Semmi extra

Igazából nincs is nagyon most miről blogot írni, mert múlt héten nem történt semi extra. Nem voltunk a sürgősségi osztályon (talán ez nem is olyan nagy baj), nem készítettünk pingvint, be kellett érnünk egy rongyos mexikói zászlóval (per gyerek), mert ma mexikói nap van az iskolában, munka ügyben semmi újság, se kapálás, se semmi, mindenki tojik a fejemre, és még csak be sem áztunk (mondjuk ebben szerepe lehetett, hogy nem nagyon esett az eső).

De aztán a hétvége olyan kellemes londonosra sikerült, úgyhogy csak leírom már. Szombat délelőtt vendégség volt nálunk, tök jól sikerült, gyerekek játszottak, megették az ebédet, szóval példásan viselkedtek. A szülők pedig csevegtek a konyhában. Vicces módon nem csak otthon járunk ugyanoda színházba (nahá, hogy karácsonyi szünetben összefutottunk a Sirályon a Katonában), hanem itt is. Judit és Gábor szintén nemrég látták, amit mi vasárnap este készültünk megnézni, és annak, hogy ez kiderült az a nagy haszna volt, hogy rámutattak, hogy az előadás nem ott van, ahol mi gondoljuk, hanem a város másik felében, úgyhogy megkíméltek minket attól az élménytől, hogy agyvérzést kapjunk a Sadler’s Wells előtt, amikor kiderül, hogy a Roundhousba kellett volna mennünk. Vendégség után kimentünk a parkba brinyózni, én kihasználtam az alkalmat, és elugrottam venni pár primulát, amit még délután ki is ültettem a kertbe. Úgyhogy, most innen a számítógép mellől ezt látom.

Vasárnap pedig itt voltunk a gyerekekkel. 

Ez amúgy egy nem túl jól felszerelt helytörténeti múzeum, ami Harringay dicső korszakait mutatja be. De azért be lehet öltözni Julius Caesarnak (biztos sokat időzött az öreg Julius Harringay-ben), meg meg lehet nézni három római kori leletet, és Gabesznak ez bőven elég a boldogsághoz. Ő az ideális múzeumlátogató, bármi érdekli, amit betesznek egy tárlóba. Úgyhogy megnéztük a tárlóban elhelyezett római kori asztalos szerszámokat, aztán a kézműves foglalkozás keretében készítettünk egy elsőosztályú papír (!) lámpást. A kastélynak van egy hatalmas kertje is, ott játszóztunk is egyet. Mi kell még?

Este pedig elmentünk a Roundhouseba. Elég rosszul indult a dolog, mert baromi tömeg volt, nem lehetett beférni a büfébe enni valamit, majdnem nem lehetett elmenni pisilni, mert kilométeres sor állt (de aztán szerencsémre találtam egy másikat, ahol alig voltak), aztán a sűrű hangosbemondós figyelmeztetések közepette elfoglaltuk a helyünket egy sötét, meleg, levegőtlen kör alakú teremben, ami méretében és kialakításában valahol félúton volt a sportcsarnok és a balatonfüredi ideiglenes cirkuszsátor között, és a hangulata is ehhez igazodott. Majd itt eltöltöttünk 25 percet, mert még be kellett várni, hogy az épület előtt kígyózó sorban álló népek megvehessék a jegyüket, és beülhessenek. De aztán. Aztán jött ez, és a kopasz csávinger hatására megbocsátottam a cirkuszsátor fílinget. Extrabónusz, hogy mire hazaértünk, Janka, aki a gyerekekre vigyázott, megtalálta a lego Ezra Bridger űrhajós sisakját, aminek hiányában egy elég nehéz hétkezdetnek néztünk volna elébe.

ps: A hét megalázó pillanata:

Matyival beszélgetek. Azt mondja: “Tudom, hogy ti úgy mondjátok, azt hogy néz, hogy ‘luk’, de az angolok úgy mondják, hogy ‘lök’ (kimondja rendesen) nem baj, ha én úgy mondom, ahogy az angolok?”

 Én: “Nem Matyikám, hát persze, hogy nem baj. Nem az van, hogy mi apával azért nem úgy mondjuk, mert nem úgy akarjuk, hanem mert nem tudjuk úgy mondani.”

Matyi: “Nem tudjátok? Miért?”