahányezer forint tartozásom van. Ezek után fel akartam hívni a NAV-ot, hogy tisztázzam, hogy mi van. A NAV-ot nem lehet csak úgy felhívni. Először a ki kell tölteni egy nyomtatványt szigorúan az ms dos dizájnját idéző nyomtatványkitöltő programon, amin az ember igényel egy telefonos azonosítót. Ezt aztán be kell küldeni az ügyfélkapun. És láss csodát, tíz perccel azután, hogy az ember beküldi a nyomtatványt, megjön az azonosító, amivel immár fel lehet hívni a NAV-ot, és rögvest felveszi egy ügyintéző. Innen a dolog már sima ügy, egy beadvánnyal, néhány igazolással, két újabb nyomtatvánnyal és két hónappal később a dolog tisztázva és lezárva. Viszont mindeközben az ügyintézővel szoros baráti viszonyba keveredtem, az egyik nyomtatvány kitöltése okán legalább négyszer beszéltünk telefonon, amik közben ilyenek hangzottak el, hogy: „Ön az, már nagyon vártam, hogy hívjon. Az előbb csöngött a telefon, és gondoltam is, hogy biztos Ön lesz az, de egy férfihang szólt bele, és gondoltam, hogy ’jaj, de hát ez nem az adózóm’.” Meg olyanok, hogy „Lezártam, de ha bármi gond lenne, csak hívjon nyugodtan.” És úgyamúgy meg tényleg elintéződött mert annyiszor vitte be a nyomtatványt az osztályvezetőnek, amíg az osztályvezető elégedett nem volt a kitöltéssel, és rá nem nyomta a pöcsétet. Ezúton is köszönöm az illetőnek!

Szóval itt az ékes bizonyíték, hogy a fene se tudja, hogy melyik a jobb. Rendszerszinten biztos az itteni, de amikor az ember épp szeretne valamit elintézni, akkor mennyivel jobb azt hallani, hogy „De jó, hogy hív!”, mint azt, hogy „A honlap címe xzy, tírárárárá, majd felvesszük ha tudjuk, tírárárárá, a honlap címe xzy…………….”.

Kórság

 Fővök (főlök?) itt a levemben egy ideje ezzel a vírussal kapcsolatban. És már nagyon sokszor elhatároztam, hogy leírom, hogy mit gondolok – minek van az embernek blogja, ha nem azért, hogy leírja, hogy mit gondol – de aztán nem írtam le. Nem írtam le, mert nem akartam senkit megbántani (érzékeny egy téma ez), nem írtam le, mert túl nyomott voltam, hogy leírjam, nem írtam le, mert amúgy is kit érdekel. Meg aztán vége lett a karanténnak, el lehetett menni ide-oda (nagy nehézségek árán nyaralni is sikerült eljutnunk), és akkor nagyon jól esett nem erre gondolni. De aztán vége lett a nyaralásnak, a vírusnak meg nem lett vége, és simán lehet, hogy még évekig nem is lesz, és akkor most már leírom, hogy mit gondolok.

Azt gondolom, hogy ez egy veszélyes vírus, nem influenza. Azt gondolom, hogy ez egy szinte megoldhatatlan helyzet, beleestünk a gödörbe, és benne vagyunk, senkit nem irigylek, akinek az a feladata, hogy kitalálja, hogy hogy kell belőle kimászni. Azt gondolom, hogy felveszem a maszkot, ahol mondják, hogy vegyem fel, és a gyerekeimre is ráripakodom, amikor nyavalyognak, hogy nem akarják felvenni. És napi ötvenszer kezet mosok, és a gyerekeimet is erre utasítom (gondolhatjátok, hogy örülnek). (Viszont – csak az őszinteség kedvéért – nem tartom be a kéthetes karantént, ha egy olyan helyről érkeztem, ahol kevesebb a fertőzés, mint ahová érkeztem, és mellesleg, ott sem találkoztam senkivel amúgy se, és lesz olyan, hogy a házamban hat embernél több lesz egyszerre.)

