Narancs

Matyi néhány hete jár az iskolai kórusba. Nagyon élvezi, a karácsonyi concert is nagyon tetszett neki, csak az volt a baj, hogy a kórus fellépési lehetöséget kapott egy templomban, és Matyi úgy tudta, hogy nem mehet, mert még csak kevés ideje jár. De aztán kaptunk egy levelet, hogy Matyi ekkor meg ekkor a kórussal fellép egy templomban. Volt nagy öröm, izgalom. Tegnap eljött a koncert napja. A kijelölt idöben megjelentünk a templomban. Hamarosan megjött William is, a pap (vagy minek hívják öket az anglikán egyházban – angolul "vicar" és nem "father" mint ahogy ez tegnap számunkra kiderült). Azzal nyitott, hogy azt mondta, hogy hát itt mindenki ismer engem, amire csak annyit gondoltunk, hogy hát nem mindenki, de Gabesz tájékoztatott, hogy persze, hogy ismeri, ö William, szokott jönni az iskolába, és a múltkor borrá változtatta a vizet. "Hm" gondoltuk erre mi. Aztán az is rövid úton kiderült, hogy itt nem csak koncert lesz, hanem "Christingle" szertartás. "Nofene" gondoltuk erre mi.

A Christingle az ez:       

   

A narancs a világot, a gumicukrok az évszakokat, a piros szalag pedig Isten vérét szimbolizálja, ahogy ezt egy erösen kifestett hölgyemény elmagyarázta. Nekem nem teljesen tiszta, hogy hogy jönnek a gumicukor évszakok Isten véréhez, de ilyeneken nem akadunk fönn. A lényeg nyilván a gyertya, ami Isten fénye stb., a gumicukrot meg megeszik a gyerekek, és ettöl biztos jobban szeretnek majd templomba járni vagy ilyesmi.

Egyre kínosabbá kezdett válni a dolog, amikor minduntalan fel kellett állni és elénekelni valami dalt (amit mi nyilván nem ismertünk). William mesélt Ézsaiás prófétáról, és rappelt az eltévelyedett bárányokról (ebben szintén mindenkinek részt kellett venni), aztán az iskolai kórus tényleg énekelt egy kicsit, aztán pedig elkezdték Jézus születésének történetét mesélni. Itt kezdett az addig kicsit kínos este burleszkbe fordulni. Ugyanis amig a bibliai részleteket lelkes önkéntesek felolvasták, William eltünt, majd egy stratégiai pillanatban szamárnak öltözve megjelent, és borzasztó ripacs módon elszavalt egy rossz verset a csökönyö szamárról, aki mégis elviszi a terhes Máriát Betlehembe. A jelmez nem csak olyan jelzésszerü volt, hanem teljes szamár kezeslábas fejjel, farokkal, mindennel. "Gyász" gondoltuk erre mi. Aztán szamár el, folytatódik a történet.

Majd következett az, amikor elmagyarázták, hogy mi az a Christingle (lásd fent). Amikor a narancshoz értek, láss csodát, megjelent egy óriás narancs. Így nézett ki,

frankón levegövel felfújva, szado-mazo maszkban (bár nyílás nem volt rajta, úgyhogy valami különösen hard core fajta volt). "WTF-WTF-WTF" gondoltuk erre mi, és igyekeztünk nem lefordulni a székröl. Kíváncsi vagyok, hogy ezt az ancugot az egyház utalta-e ki Williamnek vagy úgy kellett csináltatni méretre.

Ezek után már csak némi éneklés és gyertyagyújtás következett, és lehetett hazamenni. Ez volt az elsö találkozásunk az anglikán egyházzal, és ez a narancsos incidens nem gyözött meg arról, hogy nem volna mégis sokkal jobb ötlet ha itt is laikus volna az állam.  

Egyiptomi mese

Matyi egyiptomi témazáró feladata. Benevezzük Cannes-ba.

Itt megtekinthető. 

Bennszülöttek

Tegnap vacsoravendégségben voltunk Georgenál, annál a pacáknál, akit a tavaszi gazolós szeánszok alkalmával ismertem meg. George skót, Cambridgeben, a Trinity Collegeban tanult jogot (ez úgy derült ki, hogy amikor ők voltak nálunk vendégségben, akkor elmesélte, hogy nemrégiben osztálytalálkonzón volt, és a vacsoránál épp mellette ült a Lord Chief Justice – az itteni Handó Tünde kb. csak mondjuk ilyen ancúgban – aki egyetemi pajtija volt, ezen a ponton kérdeztem meg, hogy hová járt egyetemre), utána egy ideig egy ponty farmon dolgozott egy izraeli kibucban, aztán egy reklámügynökségnél volt, de az nem tetszett neki, és visszament Skóciába, és tíz évig lazacot halászott, aztán pedig elvégzett még egy egyetemet és egy bentlakásos fiúiskolában történelemtanár lett. Szóval a házigazda George és a felesége Jan voltak. Ezen kívül ott volt még Nova, egy kicsit hippi özvegyasszony, aki Wiltshireben lakik, és lovai vannak, Nancy, aki egy teljesen hibbant ír nőszemély, Carol, egy vicces idősebb angol hölgy, Marianne egy kanadai-francia nő (Jan piletes pajtása), és férje Noel, az eurokrata, aki korengedményes nyugdíjba ment, hogy ne kelljen részt vennie a brexit lebonyolításán.

A menü: kanapé George által Skóciában halászott füstöltlazaccal, valami csirke ragu (vegetáriánusoknak zöldség ragu) rizzsel és „minted peas-zel”, ami angol módra agyonfőzött borsó mentával, sajt, citromos-málnás süti, és az általam szolgáltatott gateau basque, és a végén egy kis mentolos csoki. Mindehhez elfogyott minimum négy üveg pezsgő, és rengeteg üveg bor.

