A tökéletes ischler – oktatási célzatú és közérdekű poszt

 Az ischler ellentmondásos sütemény. Egyrészt népszerű (még közérti változata is van) másrészt viszont az a benyomásom, hogy kicsit le is van nézve. Az úri népek ugyanis azt gondolják, hogy azt csak az igénytelen plebsz szereti, az akinek nem jut jobb.

Én személy szerint nagyon szeretem az ischlert zsenge gyerekkorom óta, de én a kommersz tejcsokit is jobban szeretem mint a 70%-os (csilis, anyámkínjás) keserűcsokit, szóval ezt az ischler dolgot is betudhatnánk a kificamodott ízlésemnek. De ez nagy hiba volna.

Az ischler ugyanis egy objektíve nézve nagyon jó sütemény, csak hányattatott a sorsa, és szerintem ez okozza az úri népek diszkrét megvetését iránta. Ott kezdődik a dolog, hogy az ischler tésztája egy diós (!) linzer, amit szerintem sokan nem is tudnak. A linzer eleve nem egy könnyű műfaj, mert ha túl kemény az a baj, ha túl puha az a baj, viszont a jó linzer az meg egy csoda. És akkor ez meg még diós is. Szóval ez a fő lényeg, de persze a jó málnalekvár, és a szép fényes csokimáz koronázza meg a dolgot a jó ischler esetében.

Az úri népek számára az a jó hírem van, hogy ha a fentieket nem hiszik, könnyen utána járhatnak, és nekik is szerencséjük lehet a tökéletes ischlerhez, ahogy nekem is szerencsém volt hozzá ma délelőtt. Nem kell mást tenni, mint betérni ide és kiszurkolni 590 forintot, és az embernek máris része lehet a csodában, és most azt gondolnátok, hogy csak fellengzősködöm, pedig nem. Elég ha annyit mondok, hogy diódarabok (nem túl kicsit és nem is túl nagyok, és épp hogy csak, mintha véletlenül, de hát).

Örülök, hogy segíthettem, jó étvágyat hozzá!

Vacsoraparti

 Tegnap este Gabesz szülinapja alkalmából vacsorázni voltunk. A helyet, az ünnepelt jóváhagyásával én választottam. Már sokat hallottam róla, rég ki akartam próbálni, jónevű étterem, olasz konyha. Amikor megérkeztünk, pont előttünk állt meg egy taxi, amiből egy idősebb hölgy és egy fiatal csákó szállt ki. Mi mentünk be először, elvették a kabátjainkat stb. addig ők türelmesen álltak mögöttünk, a csákó, amikor ránéztem még szépen rám is mosolygott. Aztán bementünk, láttuk ahogy a csákó maga előtt terelgeti a hölgyet, ahogy az asztalukhoz mentek. Gondoltam is magamban, hogy milyen aranyos, hogy ez a fiú elhozta a nagymamáját vacsorázni. Aztán amikor leültünk, Gabesz előkapta a telefonját, és mutatott egy képet a csákóról, hogy „Te, ez nem?” „De, ő.” „De hát ez Austin Butler, aki az Elvis filmben Elvis volt.” Bár láttam a filmet, nekem nem rémlett az arca egyáltalán. Aztán eszegettünk, és Gabesz kiment pisilni. Közben láttuk, hogy az idős hölgyet, akit én a nagyinak néztem, egy másik fószer terelgeti épp a másik irányba (ekkor már gyanút fogtam, hogy lehet, hogy mégse a nagyi). A fószer nem festett valami jól, le volt lapulva a haja, meg volt görnyedve. Kisvártatva Gabesz jön vissza a vécéről, és odasúgja, hogy „Te, mindjárt jön Tom Cruise.” „Haha.” „Nem, tényleg, ott jön.” És hát ja, tényleg ott jött, ő volt a lapult hajú fószer. Gabeszt állítólag nagyon udvariasan elengedte a budi ajtóban, és rámosolygott. Volt gyerekszobája, csak gyakrabban kéne hajat mosni. Ők így hármasban vacsorázgattak, Austin, Tom és a hölgy, akiről utólagos nyomozás során kiderült, hogy tényleg nem a nagymamájuk, hanem Ruth Rogers, az étterem tulajdonosa.

Az, hogy mindeközben a mellettünk lévő asztalnál Nigella Lawson majszolta a vacsoráját, négyünk közül csak engem érdekelt, mert a srácok kevés főzőműsort néznek.

Hazafelé indulóban, az étterem előtt megkerültük a sok mercedest és rolls royce-ot, az utcán elénk sietett láthatósági mellényes pasas, hogy ha segítségre lenne szükségünk a taxi hívással, csak szóljunk bátran. Mondtam, hogy köszi, de mi busszal megyünk. Ezen jót mulatott. „Yeah right.”

Mi pedig elhaladtunk a 295-ös irányába.

U.i. Nagyon finom volt a kaja. A grillezett pepperoncino szivárvány káposztával különösen.