Azóta

Nehéz elhinni, hogy még csak K.u. (Korzika után) negyedik hét van. Nem volt könnyű visszajönni (naná), különös tekintettel arra, hogy K.u. tegnap volt az egyetlen nap, amikor értékelhető időjárás volt (viszont a tegnap tényleg tök jó volt). De amíg ki nem találom, hogy hogy lesz belőlem Korzikán milán idomár, addig ebből kell kihozni a legtöbbet.

A gyerekek szemrebbenés nélkül mentek vissza az iskolába, ami azért elég nagy szám. Durva, hogy Matyi mar negyedikes, Gabesz pedig másodikos, pedig nemrég meg a térdemen lovagoltattam őket… Mindenesetre az iskola dolog tényleg az egyik legnagyobb plusz pont itt, és mar a házi feladatok terén is kezdünk elég rutinosak lenni. Vasárnap például simán összedobtam egy viktoriánus telefont, amíg sült a baguette, szinte észre se vettem.

(Igen, tudom, hogy a lényeg az lenne, hogy a gyerek eszkábáljon viktoriánus telefont, de Matyi affinitása az ilyen jellegű feladatokhoz konkrétan nulla, az a rész, amikor megkértem, hogy ragasszon oda egy celluxot a hallgatót bevonó papírra tovább tartott, mint az egész telefon, úgyhogy úgy döntöttem, hogy ne erőltessük ezt a feladatot. Az ember válogassa meg, hogy mivel akarja szívatni a gyereket. Nekem is az apukám írta meg az olvasónaplót a Tüske várból, mert én szívből rühelltem, “azt’ mégis ember lett belőlem” vagy ilyesmi.)

Ami a hivatalt illeti, még nem történt meg az áttörés sem szakmai sem személyes szinten, noha kaptam már egy nagyobb saját ügyet, meg voltam péntek esti sörözésen, szóval igyekszem én, csak hát… túl jó dolgom volt az otthoni irodában. De azért rajta vannak, hogy a munkatársak jól szórakozzanak. Készült például ez a hirdetés, ami arra buzdítja a jónépet, hogy most már döntse el, hogy akar-e reklamálni a balul elsült biztosítása miatt vagy nem, mert a jövő év vége után már nem reklamálhat, és punktum. Azóta, hogy ez a reklám kijött, a főnököm napjában hetvenszer üvölti el magát, hogy “Make a decision. Do it now.”. A múltkori divíziós értekezleten pedig meghívott előadóként jelen volt a hivatal kommunikációs osztályának alosztályvezetője (képzeljetek el egy nagyon angol kinézetű embert, szorozzátok meg kettővel, na olyan), és a következőket mesélte el: “És hogy egy érdekes hírrel szolgáljak, épp ma reggel jutott tudomásomra, hogy Arnie – az igazi – éppen Birminghamben tartózkodik egy napra. Úgyhogy amikor ezt megtudtuk, akkor a pr-osaink kapcsolatba leptek az ő pr-osaival, hogy megtudják, volna-e mód arra, hogy személyesen is találkozzunk, es képzeljetek el, hogy tud a kampányunkról, és tudja, miről szól, és nagyon érdekli a téma, és szívesen hallana a részletekről, úgyhogy két kollega azonnal vonatra pattant, éppen ezekben a percekben ülnek a Birminghambe tartó vonaton, hogy ma találkozhassanak Arnieval. Na persze biztos csak pár percre fogadja majd őket, ahogy a többi újságírót, majd nyilván sorba is kell állniuk az újságírók között, de mindenesetre érdekes lesz megtudni, hogy mit gondol az igazi Arnie, Arnie fejéről (kuncog). Amúgy a fej nem utazott ma, mert annak nagyobb kísérettel kellene utaznia, külön a haj, sőt hajak, mert több van stb. (mindenki hangosan nevet). Na de, persze a munkánk nem minden része ennyire nagyvilági. Most mondanék néhány szót a Brexit előkészületekről…”. Így mulat az angol közalkalmazott…

De térjünk a lényegre, ezeket sütöttem K.u.: baguette epi, torta della nonna, szilvalekváros rácsos linzer, csokis kalács, habcsók es juhtúrós pogácsa (ez utóbbit a kollégáimnak, es a felét meghagyták, kár beléjük). 

Csak, hogy ne csak a dicsekvés meg, facebook valóság meg minden, most jön az őszinteség pillanata. A "Na, és hogy érzed magad Angliában?" kérdésre az a válaszom, hogy nagyjából így.