A teljesség igénye nélkül a következő sztorikat hallottuk:

•  Kinek milyen háza van/volt Franciaországban (egy kis szerény vityillója azért majdnem mindenkinek volt Franciaországban, anélkül azért nehéz).
•  Vajon a Carol franciaországi házával szemben lévő kastélyban lakó pasassal újabban együtt lakó másik pasas a tulaj szeretője vagy a komornyikja.
• Nancy, aki épp pszichológusnak (vagy valami hasonlónak) tanul, épp egy késő esti terápiáról érkezett, ahol a páciens: „Annyira gyönyörű. És olyan csodálatos. És a ruhái annyira szépek. És kedves. És szingli, és gazdag. És a fiam lehetne. De olyan gyönyörű.” – és éppen csak nem csurrant ki a nyála, miközben ezt mesélte.
•  Nancy egy időben Dublinban lakott, és Írország vezető lóbiztosításközvetítőjénél dolgozott. Ez a társaság közvetítette ki meg a biztosítást Shergart (a nagyon híres ír versenylovat), jobban mondva Shergar 50%-át, ami az Aga Khan (aki az iszmaili vallás feje) tulajdona volt (a másik fele egy szindikátus tulajdonában volt, és ők nem kötöttek rá biztosítást). Egy szép napon Shergart elrabolták, ám a biztosító nem akart fizetni, erre az Aga Kahn beperelte a biztosítót, és nyert.
•  Nancy járt már Budapesten, és egyszer evett valami finom ételt valahol. Ezenkívül még arra emlékezett, hogy volt a Gellértben, és az öltözőben nagy ribillió volt, mert valaki – elmondása szerint egy zavaros német nő – odaszart a padra.
•  Ha az ember Melbourneből vonattal utazik Darwinba, akkor napfelkeltekor az emuk ott ugrálnak el a vonatablak előtt.
•  Nova – amikor nem a lovairól és a kutyáiról mesélt – kifejtette, hogy nagyon is igaza van az angol kormánynak, hogy nem akarja a nép orrára kötni, hogy milyen brexit megállapodást akar, mert hát ha kiterítené a kártyákat, akkor odalenne az alkupozíciója. Mert ha az ember házat vesz, akkor nyilvánvaló, hogy nem akarja, hogy az eladó megtudja, hogy mennyi pénze van. Én erre közbevetettem, hogy itt annyiban azért más a helyzet, hogy ebben a házban utána nekünk (vagy nekik leginkább) kell lakni, de ez nem győzte meg. Ellenben nagyon hosszan ecsetelte, hogy a régi angol mértékegységek miért nagyon logikusak annak ellenére, hogy az azonos típusú, de más nagyságrendű egységek közötti váltószám totál random.
• Angliában néhány boltban nem akarják elfogadni a skót és az északír fontot. 
•  Amikor Jan oda akart ajándékozni egy padlizsánt az ír szomszédjuknak, akkor az nem fogadta el, mert a padlizsán „az ördög találmánya”.
•   Carolnak azt mesélte valaki, hogy egy bentlakásos iskolában tanított, ahová beírattak egy koreai (vietnámi? – már nem emlékszem) gyereket, aki nem tudott angolul, és sosem szólalt meg, mígnem egyszer hittanórán az egyiptomi sáska csapásról tanultak, amikor is a gyerek kiváló angolsággal azt mondta: „Sült sáska, nagyon finom.”       
• Noel evett már szöcskét is és selyemhernyó lárvát is, mindkettő finom ropogós volt.
•  Valakinek a valakije, aki egy meleg férfi, egyszer elment az orvoshoz, mert fájt a feneke. Azt mondta az orvosnak: „Ott a bejáratnál nagyon fáj”, az orvos azt mondta: „Mi a szakmában ezt kijáratnak szoktuk nevezni.” – ezt Jan, a decens hatvanas angol (vagy skót vagy mittudomén) hölgy mesélte, eddigre már elég jelentős mennyiségű alkohol fogyott.
• Marianne eladta a párizsi lakását, hogy az egyik lányának ki tudja fizetni a magániskolai tandíjat, abszolút megérte.
• Nova most vett egy új nyaralót, ami egy domboldalon van, és a dombról látni Angliát (nekem nem rögtön esett le, hogy akkor most mi van, de aztán megértettem, hogy mivel a nyaraló Skóciában van, közel a tengerparthoz, onnan ellátni egészen Angliáig).

Egy hangyányit űrlakónak éreztük magunkat, de azért nagyon jól mulattunk. 

Megint ősz

Hát az a helyzet, hogy majdnem minden, amiről írhatnék, az már volt tavaly is (brightoni hétvége, sütisütés, gyerekek egyenruhában), úgyhogy lassan cuccolhatunk másik országba, hogy ne legyünk ilyen uncsik.

De azért van egy-két ez-az. Például voltunk színházban a gyerekekkel. Megnéztük a 80 napalatt a föld körült, és rendkívül jól szórakoztunk. Vicces volt, ötletes volt, jók voltak a színészek, az eddigi színházi élményeink közül abszolút ez vitte a pálmát. A gyerekek mérsékelten értették, de Gabesznak nagyon tetszett, amikor Mr. Fogg és az indiai hercegnő smároltak, Matyi pedig nagyon izgult, hogy sikerül-e a megnyerni a fogadást, és amikor úgy tűnt, hogy már nem fog sikerülni, akkor ki akart menni a színházból.

Újdonság még, hogy Matyi egyrészt nagyon rá van állva a focizásra, már az ad hoc ebédszüneti focicsapatba is beáll, másrészt nagy focidrukker lett. Némi irányított döntéshozatal mellett a Chelsea-nek kezdett el drukkolni (eléggé adja magát a dolog, mivel itt van a szomszédunkban a stadion). Már olyanokat mond, hogy a kedvence a Diego Costa, mert a Liverpool ellen ő rúgta a szépítő gólt. Tegnap kapott egy chelseas focilabdát, és ettől rendkívül boldog, ma azzal focizott az egész család (!) a parkban. A labdavásárlás amúgy azért történt, mert Gabesznek tönkrement a régi biciklije, és mivel amúgy is eléggé ki volt már nőve, kaphatott egy újat (szerencsére épp a szomszédban van egy fusi használt bicikli kereskedés, úgyhogy egyszerűen meg lehetett oldani a dolgot).

A gyerekek zenei karrierje is szépen alakul. Már kottából furulyáznak (jó, két dalt, de akkor is), ami nekem majdnem annyira elképesztő, mint hogy Diego Costáról beszélgetünk.

És közben vészesen közeledik a Halloween, úgyhogy ma legyártottam Gabesz szellemjelmezét párnahuzatból (a diy terén határozottan megnőtt az önbizalmam, a fantáziám és a kézügyességem viszont maradt a korábbi szinten, ami azt eredményezi, hogy teljes lelki nyugalommal gyártok mindenféle tré cuccot, még szerencse, hogy egyelőre túl kicsik, hogy ez feltűnjön nekik, de lehet, hogy be kéne iratkozni valami tanfolyamra, mert előbb-utóbb le fogok bukni). A tökfaragás még hátra van.

