Ma megesküdtem, hogy hűségesek leszek III. Károly királyhoz. Mondjuk mindig is tetszett nekem az ipse, úgyhogy nem esett nehezemre, csak azért csodálkoztam, mert azt gondoltam, hogy már foglalt.
A történet valójában
azért egy kicsit korábban, nyár elején kezdődött, sőt még annál is korábban, 2015-ben,
amikor ideköltöztünk. Azóta eltelt több mint hét év. És nyár elején nekigyürkőztünk,
hogy megszerezzük az állampolgárságot. Kitöltöttünk egy kiló papírt, befizettünk
egy rahedli pénzt, tettünk vizsgát, ahol olyan kérdésekre válaszoltunk, hogy mi
Skócia nemzeti virága (bogáncs) vagy, hogy ki volt Bobby Nemtomki (focista), én
tettem angol nyelvvizsgát is, a barátaink szavatolták, hogy mi vagyunk azok, akik
a fényképen vannak stb. stb. stb. Amikor ezzel mind megvoltunk, akkor álltunk
sorban másfél órát, hogy levegyék az újlenyomatunkat meg lefényképezzenek, és
máris be volt adva a kérelem. Pár hónapra rá megjött az értesítés, hogy jóváhagyták
a kérelmünket, és amennyiben letesszük az esküt, lehetünk brit állampolgárok.
Ez utóbbi
lépésnek ma jött el az ideje. Reggel 9-re kellett mennünk a polgármesteri
hivatalba. A dolog igazán stílszerűen kezdődött, mert amikor a gyerekeket
bepaterortuk az iskolába, a kutyát megsétáltattuk az ömlő esőben, és már épp
indultunk, hogy brit állampolgárok legyünk, akkor lerohadt a metró, ahogy azt
kell. Akkor buszra szálltunk, amikor pedig az beragadt a dugóba, akkor futottunk
az esőben egy másik metróhoz, de végül odaértünk, és nem is késtünk sokat. A
többiek már ott várakoztak. Majd betereltek minket egy terembe, ami pont olyan
volt, mint Magyarországon a házasságkötő termek az önkorinál. Fröccsöntött bambuszutánzat
székek sorakoztak, és volt sok művirág. Aztán elkezdődött az eskütétel, pont
mint amikor kisdobos lettem. Én, Elek Zsuzsa, fogadom, hogy… Ezután jött a
vicces rész, mármint, hogy hűséges leszek Őfelsége III. Károly királyhoz. Egy
barátunk, aki már évekkel ezelőtt túlesett ezen, beszaratott minket, mert azt
mondta, hogy mindenkinek egyesével el kell mondani szöveget, úgyhogy mi bemagoltuk
az egészet. Szóval volt alkalmam elgondolkozni, hogy mit is fogadok meg. Az
odáig oké, hogy betartom a törvényeket meg ilyenek. De ez a király biznisz
teljesen érthetetlen. Hogy kell nekem hűségesnek lennem Őfelségéhez? Nem
röhögök, amikor beszédet mond? Vagy mondjuk övé az első éjszaka joga, és a
jószágaim fele? Ez semelyik tájékoztatóban sem volt benne, úgyhogy tök vaktában
csak úgy habókra megesküdtünk. De csuriban voltam, szóval úgysem számít.
Eskü után kaptunk
oklevelet, és egy füzetbe odabiggyesztettük az aláírásunkat. (Vajon mit
kezdenek ezzel a füzettel? Gondolom, amikor betelik, a kukába hajítják, de
szigorúan a szelektívbe.) Aztán közösen elénekeltük a himnuszt. Volt hozzá
segédszöveg, de sajnos az elmúlt három hónapban arra még nem volt idejük, hogy
átjavítsák, és még mindig a királynős szöveg volt, láthatóan a néni is
belezavarodott néha, amikor a személyes névmásokat hirtelen meg kellett
változtatni éneklés közben. Mindezeket a pillanatokat egy hivatalos fotós bácsi
megörökítette, és a ceremónia után meg lehetett venni a fényképet, mint amikor
az embert lefényképezik a hullámvasúton, és aztán drága pénzért rásózzák a
képet. Mondanom sem kell, megvásároltuk a képet (vagyis egyet a sokból). De
amúgy az egész meglepően fájdalommentes volt, az anyakönyvvezető vagy micsoda,
nagyon lazán vette a dolgot, és epés megjegyzéseket tett a Belügyminisztériumra
(a mi önkorink munkáspárti), és ettől az egész sokkal kevésbé volt kínos, mint
lehetett volna, mínusz a rengeteg művirág.
Mától brit
állampolgárok vagyunk. Most kezdhetjük az egész papírkitöltős hercehurcát
előről, hogy kapjunk útlevelet is.
Azért van négy papírunk, mert a gyerekek is kaptak, pedig ők meg sem esküdtek.
.jpeg)