De ezen kívül még azt is gondolom, hogy amit mi itt most művelünk, az rettenetes. Hogy szuttyongatjuk egymást lépten és nyomon, azért mert nem hordjuk a maszkot, nyaralni megyünk, bulizni megyünk, 6-nál többen akarunk találkozni, színházba szeretnénk menni stb. stb. stb. Osztjuk az észt, hogy ki mindenki hülye, aki nem csinálja ezt, ellenben csinálja amazt. Érdekes módon az általam kedvelt, liberálisnak beállított sajtótermékek élen járnak a szuttyongatasban. Nem tudom, hogy miért. Van ugyan egy tippem, de lehet, hogy tévedek. A tippem az, hogy akik ezeket a sajtótermékeket írjak és olvassák, többségében jómódú, már nem egészen fiatal középosztálybeli emberek, akiknek nem ment/megy rá az életük a karanténra, tudnak online dolgozni, kellemes lakásban laknak, és tudni vélik a tudományos tutit. Na most persze csúnyán általánosítottam, és biztos nem igaz ez így, de nem jutott más magyarázat az eszembe. De mindenesetre meglepő, hogy ezek a liberális emberek/újságok, akik úgyamúgy szeretik hangsúlyozni az egyén szabadságát, az individuum fontosságát, az egyéni felelősségvállalást, a toleranciát és hasonló szép dolgokat, azok hirtelen arra jöttek rá, hogy embertársaik semmi egyébre nem képesek önállóan mint vírust hordozni és terjeszteni. Helyes döntést hozni, felelősen viselkedni azt nem tudnak, és ha véletlenül mást gondolnak mint mi, akkor az csak végtelen tudatlanságuk miatt lehet. Ezért legjobb lesz, ha rengeteg mindent megtiltunk nekik (aztán két hét múlva ugyanazokat a dolgokat megengedjük nekik, majd újabb két hét múlva ismételten megtiltjuk), és jól kioktatjuk őket, hogy ne legyenek már ennyire elviselhetetlenül tudatlanok, és aztán felkászálódunk a maszkunkkal a morális fennsíkra, és onnan pásztázzuk a völgyet, és szomorúan csóváljuk a fejünket. Arra ugyanakkor nem gondolunk, hogy mi van azokkal, akik 1) fiatalok, és bulizni, urambocsá dugni akarnak; 2) zenészek/színészek és felkopik az álluk, és ha nem is kopik fel, akkor is el vannak zárva mindattól, ami az életük volt mostanáig, és akik nem mellesleg oly sok örömet okoztak nekünk; 3) akik elveszítették, el fogják veszíteni az állásukat, vagy akik ugyan most bulizni vágyó egyetemisták, de amikor elvégzik az egyetemet, nem lesz állásuk, 4) akik magányosak; 5) akiknek gyerekeik vannak, és azoknak szülinapi zsúrt szeretnének rendezni; 6) akik külföldön laknak; 7) akiknek szar a lakásuk, és sokan vannak benne; 8) akik gyerekek, és iskolába akarnak járni vagy szülők, és azt akarják, hogy a gyerekeik iskolába járjanak stb. stb. Mert nem arról van szó, hogy szorítsuk össze a fogunkat, és bírjon ki mindenki még két hónapot, hanem arról hogy lövésünk sincs, hogy ennek mikor lesz vége. Mert azért valójában senki sem gondolja komolyan, hogy lesz biztonságos és mindenki számára elérhető oltás két hónapon belül. És az sem teljesen biztos, hogy mindenki elmebeteg , akiben felmerül, hogy nem biztos, hogy a legjobb ötlet beoltatni magát egy olyan oltással, amivel kapcsolatban a gyógyszergyárak a kárterítési felelősség kizárásáért lobbiznak. De ez már csak hab a tortán. És persze le lehet mondani színházról, zsúrról, utazásról, bulizásról, és sokan sok mindenről le is mondanak. De egy idő után felmerül, hogy akkor mi a ragyáért csináljuk az egészet, mert nem lehet úgy összerakni az életünket, hogy folyton csak a távolságot tartsuk, és lehetőleg jó messze elkerüljünk mindenkit, és aki nem ezt teszi, arra jó hangosan rákiabálunk. Mert milyen élet ez? Szar. Nem az van, hogy van nekem egy megoldásom, amivel a kecske is és a káposzta is. És ahogy említettem, abszolút felismerem a kecske jelentőségét. De a kecske éhen döglik a káposzta nélkül (na jó, asszem elengedem ezt a hasonlatot, mert kicsit belebonyolódtam). Hát ezt gondolom. És különösen rossz érzés, hogy saját barátaimat fogom most magamra haragítani, de már nem akartam bent tartani. 