Magam csatlakoztam a reggel és délután a metróra felpréselődő (vagy nem felpréselődő, amikor már préselődésnyi hely sincs) irodakukacok népes csapatához. Múlt pénteken véget ért a betanulási időszakom, úgyhogy lehet, hogy most kicsit jobban fognak pörögni bent az események, de azért vannak kétségeim. „CsakLengyelországban gróf, itt Sidley Parkban zongorahangoló.” – ilyen ez most.

Ellenben nagyon szép most az ősz (lásd alább), és voltam jóféle sri lankai étteremben, ahol hoppert lehet enni, és szerdán megnézzük Sir Kenneth Branagh-ot a színházban, és hogy bebizonyítsuk, hogy ultravagányak vagyunk, voltunk alternatív színházban Shoreditch-ben (bár szenvedtünk mint egy kutya, mert az illetőnek az az ötlete támadt, hogy olyan darabot ír, ami vissza fele is értelmes – ún. palindrom – viszont nem sikerült neki, ezért egyik irányban sem volt értelme, és ezt rossz színészi játékkal, és indokolatlan durvasággal próbálta leplezni, szintén sikertelenül), és elvittük a gyerekeket a Tate Modern új szárnyába, ami tök jó volt, és a műalkotásokon lehetett heverészni, és még mindig elég szépek a virágaim a kertben, és tegnap szuper vendégségben voltunk Mikolájéknál Szilviékkel, és volt/van/lesz sok kedves látogatónk, és a legutóbbi jógán (némi segítséggel) lótuszülésben álltam fejen, és ha még ez sem volna elég, akkor egy olyan könyvet olvasok, ami a ’70-es években játszódik Bombayben, és – részben – egy érinthetetlen kasztból származó család történetét meséli el, minek következtében mindennap lehet örülni, hogy van hideg-meleg folyóvíz (sőt – félve mondom ki – egy ideje még be sem áztunk).

Na, de most jön az érdekes rész: 

Toljuk

Így a második évben már vannak szokásos dolgaink.

Például megint voltunk annak a kislánynak a szülinapi buliján, akinek a buliján tavaly találkoztunk Eitannal a leszbikus izraeli pár Disney hercegnőnek öltözött kisfiával. Most Eitan nem volt ott, ott volt viszont a nagypapa, aki egy az egyben olyan volt, mint az idős bácsi a Négy esküvő, egy temetés-ben (Tudjátok: „Bride or groom?” „It should be perfectly obvious I’m neither.”). Egy ponton kiderült, hogy mi magyarok vagyunk, öt perc múlva odajött hozzám, és elkezdte mesélni, hogy van neki egy lengyel barátja, Andrzej Grabowski (vagy valami hasonló), aki Dél-Afrikában, Cape Townban lakik. Kicsit gondolkoztam, hogy erre mi a megfelelő reakció, és kicsit félve mondtam, hogy az nagyon jó, mi ellenben magyarok vagyunk. Egyáltalán nem jött zavarba, hanem azon nyomban Petihez fordult, és megkérdezte tőle, hogy ismeri-e Andrzej Grabowskit Cape Townból, aki neki nagyon jó barátja. Sajnos Peti is olyan party pooper volt mint én, és mondta, hogy sajnos nem volt még szerencséje Andrzejhez. Ezután még sok részletet tudtunk meg Andrzejről és kedves családjáról. Ezek után igyekeztünk mindig sürgős feladatokat találni a konyhában, amikor a nagypapával beszélgetésbe kellett volna elegyedni. (Szerencsére mindig volt valami sürgős feladat, mert kb. húsz embernek annyi kaja volt, ami kétszáznak is elég lett volna, mindig érkeztek még újabb és újabb és újabb tálak mindenféle, többségében közel-keleti kajával.)

Aztán voltunk megint Bristolban, meglátogatni a norvég-indiai barátainkat. Megint nagyon jól sikerült. Voltunk kilátóban, játszótéren (csak nem?), csúszdáztunk sziklafalon, voltunk állatkertben, ettünk sok finom indiai kaját, nagyon kellemes volt.

Az iskola beindultával visszatértek az életünkben a „kreatív” házi feladatok is. Mivel Roald Dahl 100 éve született, mostanság a csapból is ő folyik, és A barátságos óriás apropóján az egyik házi feladat egy álomüveg készítése volt. Ez azt jelenti, hogy Matyinak le kellett írnia egy álmát, és aztán azt meg kellett valósítani egy befőttes üvegben. Matyi azt álmodta egyszer, hogy egy nagy tóban lebeg, és hol lemerül, hol feljön a felszínre. Ilyen lett a befőttes üvegben.

Jövő hétre pedig powerpoint prezentációt kell készíteni a lakásban található fényforrásokról (és ez vajon honnan jött???), egyelőre ötletem sincs, hogy mit csináljunk, mert nem meglepő módon a lakásunkban nem túl sok fajta fényforrás található. Van ugyanis lámpa, abból is leginkább álmennyezetbe süllyesztett led, oszt annyi. Ez nem tudom, hogy fog kitenni egy ppt prezentációt. (Első slide: a lakásunkban van lámpa, második slide: egy fénykép a lámpáról, harmadik slide: a lámpa árammal működik, negyedik slide: Köszönöm a figyelmet!)

És akkor, hogy már kishíján britek vagyunk (például szorgalmasan nézzük a Great British Bake Off című kiváló műsort, ami itt akkora szenzáció, mint otthon Zámbó Jimmy volt fénykorában), megjött a honvágy. Például teljesen váratlanul felvillan előttem az Üllői út Kálvin tér felőli szakasza, és valami bizsergető érzést érzek. Ezt überelje, aki tudja. 

(Lehet ennek némi köze ahhoz, hogy a munkahelyzet nem ideális. De emiatt most nem akarok nyávogni, mert még a végén azt hiszitek, hogy nekem aztán semmi sem jó.)

