Azóta

Nehéz elhinni, hogy még csak K.u. (Korzika után) negyedik hét van. Nem volt könnyű visszajönni (naná), különös tekintettel arra, hogy K.u. tegnap volt az egyetlen nap, amikor értékelhető időjárás volt (viszont a tegnap tényleg tök jó volt). De amíg ki nem találom, hogy hogy lesz belőlem Korzikán milán idomár, addig ebből kell kihozni a legtöbbet.

A gyerekek szemrebbenés nélkül mentek vissza az iskolába, ami azért elég nagy szám. Durva, hogy Matyi mar negyedikes, Gabesz pedig másodikos, pedig nemrég meg a térdemen lovagoltattam őket… Mindenesetre az iskola dolog tényleg az egyik legnagyobb plusz pont itt, és mar a házi feladatok terén is kezdünk elég rutinosak lenni. Vasárnap például simán összedobtam egy viktoriánus telefont, amíg sült a baguette, szinte észre se vettem.

(Igen, tudom, hogy a lényeg az lenne, hogy a gyerek eszkábáljon viktoriánus telefont, de Matyi affinitása az ilyen jellegű feladatokhoz konkrétan nulla, az a rész, amikor megkértem, hogy ragasszon oda egy celluxot a hallgatót bevonó papírra tovább tartott, mint az egész telefon, úgyhogy úgy döntöttem, hogy ne erőltessük ezt a feladatot. Az ember válogassa meg, hogy mivel akarja szívatni a gyereket. Nekem is az apukám írta meg az olvasónaplót a Tüske várból, mert én szívből rühelltem, “azt’ mégis ember lett belőlem” vagy ilyesmi.)

Ami a hivatalt illeti, még nem történt meg az áttörés sem szakmai sem személyes szinten, noha kaptam már egy nagyobb saját ügyet, meg voltam péntek esti sörözésen, szóval igyekszem én, csak hát… túl jó dolgom volt az otthoni irodában. De azért rajta vannak, hogy a munkatársak jól szórakozzanak. Készült például ez a hirdetés, ami arra buzdítja a jónépet, hogy most már döntse el, hogy akar-e reklamálni a balul elsült biztosítása miatt vagy nem, mert a jövő év vége után már nem reklamálhat, és punktum. Azóta, hogy ez a reklám kijött, a főnököm napjában hetvenszer üvölti el magát, hogy “Make a decision. Do it now.”. A múltkori divíziós értekezleten pedig meghívott előadóként jelen volt a hivatal kommunikációs osztályának alosztályvezetője (képzeljetek el egy nagyon angol kinézetű embert, szorozzátok meg kettővel, na olyan), és a következőket mesélte el: “És hogy egy érdekes hírrel szolgáljak, épp ma reggel jutott tudomásomra, hogy Arnie – az igazi – éppen Birminghamben tartózkodik egy napra. Úgyhogy amikor ezt megtudtuk, akkor a pr-osaink kapcsolatba leptek az ő pr-osaival, hogy megtudják, volna-e mód arra, hogy személyesen is találkozzunk, es képzeljetek el, hogy tud a kampányunkról, és tudja, miről szól, és nagyon érdekli a téma, és szívesen hallana a részletekről, úgyhogy két kollega azonnal vonatra pattant, éppen ezekben a percekben ülnek a Birminghambe tartó vonaton, hogy ma találkozhassanak Arnieval. Na persze biztos csak pár percre fogadja majd őket, ahogy a többi újságírót, majd nyilván sorba is kell állniuk az újságírók között, de mindenesetre érdekes lesz megtudni, hogy mit gondol az igazi Arnie, Arnie fejéről (kuncog). Amúgy a fej nem utazott ma, mert annak nagyobb kísérettel kellene utaznia, külön a haj, sőt hajak, mert több van stb. (mindenki hangosan nevet). Na de, persze a munkánk nem minden része ennyire nagyvilági. Most mondanék néhány szót a Brexit előkészületekről…”. Így mulat az angol közalkalmazott…

De térjünk a lényegre, ezeket sütöttem K.u.: baguette epi, torta della nonna, szilvalekváros rácsos linzer, csokis kalács, habcsók es juhtúrós pogácsa (ez utóbbit a kollégáimnak, es a felét meghagyták, kár beléjük). 

Csak, hogy ne csak a dicsekvés meg, facebook valóság meg minden, most jön az őszinteség pillanata. A "Na, és hogy érzed magad Angliában?" kérdésre az a válaszom, hogy nagyjából így.