Speakeasy

Május van, eljött a paradicsompalánta ültetés ideje. Minden évben szoktam paradicsomot ültetni. Na jó, már kétszer ültettem, tavalyelőtt (emlékeztek még a függönyrudas kalandra?) és tavaly. Megvan a bejáratott helyem a palánta vásárlásra. Csakhogy idén az ismert okok miatt a bejáratott hely zárva van. Mi lesz akkor a paradicsommal? A szomszédok magról növesztik, de én sem természetem, sem mezőgazdasági képességeim okán nem vagyok alkalmas a magról növesztésre (asszem említettem már a függönyrudas kalandot, úgyhogy értitek mire gondolok). De hát manapság nem lehet probléma valamit beszerezni bezárt boltok ellenére sem (már persze ha nem lisztről van szó, mert az problémás, pedig a közért nincs is zárva). A modern kor embere rendel paradicsompalántát az interneten. Kattint, és már szinte érzi a szájában az érett koktélparadicsom édes ízét. Aztán reménykedik és vár. Megörül, amikor értesítést kap, hogy küldemény érkezik a kertészettől, de lehervad, amikor csak a virágföld jön meg. De aztán új remény csillan, és újabb csalódás, amikor a karóként szolgáló bambuszrudakat (soha többé függönyrúd) hagyják a lábtörlőn. Aztán megpróbálja felhívni a kertészetet, ahol az automata kedvesen tájékoztatja, hogy az ügyfélszolgálat hétfőn f9-től van nyitva. Apróbb szépséghiba, hogy mindez hétfőn 11-kor történik. Aztán hétfőn 12-kor már azt mondják be, hogy az ügyfélszolgálat most sajnos szünetel, mert a kollégák azon buzgólkodnak, hogy kielégítsék a sok leadott rendelést, de azért rendelés leadására továbbra is van lehetőség a honlapon. Az emailre valami hasonló értelmű automatikus válasz jön. Nem lesz ebből paradicsom, gondolja a modern kor embere egy tucat bambuszrúddal felszerelkezve. De aztán séta közben az egyik bezárt kertészet ajtajában meglát egy táblát, mire egy telefonszám van kirakva. Pár nap múlva tárcsázza a számot. Felveszik. Van paradicsompalánta, még épp néhány uccsó darab.

A modern kor embere: „Hát ez nagyszerű hír. Kettőt félre tudna nekem tenni?”

Kertész: „Hogyne, örömmel.”

A modern kor embere: „És holnap érte tudnék jönni?”

Kertész: „Hát elvileg nem, mert zárva vagyunk, és a rendőrség figyelmeztetett, hogy személyesen nem árulhatunk. De mondjuk ezt kiszállítani nem fogjuk. Szóval jöjjön érte, van egy hátsó bejárat, oda kell majd jönni, és ott lehet átvenni. Holnap reggel telefonáljon ide, és a kollégámmal meg tudja beszélni. Félretettem a palántákat. 3 font 90 penny lesz.”

A modern kor embere: „Hálásan köszönöm.”

Másnap egy még kedvesebb kolléga veszi föl, és elmagyarázza, hogy a baloldali mellékutcán végig kell menni, ott a végében fogom megtalálni a bejáratot, ha ott vagyok, hívjam. Odasétálunk, befordulunk a mellékutcán, lemegyünk a végéig, egészen amíg meg nem látunk egy korhadt fakaput. Hívom a kollégát. Foglalt. Próbálom újra. Foglalt. A járókelők bizalmatlanul méregetnek, gyanús vagyok nekik. (Én legalábbis ezt vizionálom.) Próbálok természetesen viselkedni, mintha csak egészségügyi sétán lennék, és közben újból tárcsázok. Felveszik. Kisvártatva résnyire kinyílik a korhadt fakapu és gazdát cserél két paradicsompalánta. Ezen felbátorodva veszek még három epret egy ismerős részére, aki hasonló gondokkal küzd beszerzés terén. A fakapu becsukódik, már ott se vagyunk. Ilyen elégedett is régen voltam az életben. Már be is vannak ültetve. Bambuszrúd meg minden. Viszont az egyiknek kókadni kezdett a levele!!! Az „Megtalált paradicsom (?)” következő részét keresse jövő hónapban az újságárusoknál.

Egyébiránt ami a paradicsomnál sokkal kevésbé érdekes, viszont szintén örvendetes, hogy így közel öt évvel a Szigetországba való érkezésem után elégedett vagyok a munkahelyemmel. Már nem vagyok droid, hanem igazi jogász, ennek megfelelő feladatokkal. A kollégáim jófejek. Barristereket instruálok (mondjuk abban nincs sok köszönet, de erről majd egy másik alkalommal). Ha tartanának tárgyalást a bíróságok, akkor tárgyalásra járnék. Stb. Természetesen szépséghibák most is vannak, de hát az természetes.

Ami meg a jelen helyzetet illeti, az arra vonatkozó gondolataimat inkább megtartom magamnak. De ha esetleg valakinek van egy fölös jelentkezési lapja az „Anarchisták a jogbiztonságért” klubba, azt légyszi passzoljátok le nekem.