Bristol

Elkezdtük

Ki-ki a maga dolgát. Én már egy egész hete az angol gdp-t növelem, bár az eddigi kontribúciómból azért nem jön ki a világhatalom. A legelső munkanapom legelső órájában a következőket tanultam meg: az 50%-os tornabérlet kedvezményt az új irodával (ahová majd év végén költözünk, és így néz ki) szembeni uszodában érdemes felhasználni, mert jó minőségű a sampont a zuhanyzóban; az e-maileket 11 pontos ariellel kell írni (erre aztán két órával később rácáfolt a csoport szintű stílus útmutató), mi legelsősorban és mindenek felett Thomson Reuters alkalmazottak vagyunk, nem a termékünk alkalmazottai; a cégnek van egy közösségi szájtja, ami olyan mint a fb (nem olyan); a cég nagyon sok pénzért íratta azt a szlogent, hogy „The answer company”, úgyhogy most mi már leginkább Thomson Reuters The Answer company alkalmazottak vagyunk; a „Be here now” jelmondatot úgy kell értelmezni, hogy a megbeszéléseken ne tegyük ki a telefonunkat az asztalra (az előadóé ki volt téve az asztalra).

Azóta azért már sok minden mást is tanultam, és igyekszem belehelyezni magam a „mi mind egy nagy család vagyunk” koncepcióba, de néha azért még nehezemre esik. Ma például kicsit meglepődtem, amikor egy kis üzenetet kellett írnom Rawat képeslapjára, aki itt hagyja az answer company-t, tekintve, hogy Rawatot még soha életemben nem láttam, és a jelek szerint már nem is fogom. Kacérkodtam a gondolattal, hogy azt írjam, hogy „Picsarészegen isteni vagy az ágyban. Remélem, emlékszel kacsintósszmájli.” de nem voltam elég punk, ezért azt írtam, hogy „Sok szerencsét az új kalandhoz.”. Meg az is kicsit vicces, amikor lemegyek az IT osztályra, ahol az it-s bácsi (akiből nem is olyan enyhe alkoholszag árad) már az ajtóban úgy néz rám, mint egy anyagyilkosra, és majdnem azonnal azt mondja bármilyen problémámra, hogy a globális központtal vegyem fel a kapcsolatot (jó, azért volt már olyan is, amikor enkezével megjavított valamit, ne legyek már ilyen igazságtalan), és akkor csetelek egy jót a fülöp-szigeteki emberrel, aki kibocsát egy jegyet a megfelelő javításra, és biztosít, hogy amint a jegy azonosítója befut a mi it-seinkhez, ők majd kapcsolatba lépnek velem, és ezzel a történet véget ér. Se helyi it-stól se a Fülöp-szigetekről nem jön többé hír. Szerencsére a dolog magától megoldódott, úgyhogy lehet, hogy távolról mégis valami ráolvasással megjavították a gépet, csak nekem nem szóltak.

De most már, hogy kezdek egy icipicit megmelegedni, egyre inkább csak arról szól a dolog, hogy ülök egy szép világos irodában, sokadmagammal, a falakon szép reuters fotósok által készített fényképek vannak, van egy szép nagy asztalom, és próbálom elsajátítani, ami majd a dolgom lesz. Egyelőre nem haladok valami öles léptekkel, de mivel elvileg három hónapig fogok betanulni, úgy döntöttem, hogy a második hét legelején még nem kezdek el nagyon izgulni.

Szóval egyelőre a legeslegnagyobb majdmeglátjukmilesz közepén vagyok, és igyekszem ennek megfelelően szemlélni a dolgokat, és közben azért megtanulgatni és megcsinálni a rám bízott dolgokat.

És hogy ne legyen kihívásmentes az életem, elmentem egy teljesen új jóga helyre, egy teljesen új jóga tanárhoz, egy sokkal magasabb szintű órára, és megint egyszer sikerült kivernem a biztosítékot a nevemmel, ami a szükségesnél jobban rám irányította a figyelmet, de azért nem volt vészes.

A gyerekek is elkezdték. Nekik szerencsére már sokkal ismerősebb a terep, mint nekem, úgyhogy teljesen jól zajlott az első nap, jól mulattak, és kolbászt kaptak ebédre, úgyhogy teljes a boldogság. Mostantól legnagyobb részben Andris fog értük menni délutánonként, aki nálunk ezerszer kúlabb, (hogy mást ne mondjak, 19-es szinten van a pokemonozásban és van két pikacsuja is) úgyhogy valószínűleg hamarosan elkezdünk majd rém cikik lenni a gyerekek szemében, de ez csekélyke ár azért, hogy ennyire jól mulatnak vele.

Ja, és Peti elkezdett úszni járni, ami nagyon jó, mert így talán nem fog fájni a háta. Most éppen a hangja ment el, de már szemünk se rebben.

Ez meg itt egy lepke, amit hétvégén a Golders Hill parki lepkeházban láttunk.  

Megint London

Kicsit uncsi, de idén nem költözünk, nem keresünk lakást, nem kajtatunk új iskolát a gyerekeknek, nem vizsgázunk újabb ország újabb jogrendszeréből, hanem egyszerűen – jó, azért nem olyan egyszerűen, lásd alább – csak visszajöttünk Londonba, kivettük a táskából a lakáskulcsot, a zárba helyeztük, nyílt az ajtó, és nem csak, hogy nem kellett pax szekrényt csavarozni, de még kaja is volt a hűtőben, mert kedves barátaink, akik nálunk laktak egy ideig, amíg nem voltunk itt, erről is gondoskodtak. Szóval, aki izgalmakra vágyik, annak a Walking dead-et tudom ajánlani, itt csak az unalmas hétköznapok jönnek.

Az otthoni nyaralás amúgy nagyon jó volt, a mindenféle családi vircsafton kívül jutott nekünk Petivel privát gyermeknélküli budapesti nyaralás, amibe igyekeztünk belezsúfolni mindent, amit Budapesten szeretünk: fagyik, kávék, hummuszok, M étterem, fröcsi, kiállítás, színház Zsámbékon, magyar filmek moziban nézve, baráti látogatások, teraszos vendégségek, tűzijáték a teraszról (ez utóbbi teljes meglepetés volt, mert amióta az Attila úton lakunk, azóta megszűnt a Citadelláról lövöldözött tűzijáték, de idén visszatért, és pazar volt), jógázás (ez csak nekem, de annyi, amennyi itt kb. egy hónap alatt, és olyan jó, amilyen itt soha). Csak a kőszínház és a sólet a Kádárban maradt ki, de ezekre majd télen sort kerítünk.

