Skü

Ma megesküdtem, hogy hűségesek leszek III. Károly királyhoz. Mondjuk mindig is tetszett nekem az ipse, úgyhogy nem esett nehezemre, csak azért csodálkoztam, mert azt gondoltam, hogy már foglalt.

A történet valójában azért egy kicsit korábban, nyár elején kezdődött, sőt még annál is korábban, 2015-ben, amikor ideköltöztünk. Azóta eltelt több mint hét év. És nyár elején nekigyürkőztünk, hogy megszerezzük az állampolgárságot. Kitöltöttünk egy kiló papírt, befizettünk egy rahedli pénzt, tettünk vizsgát, ahol olyan kérdésekre válaszoltunk, hogy mi Skócia nemzeti virága (bogáncs) vagy, hogy ki volt Bobby Nemtomki (focista), én tettem angol nyelvvizsgát is, a barátaink szavatolták, hogy mi vagyunk azok, akik a fényképen vannak stb. stb. stb. Amikor ezzel mind megvoltunk, akkor álltunk sorban másfél órát, hogy levegyék az újlenyomatunkat meg lefényképezzenek, és máris be volt adva a kérelem. Pár hónapra rá megjött az értesítés, hogy jóváhagyták a kérelmünket, és amennyiben letesszük az esküt, lehetünk brit állampolgárok.

Ez utóbbi lépésnek ma jött el az ideje. Reggel 9-re kellett mennünk a polgármesteri hivatalba. A dolog igazán stílszerűen kezdődött, mert amikor a gyerekeket bepaterortuk az iskolába, a kutyát megsétáltattuk az ömlő esőben, és már épp indultunk, hogy brit állampolgárok legyünk, akkor lerohadt a metró, ahogy azt kell. Akkor buszra szálltunk, amikor pedig az beragadt a dugóba, akkor futottunk az esőben egy másik metróhoz, de végül odaértünk, és nem is késtünk sokat. A többiek már ott várakoztak. Majd betereltek minket egy terembe, ami pont olyan volt, mint Magyarországon a házasságkötő termek az önkorinál. Fröccsöntött bambuszutánzat székek sorakoztak, és volt sok művirág. Aztán elkezdődött az eskütétel, pont mint amikor kisdobos lettem. Én, Elek Zsuzsa, fogadom, hogy… Ezután jött a vicces rész, mármint, hogy hűséges leszek Őfelsége III. Károly királyhoz. Egy barátunk, aki már évekkel ezelőtt túlesett ezen, beszaratott minket, mert azt mondta, hogy mindenkinek egyesével el kell mondani szöveget, úgyhogy mi bemagoltuk az egészet. Szóval volt alkalmam elgondolkozni, hogy mit is fogadok meg. Az odáig oké, hogy betartom a törvényeket meg ilyenek. De ez a király biznisz teljesen érthetetlen. Hogy kell nekem hűségesnek lennem Őfelségéhez? Nem röhögök, amikor beszédet mond? Vagy mondjuk övé az első éjszaka joga, és a jószágaim fele? Ez semelyik tájékoztatóban sem volt benne, úgyhogy tök vaktában csak úgy habókra megesküdtünk. De csuriban voltam, szóval úgysem számít.

Eskü után kaptunk oklevelet, és egy füzetbe odabiggyesztettük az aláírásunkat. (Vajon mit kezdenek ezzel a füzettel? Gondolom, amikor betelik, a kukába hajítják, de szigorúan a szelektívbe.) Aztán közösen elénekeltük a himnuszt. Volt hozzá segédszöveg, de sajnos az elmúlt három hónapban arra még nem volt idejük, hogy átjavítsák, és még mindig a királynős szöveg volt, láthatóan a néni is belezavarodott néha, amikor a személyes névmásokat hirtelen meg kellett változtatni éneklés közben. Mindezeket a pillanatokat egy hivatalos fotós bácsi megörökítette, és a ceremónia után meg lehetett venni a fényképet, mint amikor az embert lefényképezik a hullámvasúton, és aztán drága pénzért rásózzák a képet. Mondanom sem kell, megvásároltuk a képet (vagyis egyet a sokból). De amúgy az egész meglepően fájdalommentes volt, az anyakönyvvezető vagy micsoda, nagyon lazán vette a dolgot, és epés megjegyzéseket tett a Belügyminisztériumra (a mi önkorink munkáspárti), és ettől az egész sokkal kevésbé volt kínos, mint lehetett volna, mínusz a rengeteg művirág.

Mától brit állampolgárok vagyunk. Most kezdhetjük az egész papírkitöltős hercehurcát előről, hogy kapjunk útlevelet is. 

Azért van négy papírunk, mert a gyerekek is kaptak, pedig ők meg sem esküdtek.