Brightoni napló

Péntek este

A hétvégére eljöttünk Brightonba, Petinek LSE-s dzembori, de lehet hozni pereputtyot. Úgyhogy Peti megfogta a mankóit („Mit kívánhatnék még, egészséges vagyok, a férjem nyomorék…”), én a bőröndöket, felültünk a vonatra, és eljöttünk. Az LSE jóvoltából egy tengerre néző hotelben vagyunk, ahol a szoba tele van kisebb-nagyobb tengericsillagokkal és mindenféle egyéb tengeri parafernáliával, a gyerekek legnagyobb örömére. Minden olyan amilyennek lennie kell. A sétány kivilágítva, rajta részeg angolok dajdajoznak, a tenger vizét megvilágítják a Brighton Pier attrakciói, a kaja nagyon elegáns és szinte ehetetlen (a vegetáriánus opció ízetlen sült és főtt zöldségek rétesbe csomagolt további azonosíthatatlanságig főzött zöldségekkel). Részt vettünk a hivatalos tanszéki vacsorán, az is úgy zajlott, ahogy kell, szülők udvariasan társalognak, gyerekek önfeledten ugrándoznak, majd gyerekek hasra esnek, sírnak, szülők feszülten fegyelmezik őket, gyerekek egyre jobban bepörögnek, asztal alatt fetrengenek, család távozik a vacsoráról. Viszont most, hogy a gyerekek alszanak, Peti visszatért a buliba, ülök az ablak mellett, iszom a teám, eszem a Walkers shortbreadet, és az idekészített kerttörténeti könyvet olvasom. Tetszik. Jó ez az Angila.

Szombat

Ma is Brighton. Indítottunk egy giga reggelivel a tengerre néző reggelizőben (a gyerekek szolidan rántottát, tükörtojást, szalonnát, kolbászt, sült krumplit, lazacot, pirítóst fogyasztottak majd leöblítették egy kis nutellás croissant-nal), aztán kimentünk a strandra. A srácok most először látják a tengert, úgyhogy eléggé nagy szám ez nekik (nekem is, pedig nem először látom). A délelőttöt kagyló- és kavicsgyűjtéssel töltöttük, Gabesz még mindig gyűjtögetné, ha rajta múlna. Találtunk rákházat, rákollót, kagylót, üvegkavicsot, csupa jó cuccot. Aztán ebédre ettünk kagylót, ittunk sört (én), viszont az étteremben felejtettük (én) a rákházat és társait, ezekért egy óra múlva visszamentem, de már kidobták, viszont a pincér bűntudatában megajándékozott egy – más által ott felejtett – strasszos kutya kitűzővel, amelyet azóta Gabesz és Matyi felváltva viselnek. A sikertelen visszaszerzési akció után én visszakullogtam a partra, és sikerült begyűjtenem újabb másfél rákollót. Délután meglátogattuk Brighton legnagyobb nevezetességét a Brighton Pier-t, ami egy közepesen gagyi vidámpark, ahol kiválóan szórakoztunk. Nekünk nem kellett felülni semmire (kivéve egy klasszik lovas körhintát), viszont a gyerekek sokat ugrálóváraztak. Este pedig országos buli volt. Ehhez tudni kell, hogy ez az egész hétvége a pénzügy tanszék diákjainak (és oktatóinak) van, vagyis az estét 120 egyetemistával töltöttük. Jó, hogy már nem vagyok egyetemista, és nem kell vicces vetélkedők keretében magassarkúban és seggig érő szoknyában bizonyítanom, hogy én vagyok a legjobb fej (mert nekem már szabad mackóban otthon beemelnem 5000 oldalt, és túrót sem izgat, hogy én vagyok-e a legjobb fej, ez viccen kívül pompás érzés). Az est tematikája a kaszinó volt, úgyhogy volt póker, rulett, videójáték, pattogatott kukorica és – ha már úgy itt vagyunk alapon – dizsi. Ez utóbbit kizárólag Matyi és Gabesz vették igénybe, ők viszont oltárit roptak. Úgyhogy a gyerekek az egész estét eufóriában és pattogatott kukorica (portugálul pipoca) mármorban töltötték egyenlően megosztva idejüket a Fifa 2015, a táncparkett és a rulettasztal között. Elképesztő, hogy vannak férfiak, akik elég idősek már ahhoz, hogy rulettezzenek (Gabesz, noha az asztalt annyira nem éri föl, hogy a kereket lássa, ezért csak tudósítás alapján tudja, hogy nyert-e, olyan mozdulattal söpri be a zsetonokat, hogy Daniel Craig csak pirulna), de a seggüket nekem kell kitörölni.

Ezek a férfiak most alszanak, én pedig visszatértem a tengerre néző ablakhoz, a teához és a shortbreadhez.

Vasárnap

Egy közepesen érdektelen akvárium a program. Szerencsére adtak papír búvárszemüveget, úgyhogy a gyerekek elégedettek voltak (és volt óriásteknős, úgyhogy én is). Aztán vonat, és vissza Fulhambe.

Gyerekeink a teknősök között: 

Versenyszellem

Kezdjük azzal, hogy aki itt ad magára, az magániskolába rakja a gyerekét (lehetőleg olyanba, ahová Jude Law iratja a sajátját - erről a témáról nem tudok leszakadni). Ehhez képest mi beraktuk az államiba. Ráadásul azok közül is abba, ahol úgy tűnt, hogy a leglazább a légkör, a gyerekek párnákon fetrengenek az órán vagy mambát hordozgatnak körül óra helyett, és még nyakkendőjük sincs. Aztán itt vannak a különórák.... Mióta itt vagyunk, már sok gyerekes vendégségben vettünk részt, és hát kivétel nélkül mindegyikből az derült ki, hogy a gyerek - ha már elmúlt négy, és a mieink már elmúltak - akkor már most behozhatatlan hátrányban van, ha még nem kezdte el a hegedülést/focit/teniszezést/úszást/karatét/irodalmi fogalmazást/franciát stb. mert hát mostanra a Suzuki módszer szerint már Bachot hegedülne, a foci edzésen Beckham cseleit gyakorolná és a karatén földhöz vágná Bruce Leet. És most azt gondoljátok, hogy túlzok. De nem. Na jó, Bruce Lee-t csak a viccezés kedvéért mondtam, de a többi szín igaz. És még csak nem is az van, hogy ezek közül mindegyik szülő halál kompetitív lenne, vannak közöttük egész lazák is. 

Namármost, ezek nem hogy nem vágják földhöz Bachot, de még olvasni sem tudnak.

Pedig mi így is úgy érezzük, hogy semmire sincs időnk, és baromi büszkék vagyunk, amikor megcsináljuk velük az öt perces hétvégi házifeladatot, és elolvassuk a tíz szavas iskolai könyvet. Amikor a többiek már az uszodában/foci edzésen/színjátszó körben vannak, akkor mi még pizsamában flangálunk a lakásban, és rántottát sütünk. 

És mindennek a tetejébe ezeknek a szerencsétleneknek úgy kell megtanulniuk angolul olvasni/írni, hogy a szüleiknek a mai iskolai fonetika gyűlésig lövésük sem volt arról, hogy a CAR szó nem három hanem két hangból áll ("káá"). 

Ha így megy tovább, biztosan utcaseprő lesz belőlük.