Aztán egy jó kis családi ebéd után kimentünk a reptérre. Minden simán ment egészen a biztonsági ellenőrzésig. A gyerekek kaptak egy tréfás kedvű barátunktól egy-egy kézigránát alakú fröccsöntött lámpát, ami piros fénnyel és fehérrel is tud világítani. Mondanom sem kell, nagyon bejött nekik. Na mi ezt a két lámpát lelkiismeretes törvénytisztelő állampolgárként betettük a műanyag tálcába az átvilágításkor. Hiba volt. Kiderült ugyanis, hogy semmilyen fegyvernek látszó tárgyat nem lehet felvinni a repülőre, akkor se ha fröccsentett, akkor se ha senki sem keverné össze egy igazi kézigránáttal, akkor se, ha két kiskorú ezért üvöltve bömböl a reptéren. A szabály, az szabály. Úgyhogy a felszállásig hátralévő időben Petivel egyszerre mindketten, két telefonon különböző internetes áruházakban őrülten kerestünk helyettesítő tárgyat, végül az ebayen sikerült találni valamit, amire a srácok rábólintottak, úgyhogy már haladt a sor a repülőbe, amikor én még a bankkártya adataimat írogattam be a telefonba, de végül sikerült a vásárlás, nem is késtük le a gépet, sőt a gépben aztán még felszállásig egy órácskát üldögéltünk, úgyhogy nyugodtan kereshettünk volna még további világító szarságokat. Ezek után már sima volt az út, bár hat bőrönddel, három kézitáskával és két gyerekkel kicsit macerás végigmetrózni a városon, de már gyakorlottak vagyunk.

Úgyhogy szerencsésen megérkeztünk, és mindent rendben találtunk (jó, a szagelszívó nem működik, de ez igazán kis dolog, és mivel száraz meleg időnk van, érkezésünk óta még beázásunk sem volt).

Azóta pedig londoni nyaralás van. Volt bicajozás a parkban, voltunk Hever kastélyban, amiről mi azt tudtuk, hogy egy 13. századi kastély, ami egy időben a Boleyn család tulajdona volt, és van várárok (ezért mentünk oda). De azt nem tudtuk, hogy ezt az ódon kastélyt a 20. század elején megvásárolta egy amerikai milliomos család, akik egy kicsit diznilendesítették, pl. ők csinálták a várárkot (addig baromira nem volt, ellenben az 1900-as években biztos nagy szükség volt rá), csináltak még labirintust, csónakázótavat, olasz kertet, és rittyentettek egy Tudor falucskát, hogy a személyzetnek legyen hol laknia, és mégse kelljen már felhúzni egy panelházat a telek hátulján. Ez az egész amúgy tök jól fest, a várárokban pont megfelelő számú kacsa úszkál, a bokrok madár, szarvas, csiga és malac alakúra vannak nyírva, és itt-ott rá lehet akadni romantikus kis vízesésekre. A hangulathoz abszolút passzolt, hogy a kertben felállított sátrakban korabeli ruhába öltözött alkalmazottak a Tudor kori mesterségeket mutogatták be, és du. 2-kor volt igazi lovagi torna is, frankón lovakkal, dárdákkal, kardozással és VIII. Henrikkel, ahogy kell. Szóval az egész egy nagyon igényesen megcsinált történelmi vurstli, de ennek ellenére vagy éppen ezért nagyon jól szórakoztunk. A mai napot pedig a barátainkkal töltöttük parkozással, játszóterezéssel, piknikezéssel, ettünk rossz fagyit, de a jó fagyi amúgy is tájidegen lenne. Aztán megvacsoráltunk a kertben (!), ahol virágoznak a virágok és csivitelnek a madarak (és ma még a szomszéd sem barbekjúzott) és aztán miközben a szárítóból pakoltam ki a tisztaruhát a BBC Promsot közvetítette élőben a rádió, és Schiff András Beethovent és Schubertet játszott, amit Suzy Sheep nappaliból lehallatszó bégetése tett igazán különlegessé, és ez így egész egyszerűen tökéletes este volt.

Úgyhogy most jön majd az új fejezet: én holnap reggel beballagok a munkahelyemre, és ha minden jól megy, akkor ezek után vasár- és ünnepnapok kivételével minden reggel. Petinek már nem fáj a térde, hanem a háta fáj (na jó, már nem annyira), az „előkertemben” érts ablak alatti vályúban a kiszáradt levendulákat sárga krizantémra és vicces csavarhúzó növényre cseréltem, találtam egy új jóga helyet, amit ha minden jól megy, a héten ki is próbálok, mindkét gyerek eggyel nagyobb számú egyenruhát és focicuccot kapott, úgyhogy mégis csak van itt izgalom, és a java csak most jön.

A vasárnapi kirándulásunk:

Nyári különkiadás

Nem úgy mint a silány amerikai sorozatokban, ahol nyáron nem is adnak részeket, itt a blogon éppen nyáron hág tetőfokára az izgalom, sőt jön a fordulat, és még szörnyeket is szolgáltatunk.

A szörnyek fejtetű formában vannak jelen mostanság az életünkben, mert Matyi első osztályú, igen virulens fejtetveket importált a hanyatló nyugatról. Egész évben sikerült ellenállnunk a támadásaiknak (pedig folyamatosan jöttek a levelek az iskolából, hogy mindenki nagyon figyeljen oda, mert fejtetvek garázdálkodnak), de úgy látszik utolsó héten lankadt a figyelmünk, mert hazaérkezésünk másnapján egy méretes kolóniát fedeztem fel elsőszülöttem fején. És akkor megkezdődött az ádáz küzdelem. Eleinte a tetvek álltak nyerésre, ugyanis átterjedtek Gabeszra, majd a család – közelebbről meg nem nevezett egyéb tagjaira (félve mondom, de nekem egyelőre nem volt) – azóta viszont a patikákban kapható valamennyi szer egyszerre és igen sűrűn történő alkalmazásával, valamint a napi uszkve háromórás családi kurkászással sikerült a serkeszámot családi összesitésben napi öt alá szoritani. Még nem akarom elkiabálni a dolgot, (és nyilván, ahogy e sorokat irom, rögtön elkezd gyanúsan viszketni a fejem, remélhetőleg pszichoszomatikus alapon), de mintha már látnám derengeni a fényt az alagút végén. Azt azért meg kell mondanom, hogy nem igazán élvezem a tetűvadászatot, ha muszáj választani, akkor már inkább a pokémon.

