Május van, eljött a paradicsompalánta ültetés
ideje. Minden évben szoktam paradicsomot ültetni. Na jó, már kétszer ültettem,
tavalyelőtt (emlékeztek még a függönyrudas
kalandra?) és tavaly. Megvan a bejáratott helyem a palánta vásárlásra.
Csakhogy idén az ismert okok miatt a bejáratott hely zárva van. Mi lesz akkor a
paradicsommal? A szomszédok magról növesztik, de én sem természetem, sem
mezőgazdasági képességeim okán nem vagyok alkalmas a magról növesztésre (asszem
említettem már a függönyrudas kalandot, úgyhogy értitek mire gondolok). De hát
manapság nem lehet probléma valamit beszerezni bezárt boltok ellenére sem (már persze
ha nem lisztről van szó, mert az problémás, pedig a közért nincs is zárva). A
modern kor embere rendel paradicsompalántát az interneten. Kattint, és már szinte
érzi a szájában az érett koktélparadicsom édes ízét. Aztán reménykedik és vár.
Megörül, amikor értesítést kap, hogy küldemény érkezik a kertészettől, de
lehervad, amikor csak a virágföld jön meg. De aztán új remény csillan, és újabb
csalódás, amikor a karóként szolgáló bambuszrudakat (soha többé függönyrúd) hagyják
a lábtörlőn. Aztán megpróbálja felhívni a kertészetet, ahol az automata
kedvesen tájékoztatja, hogy az ügyfélszolgálat hétfőn f9-től van nyitva. Apróbb
szépséghiba, hogy mindez hétfőn 11-kor történik. Aztán hétfőn 12-kor már azt
mondják be, hogy az ügyfélszolgálat most sajnos szünetel, mert a kollégák azon buzgólkodnak,
hogy kielégítsék a sok leadott rendelést, de azért rendelés leadására továbbra
is van lehetőség a honlapon. Az emailre valami hasonló értelmű automatikus
válasz jön. Nem lesz ebből paradicsom, gondolja a modern kor embere egy tucat
bambuszrúddal felszerelkezve. De aztán séta közben az egyik bezárt kertészet ajtajában
meglát egy táblát, mire egy telefonszám van kirakva. Pár nap múlva tárcsázza a
számot. Felveszik. Van paradicsompalánta, még épp néhány uccsó darab.
A modern kor
embere: „Hát ez nagyszerű hír. Kettőt félre tudna nekem tenni?”
Kertész: „Hogyne,
örömmel.”
A modern kor
embere: „És holnap érte tudnék jönni?”
Kertész: „Hát
elvileg nem, mert zárva vagyunk, és a rendőrség figyelmeztetett, hogy személyesen
nem árulhatunk. De mondjuk ezt kiszállítani nem fogjuk. Szóval jöjjön érte, van
egy hátsó bejárat, oda kell majd jönni, és ott lehet átvenni. Holnap reggel telefonáljon
ide, és a kollégámmal meg tudja beszélni. Félretettem a palántákat. 3 font 90
penny lesz.”
A modern kor
embere: „Hálásan köszönöm.”
Másnap egy még
kedvesebb kolléga veszi föl, és elmagyarázza, hogy a baloldali mellékutcán
végig kell menni, ott a végében fogom megtalálni a bejáratot, ha ott vagyok, hívjam.
Odasétálunk, befordulunk a mellékutcán, lemegyünk a végéig, egészen amíg meg
nem látunk egy korhadt fakaput. Hívom a kollégát. Foglalt. Próbálom újra.
Foglalt. A járókelők bizalmatlanul méregetnek, gyanús vagyok nekik. (Én legalábbis
ezt vizionálom.) Próbálok természetesen viselkedni, mintha csak egészségügyi
sétán lennék, és közben újból tárcsázok. Felveszik. Kisvártatva résnyire kinyílik
a korhadt fakapu és gazdát cserél két paradicsompalánta. Ezen felbátorodva
veszek még három epret egy ismerős részére, aki hasonló gondokkal küzd beszerzés
terén. A fakapu becsukódik, már ott se vagyunk. Ilyen elégedett is régen voltam
az életben. Már be is vannak ültetve. Bambuszrúd meg minden. Viszont az egyiknek
kókadni kezdett a levele!!! Az „Megtalált paradicsom (?)” következő részét
keresse jövő hónapban az újságárusoknál.
Egyébiránt ami a
paradicsomnál sokkal kevésbé érdekes, viszont szintén örvendetes, hogy így közel
öt évvel a Szigetországba való érkezésem után elégedett vagyok a munkahelyemmel.
Már nem vagyok droid, hanem igazi jogász, ennek megfelelő feladatokkal. A
kollégáim jófejek. Barristereket instruálok (mondjuk abban nincs sok köszönet,
de erről majd egy másik alkalommal). Ha tartanának tárgyalást a bíróságok,
akkor tárgyalásra járnék. Stb. Természetesen szépséghibák most is vannak, de
hát az természetes.