Családi nyaralás

Minden tavaly nyáron, a csopaki vízi csúszda alatt, szügyig a Balatonban állva kezdődött. Amikor az x-edik menet utáni elkapásra vártam, megfogalmazódott bennem, hogy én jövőre Korzikán (is) fogok nyaralni (végül aztán úgy alakult, hogy Csopakra nem is jutottam el idén, amit azért eléggé sajnálok, mert persze vízi csúszdától függetlenül továbbra is igaz, hogy nekem a Balaton a Riviéra stb., meg ugye a Londonban rajtam eluralkodott honvágy meg minden, de most eltértem a témától). Szóval már a lángosos sorban elkezdtem tervezgetni, hogy hogy is lesz ez Korzikán. Nem tudom, hogy honnan akadt be nekem ez a Korzika, de beakadt. Peti próbálta mondani, hogy Görögország is nagyon szép hely, meg Korzikára nem valami praktikusak a repülőjáratok, meg esetleg Horvátországba kocsival is lehet stb., de aztán hogy, hogy nem úgy alakult, hogy mégis Korzikán kötöttünk ki. És, amikor az ember egy évig tervezget valamit, és már az interneten fellelhető összes fényképet végignézte a helyről, kívülről tudja a helyi specialitásokat, és hogy hol van vasárnap is nyitva tartó közért, akkor eléggé könnyen megeshet, hogy a hely végül mégsem váltja be a hozzáfűzött reményeket, mert ugyan a falu valóban 15. századi, de te a szomszédos lakótelepen laksz mégis, meg a tenger tényleg türkizkék ugyan, de a kövér angol túristáktól nem férsz bele, és tényleg vannak hegyi patakok, de utoljára tíz éve volt bennük víz stb. Ehhez képest Korzika tényleg olyan, sőt még olyanabb.

A szállásunk egy 230 lelkes, 15. századi, hegyi faluban 

volt, a teraszról ezt

láttunk, viszont volt mosogatógép és wifi. Marco, a házi bácsi, aki, helyi lekvárokkal, házi keksszel és behűtött proseccoval várt bennünket (és aki szintén ebben a házban, a lenti lakásban lakik), amikor odaadta a kulcsot, és megmutatta, hogy hogy működik a légkondi, akkor figyelmeztetett, hogy ne ijedjünk meg, ha reggel füttyögést hallunk, ő minden reggel kilenckor megeteti Milánt a sast. Mint utóbb kiderült, nem sas volt, hanem vörös kánya, és nem a neve, hanem a típusa volt milan, de a többi stimmelt, tényleg minden reggel hallottuk, hogy előbb a madarak (általában ketten-hárman jöttek) sípolgattak kicsit, aztán Marco sípolgatott, aztán amikor már eleget sípolgattak mindannyian, akkor Marco kihelyezett egy kis csirkeszárnyat a tető szélére, és Milán meg lecsapott érte, és elvitte. Néha elvétette, és nem elvitte, hanem lesodorta a tetőről, és olyankor Marco csúnyán káromkodott, és lebattyogott összeszedni a csirkeszárnyat. Szóval kilenckor ébresztő volt, de ez nem is volt baj, mert amúgy is kilenckor jött a mobilpék, akinél a baguettet és a croissant lehetett kapni, a faluban nem lévén se pékség, se bolt, se semmi.

Szóval erről a főhadiszállásról kirándulgattunk folyóhoz, 

a második alkalommal egy olyanhoz, ahol konkrétan egyedül voltunk itt

és egy fél napot elnyaralgattunk, fürödtünk, levelet úsztattunk, kavicsoztunk (és ezúttal a többes szám első személy, nem a klasszik „már pépeset eszünk” stílusban értendő, hanem szó szerint) stb., hegyi faluba, 

az egyikben például a fagyisnéninek nagy meglepetést okoztam azzal, hogy ugyan valóban jól tudja, és mi az észtekkel és a finnekkel tartozunk egy nyelvcsoportba, de mégsem értjük se a finn se az észt nyelvet, Kolombusz Kristóf lakóhelyére (legalábbis a korzikaiak szerinte az tutti, hogy itt született Kolombusz)

és persze tengerhez. 

A búvárkodás akkora számnak bizonyult, hogy a gyerekek homokos strandra nem is akartak menni. Mondjuk tényleg jókat lehetett búvárkodni, az egyik helyen még egy ráját is láttunk a bokáig érő vízben.

Na persze azért hoztuk a családi nyaralás kötelező attribútumait. Az autózások során felváltva hallgattuk a Despacitot az összes létező feldolgozásban, ACDC-t és Pom pom meséit. Volt tök kihalt faluban fagyi kajtatás (sikertelenül), szuvenír vásárlás, vérző térdes hasraesés és obligát hányós incidens. Ez utóbbiról legyen elég annyi, hogy este Matyi panaszkodott, hogy fáj a hasa, de gondoltuk, biztos csak a sok vacsora, hegyi úton autózás stb. az oka, feküdjünk csak le, aztán furcsa hangra ébredek, és az éjszaka további része az összes gyerek zuhanyoztatásával, ágyneműk, macik, pizsamák zuhanyoztatásával, majd mosásával (mosószer híján a mosógépbe tusfürdőt töltve), eső okán lakásban, székre-, fogasra-, ajtórateregetéssel, majd hajnalban teraszra átteregetéssel telt, de aztán reggel bepakoltuk a tiszta ágyneműt a teraszról, és mintha mi sem történt volna, vonultunk a folyóhoz.

És még az időjárás sem volt mindig tökéletes, az utolsó napon akkora volt a szél, hogy nem lehetett fürdeni, lehetett viszont látni ezt

Szóval ha máskor is lesz jelenésem a vízi csúszda aljánál, akkor tuti, hogy megint kibulizom, hogy megcsináljuk. Holnap pedig, amikor 3500 társam mellé megpróbálok feltuszkolódni a metróra, erősen erre fogok koncentrálni.