A másik, némileg örömtelibb fejlemény, hogy ma este aláirtam egy munkaszerződést a Thomson Reuters céggel, ahol – ha átmegyek a mindenféle háttérvizsgálaton, én nem derül ki rólam, hogy körözött bűnöző vagy notorius hitel vissza nem fizető vagy valami hasonló vagyok, akkor – augusztus 30-án munkába állok itt. Vagyis nem leszek ügyvéd, de azért joggal fogok foglalkozni, alapvetően háttéranyagok irása és karbantartása, illetve az azokhoz szükséges kutatások elvégzése lesz a feladatom. Ez legelőször is nagyon jó hir, mert rendszeres olvasóknak nem kell ecsetelnem, hogy hogyan viszonyultam a munkanélküliséghez. Másodszor is jó hir, mert ezt teljesen saját erőből, mindenféle protekció nélkül sikerült megszerezni, csak úgy jelentkeztem egy hirdetésre, behivtak interjúra, és megkaptam az állást (ami hat hónap és kétszáz elküldött jelentkezés után nagyobb fajta csodának tűnik). Harmadszor is jó hir, mert ez egy jó cégnek tűnik, és érdekel, amit csinálni fogok, sőt bizonyos szempontból kényelmesebb is, mint az ügyvédség, mert nem kell az ügyfelekkel vesződni, az ember csak osztja az észt és kész, ráadásul a legyártandó papirok mennyisége is kisebb, és – remélhetőleg – a lényegiekre szoritkozik, nem beszélve a 35 órás munkahétről (9-től 5-it az 1 órás ebédszünettel együtt), ami kimondottan baráti. Ugyanakkor viszont kicsit ijesztő is, mert akkor most nem leszek ügyvéd, ami azért eléggé szerettem lenni, és ki tudja, hogy valaha leszek-e még, és persze ez egy eléggé kezdő állás, és ki tudja, hogy van-e és hová előre ésatöbbiésatöbbi, ami az én kellemesen rugalmatlan és parázós egyéniségemből előjön egy ilyen váltás esetén.

Szóval az új évad előtt egy ilyen faszányos kis cliffhangerrel kedveskedem a kedves olvasóknak (és magamnak), természetesen kizárólag a hirdetési bevétel növelése érdekében. Új epizódokkal jelentkezünk szeptemberben. Drukkoljatok!

Egy év

Holnap van 11 hónapja, hogy ide jöttünk, és holnap hazamegyünk hat hétre, úgyhogy úgy tekintem, hogy az első évünk lejárt itt Londonban. Lássuk csak mire volt elég egy év.

Karrier

A családi átlagot tekintve nagyon jól teljesítünk, mert Petinek jól megy a dolog, a gyerekek pedig hasítanak az iskolában. Matyi is már elég sok dolgot gagyog angolul, és állítólag matekból már beérte a korosztályát, Gabesz pedig havonta megduplázza a hulladékszobor termelését, úgyhogy ha lenne ötéves terv, már rég túlteljesítette volna. Én egy oklevéllel járultam hozzá az ez évi családi termeléshez. Ma egy anyuka nagyon kapacitált, hogy szálljak be egy multilevel kozmetikum értékesítő hálózatba, a jó hír az, hogy még nem vagyok annyira elkeseredve, komolyan elgondolkoztam volna a dolgon. De majdnem. 

Lakhatás

Tegnap mentek el a tetőfedők, hogy a beázás no. 10,11 és 12 okán kikönyörgött/kiveszekedett javítást megcsinálják. Szerintük most tíz évre megoldották a problémát. Felmerül a kérdés, hogy ha másfél napi munkába telik tíz évre megoldani a problémát, akkor mi a retekért vártunk erre 10 hónapot és 12 beázást. De leginkább az a kérdés merül föl, hogy ha az elkövetkezendő tíz évben mégis lesz majd még eső, akkor tényleg vízhatlannak bizonyul majd-e a tető. Egy év múlva jelentek.

Ezen kívül tegnap szintén megszerelték a hét hónapja elromlott tetőablakot, ezért van rá esély, hogy ha a faszinger ígéretéhez híven beszerzi a bazi hosszú rúd másik felét (amit sajnos tegnap nem tudott magával hozni), akkor hét hónap után ki tudunk szellőztetni a fürdőszobában.

A kert helyzet jelentősen javult tavalyhoz képest, szép kis virágoskert lett belőle. És már kétszer kint vacsoráztunk és egyszer kint reggeliztünk. És mind a három alkalom tök jó volt.

Összebarátkoztunk kicsit a szomszédokkal, és Gabesz erősen csapja a szelet Sienának, egyelőre mérsékelt sikerrel.

Szóval belaktuk a lakást és a környéket is (már néztünk focimeccset is a sarki kocsmában).

Étkezés

Szerencsére még nincsenek látványos hatásai a sütisütési mániámnak (ami közben kicsit alább is hagyott), mivel a nagy részét Peti kollégáira borítottuk az esetek többségében, és így két legyet ütöttünk egy csapásra, mert nem vittünk be fejenként 100.000 kalóriát, és Peti ázsióját is sikerült némileg megnövelni az egy folyosón tanyázó kollégáinál.

A gyerekek kulináris világát a „hurka és tintahal” határain túlra sikerült megnövelni. Már szeretik a sushit (zsíroskenyérrel), a papadamot (zsíroskenyérrel), a tortillát, a thai édességeket (hála Gabesz legjobb barátja Patrick családjának, akik minden nap egy megpakolt szatyorral érkeznek az iskolába, és a délutáni parkozás közben kiosztanak egy olyan 50-60 adag kaját a gyerekek között, sajnos főleg édességet, egy időben külön hűtőtáskában hordták Gabesznak a jégkérmet). A baked beans és a colslow nem nyert utat a szívükbe, ami így brexit után nyugtalanító, mert gondolom minimum feltétel lesz a maradáshoz, hogy az ember minden reggel baked beanst egyen.

Kultúra

Voltunk néhányszor színházban és koncerten. Voltak jók, na de azért a Katona… úgyhogy ezen a téren még van tennivaló. Igyekeztünk a gyerekeket is kitenni némi kulturális ingernek. Gabesz balett rajongó lett (egyelőre csak a Matthew Bourne féle Hattyúk tavát ismeri, de mindig megkérdezi, hogy „ez milyen zene? Balett?), és felismeri Csajkovszkij és Mendelsshon műveit (na jó, egyszer a Csipkerózsikára megkérdezte, hogy nem az írta-e, aki a Hattyúk tavát és egyszer egy Mendelsshon vonósnégyesre megkérdezte, hogy nem az írta-e, aki a Szentivánéji álomot, és azóta igyekszik minden rádióban hallott cuccról kitalálni, hogy ki írta, de mivel nem ismer több zeneszerzőt, ezért nem szokott sikerülni). De mondjuk a Ninjago-t nem sikerült überelnünk semmivel, úgyhogy még itt is van hová…

Időjárás

Mint említettem 12-szer áztunk be, és eddig háromszor étkeztünk a teraszon, erről legyen elég ennyi.

