Február

Kicsit reméltem, hogy mikor a legközelebbi blogot írom, már beszámolhatok valami előrehaladásról a szakmai fronton, de most eléggé úgy tűnik, hogy pontosan sohanapjánkiskedden kellene megírnom a blogot, ha valóban meg akarnám várni ezt az alkalmat. Ebből kitalálhattátok, hogy az álláskeresés nem megy jól. Viszont azóta már sütöttem rugelachot, babkát és aranygaluskát, az eheti projektem pedig marcipános mandelbrot (aka biscotti) lesz.

Az önkénteskedés terén ennél hangyányival jobb a helyzet, mert ott viszont már voltam interjún, és megfelelni látszottam a fűszálegyengető pozícióra (ezt most nem lekicsinylően mondom, mert igazából annyira tetszik nekem az a hely – Fulham Palace és kertje – hogy heti egyszer szívesen járkálok körbe-körbe és barátságosan elbeszélgetek a látogatókkal, és tájékoztatom őket az épp futó programokról, és udvariasan megkérem őket, hogy ne szarassák a kutyájukat a gyepre). De már ez is másfél hete volt, és azóta megint elnyelte őket a föld, szóval nem tudom, hogy leszek-e valaha fűszálegyengető.

Lakás ügyben business as usual. Például ígéretet kaptam az ingatlanügynökségtől, hogy hamarosan kiküldik a tetőfedőt, hogy megnézze, hogy tud-e valamit tenni a no. 7-es beázás ügyében, és negyedik nekifutásra sikerült becsukniuk a fürdőszobában a tetőablakot, aminek a motorja úgy romlott el, hogy az ablak épp nyitva volt. Kisebb szépséghiba, hogy azt még nem sikerült megoldaniuk, hogy ki is lehessen nyitni, így most zuhanyozás után csöpög a plafonról a víz.

Ellenben. Mindenféle más fronton óriási előrehaladásokról tudok beszámolni. Gabesz például gagyog angolul (echte brit akcentussal), és a tanítónénije már-már könnyes szemmel beszélt a fogadóórán arról, hogy milyen okos és ügyes, olvasásban például kenterbe verte anyanyelvi kis pajtijait. Matyi is haladgat, neki nyilván sokkal nehezebb a dolga, mert tőle már azt várnák, hogy szövegértsen és tudjon beszélni az olvasottakról, ami nyelvtudás hiányában azért elég nehéz feladat. De azért őt is megdicsérték, hogy lelkes és igyekszik. Ja és a beilleszkedés jegyében beírattuk őket focizni. Hááát, mit mondjak, meglátszik, hogy a családban nem nagyon erős a foci gén, konkrétan egyik sem igen bír belerúgni a labdába, de az akadémikusok focicsapatában biztos nem fognak majd nagyon kilógni a mezőnyből (de).

A kulturális életünk is nagyon felpörgött, Szilvivel mozimaraton keretében egy nap két filmet is megtekintettem, és voltunk Eddie Izzard shown, tudjátok, ő a death star canteen fickó, akinek mi nagy rajongói vagyunk, és eddig az összes showját megnéztük dvd-n, de most hogy egy ilyen világvárosban lakunk, elmentünk megnézni élőben is. És nagyon sokat röhögtünk.

Ágival pedig gasztro fronton húztunk bele, mert elmentünk Yotam Ottolenghi egyik éttermébe. A gasztrogyengébbek kedvéért, ő most itt az új Jamie Oliver vagy mi, egy izraeli pacák, aki nagyon jó zöldséges kajákat csinál, ami Izraelben talán nem lenne akkora szám (mert ott tapasztalatunk szerint kábé minden sarkon jobbnál jobb zöldséges kajákat csinálnak), de Angliában eléggé beletrafált a piaci résbe. És amúgy tényleg pazar a hely (NOPI) és a kaja is nagyon finom volt.

És végül de nem utolsó sorban óriási kő esett le a szívemről, amikor kiderült, hogy az egyhetes half term szünetre csak sima számolós és olvasós feladatok vannak feladva, és nem kell családi házifeladat keretében megépíteni a Panama-csatornát száraztésztából.