Politika

Pffffff.

Összességében elég nehéz év volt. Kiderült, hogy itt sem kolbászból van a kerítés, különösen, ha az ember nem angol, és/vagy nem végzett Oxfordban. Boris Johnson a külügyminiszter. Az ember hét hónapig kilincsel, hogy megjavítsák a fürdőszoba ablakot. És Boris Johnson a külügyminiszter.

Viszont volt benne egy csomó jó is. Angolul éneklő gyerekek, multikulti iskola, jó indiai kaja, szép angol kertek, sajt-bor vacsorák, 1 kiló fudge, nem Szíjjártó Péter a külügyminiszter, brazil-francia-argentin-német-portugál-indiai-norvég régi és új barátok, és kinőtt a bejárati ajtó előtt a falból egy nyári orgona.

Meglátjuk, mit hoz a következő.

Évvégi koncert

Gabesz színiiskolás előadása

Ez nőtt nekünk a falból

Első napjaim a gyárban és ennek apropóján elmélkedések a kapitalizmusról

Kezdjük a jó hírrel. Újból (ha csak rövid időre is) fizetett alkalmazott vagyok. Ez így több mint egy év kihagyás és öt hónap effektív munkanélküliség után kifejezetten nagy szám. A félig tele oszlopba sorolandó még, hogy valamennyit kell használni a franciát, és hogy elég rendesen fizetnek. A semleges oszlopba kerül az, hogy az állás nagyjából 2-3 hétig van. A félig üres rubrikába pedig az, hogy maga a munka legnagyobb részben „majom az írógéppel” jellegű, vagyis elég agyatlan és unalmas, és hogy úgy bánnak velünk, mint – gondolom – a Ford gyárban a futószalagon dolgozókkal bánhattak a hőskorban.

A dolog úgy kezdődött, hogy pénteken hívta föl valaki a figyelmemet, hogy van ez a lehetőség. Írtam is rögtön pénteken, hogy szeretnék jelentkezni. Nem válaszoltak. Elkönyveltem magamban, hogy ebből sem lesz semmi. Kedden délelőtt írtak, hogy a munka aznap délután 2-kor kezdődik, de esetleg szerda reggel is be lehet csatlakozni, de meg kéne csinálni egy francia vizsgát, mivel nem vagyok anyanyelvi. Úgyhogy – kertészkedés után – kedden délután megcsináltam a vizsgát (nem volt hosszú). Írtak, hogy mehetek. Este hatkor írták, hogy másnap 10-kor jelenjek meg. Majd másnap f9-kor írtak, hogy mégse jelenjek meg, de valószínűleg csütörtök délután majd elindul a dolog. Ezek után nagy csönd csütörtök délig, amikor is felhívtak, hogy legyek szíves du. 1-kor megjelenni. Megjelentem. Percre pontosan. Pikpakk megvoltunk az adminisztrációval, és kezdődhetett az oktatás. Az oktatást a főnököm, egy nálam kb. tíz évvel fiatalabb francia lány tartotta. Ennek keretében elsőként elmondta, hogy mivel a munkának már kedden meg kellett volna indulni, és technikai okokból késett két napot, ezért nagyon kevés az időnk, és elvárja, hogy akkor most már tényleg mindenki adjon bele apaitanyait a munkába. Ezt az elmúlt két napban még négyszer mondta el. Ezek után hosszan beszélt arról, hogy kávét ihatunk a számítógép mellett, de az ebédünket ne ott együk, mert az zavaró a többieknek. Ezek után hosszan elmagyarázta, hogy miért zavaró a többieknek, ha ebédidőben mindenki előszedi az indiai/hal/morzsázós stb. kajáját, ezért azt kéri, hogy az ebédünket ne az asztalnál együk meg. Tehát, hogy arra kér, hogy legfeljebb gyümölcsöt együnk az asztalnál, de az ebédet ne. Miután ezt a kérdést kiveséztük, rátértünk a dress code-ra. Örömmel jelentette, hogy van casual Friday, amikor lehet farmemben menni, de más napokon elegánsnak kell lenni (és itt jelentőségteljesen rám nézett, mert én az elkészülésre rendelkezésemre álló tíz percben egy farmert találtam magamra húzni). Szóval, hogy azért kell jól kinézni, mert jöhet az ügyfél, meg különben is. Ő maga amúgy egy forrónadrág (aka púzó) overált és egy térdig érő bakancsot választott aznapra az elegáns ruhatárából, valamint teljesen nyilvánvaló módon nem viselt melltartót az overál alatt. Továbbá az is hangsúlyozva lett (további jelentőségteljes pillantások mellett), hogy nagyon nyomatékosan megkéri a nem francia anyanyelvűeket, hogy ha nem értenek valamit, akkor ne tegyenek úgy, mintha értenék, hanem inkább szóljanak neki. Mert ő nem tudhatja, hogy a nem anyanyelviek mennyire tudnak franciául, és hát inkább szóljunk, mint büszkeségből úgy tegyünk mintha értenénk, holott dunsztunk sincs, hogy mit jelent a szöveg. Ezek után elmondta azt is, hogy mit kell csinálni. Aztán elmondta még egyszer, ismét hangsúlyozva, hogy most már tegyük le a seggünket dolgozni, mert így aztán nem lesz betartva a határidő. Azt hiszem nem áruk el nagy titkok, ha megemlítem, hogy nem szimpatizálok túlzottan a főnökömmel. Ezen nem segített, hogy – miután még felvételem előtt megírtam e-mailben, majd tegnap közöltem az adminisztrátorral és a főnökkel is, hogy ma el kell mennem 2-kor – ma mikor 2-kor elköszöntem, felvont szemöldökkel azt kérdezte, hogy akkor ezek szerint én most elmegyek és netalántán ma már nem is jövök vissza. Megerősítettem, hogy nem.

Szóval nem egy GFMT na. De azért tényleg örülök, hogy legalább van valami meló, már csak azért is, mert sokkal jobban fogom tudni értékelni, amikor megint munkanélküli leszek, és talántalántalán beindít valamit, és egy idő után talántalántalán lesz majd ennél jobb munkám is. De ne bízzam el magam.

Ami pedig a kapitalizmust illeti, egy teljesen új oldaláról ismerem meg itt. Otthon ugye egyértelműen a jó oldalán voltam annak a dolognak, aminek nem jó a rossz oldalán lenni, ezért a kapitalizmus annyiban érintett engem, hogy jó munkáért jó fizetést kaptam, és ebből sok féle dolgot lehetett kapni a boltban, és nem kellett sorban állni banánért. Itt viszont átkerültem annak a bizonyos dolognak a rossz oldalára (bár azért valljuk be, bőven nem a legrosszabb oldalára). És senkit sem hat meg, hogy én milyen okos és ügyes vagyok, valamint mennyire szeretnék értelmes munkát végezni, mert vannak mások is, akik szeretnének értelmes munkát végezni, és ráadásul még itt is jártak egyetemre, és van a cv-jükben valami értelmezhető korábbi munkahely. Ezért elkezdtem a táplálékláncon lejjebb kacsingatni, ahol viszont végképp elég nagy a tumultus, úgyhogy simán meg lehet azt csinálni az emberrel, hogy azt mondják, hogy akkor holnap reggel tessék jönni kezdeni, aztán telefonálnak, hogy jaj bocs mégse (ez velem konkrétan kétszer történt meg, és ugye majdnem harmadszor is). Nem beszélve arról, hogy amikor végre sikerül beverekednie magát az írógéphez, akkor a majom nem figyelmeztetheti a hölgyikét, hogy nem meggyőző melltartó nélkül dress code-ról értekezni. Úgyhogy valószínűleg hamarosan szakszervezetet fogok gründolni, és követelni fogom, hogy a kollektív szerződésbe foglalják bele, hogy minden instrukciót legfeljebb háromszor lehet elmondani, és ha ennél többször ismétlik el, azért veszélyességi pótlék jár, mert rossz hatással van az ember vérnyomására. 

És hogy a képriport se maradjon el:

Ebéd a pubban

Richmond park

Law Society selfi ügyvéddé avatásom alkalmából 

Parkőrködés, kincskeresés, robotkészítés és a többi

Telik az idő, mindenki ügyesedik abban, amit csinál. Kezdjük velem. Én egyre ügyesebben parkőrködöm, szedem a szemetet a csippentős bottal, és gazolok. Kiderült, hogy a társasági helyzet nem olyan rossz, mint első alkalommal látszott. Második héten például Georgedzsal a nyugdíjas reklámszakember/lazachalálsz/történelemtanárral voltam beosztva gazolni, és kimondottan érdekes beszélgetést folytattunk az anglikán egyház különböző ágairól, arról, hogy milyen volt az élet a ’60-as években a kibucokban és Artur Koestlerről, és nem mellesleg kigazoltunk és bemulcsoltunk egy virágágyást. Azóta pedig már jó haverok vagyunk Sueval a nyugdíjas asszonnyal, akinek három bentlakó kosztosa van, jótékonysági evezősversenyeken vesz részt, és az Eu-ban maradásra szavaz, Matthewval, aki kerteket fényképez és nemtommég mit csinál, és rossz vicceket sütöget, Christopherrel, aki nyugdíjas ügyvéd, és a nyugdíjas partnerek vacsoráján be is ajánlott engem a volt cégéhez (a szokásos eredménnyel: „Nagyon köszönjük, elgondolkozunk rajta, majd jelentkezünk.” – muhaha) és Simonnal, aki nem tudom, mit csinál az életben, csak azt tudom, hogy a portugáliai nyaralásán megcsípte egy méh, és bedagadt a nyaka. Összességében mindig mindenki nyaralni járkál Portugáliába, Franciaországba, hajókörútra Skandináviába és mittudoménméghová, és ezért mindig akad valami jó téma, és persze hosszan lehet beszélgetni arról is, hogy milyen hatékony eszköz van a meztelencsigák elleni küzdelemre. Ezen kívül sütöttem halvás browniet, amivel azt hiszem, szintet léptem a minélkevésbéegészségesésminélhízlalóbb sütemények készítésében. Valamint megalapítottuk az expat anyukák klubját, és most péntekenként együtt kávézunk, és kesergünk azon, hogy hogy nem találjuk a helyünket ebben a városban.

Peti – azt nem tudom, hogy a munkahelyén mit csinál, azt kérdezzétek tőle – eléggé rágyúrt a Rubik kockára, amit Matyi szülinapjára kapott (és teljesen rá van cuffanva), egy hét alatt, internetes segítséggel kirakta, úgyhogy most nagy az öröm. Meg hát ugye Matyi szülinapjára újabb kör kincskereséssel kellett készülnünk, már egészen kezdünk belejönni. Most szabadtéri progi volt, ami jó, mert van hely, és rossz, mert a hülyegyerkek kifigyelik, és lelopják a nyomokat, amiket Peti gondosan odaragaszt a parkban a padok aljára. Na jó, szerencsére csak egyet loptak le, úgyhogy csak kicsit lett hiányos a kincses térkép, úgyhogy végül aztán meglett a kincs. Ja, és az őszi-téli térdmizéria után, már megint bringával jár dolgozni.

A gyerekek is illeszkednek befele, ügyesednek a suliban, már Matyi is gagyog ezt-azt angolul, Gabeszra pedig néha rá kell szólnunk, hogy itthon édes anyanyelvünket használjuk, nem ezekét az imperialista majmokét. Ezen kívül Matyi pompásan halad a programozásban, már meg tudja tanítani egy pingvinnek, hogy azt mondja neki, hogy „Helló Matyi!”. Gabesz pedig gyárty. Mindent mindenből, leginkább űrhajót/tankot/puskát műanyagtányérból, üres tejesdobozból és vécépapírgurigából. Minél nagyobb, annál jobb. Ennek jegyében pár hete az iskolában belekezdett egy grandiózus projektbe, nevezetesen egy embernagyságú robotot készít. Ennek keretében listázta, hogy milyen anyagokra lesz szüksége, a tanítónéni külön engedélyével elhelyezett egy írásos kérvényt a tanári szobában (ahová amúgy gyerekek nem mehetnek be), hogy utaljanak ki a részére egy minél nagyobb dobozt, és befogta kis társait is alállalkozónak a különböző testrészek meggyártására. Úgyhogy még most gyertek látogatóba, mert gondolom, hamarosan a robot fogja elfoglalni a vendégszobát. (Persze lehet, hogy nekünk is szállodába kell költöznünk, ha esetleg Gabesz úgy határozna, hogy a robot családot alapít.)

Szülinapi képek: