Családi nyaralás

Minden tavaly nyáron, a csopaki vízi csúszda alatt, szügyig a Balatonban állva kezdődött. Amikor az x-edik menet utáni elkapásra vártam, megfogalmazódott bennem, hogy én jövőre Korzikán (is) fogok nyaralni (végül aztán úgy alakult, hogy Csopakra nem is jutottam el idén, amit azért eléggé sajnálok, mert persze vízi csúszdától függetlenül továbbra is igaz, hogy nekem a Balaton a Riviéra stb., meg ugye a Londonban rajtam eluralkodott honvágy meg minden, de most eltértem a témától). Szóval már a lángosos sorban elkezdtem tervezgetni, hogy hogy is lesz ez Korzikán. Nem tudom, hogy honnan akadt be nekem ez a Korzika, de beakadt. Peti próbálta mondani, hogy Görögország is nagyon szép hely, meg Korzikára nem valami praktikusak a repülőjáratok, meg esetleg Horvátországba kocsival is lehet stb., de aztán hogy, hogy nem úgy alakult, hogy mégis Korzikán kötöttünk ki. És, amikor az ember egy évig tervezget valamit, és már az interneten fellelhető összes fényképet végignézte a helyről, kívülről tudja a helyi specialitásokat, és hogy hol van vasárnap is nyitva tartó közért, akkor eléggé könnyen megeshet, hogy a hely végül mégsem váltja be a hozzáfűzött reményeket, mert ugyan a falu valóban 15. századi, de te a szomszédos lakótelepen laksz mégis, meg a tenger tényleg türkizkék ugyan, de a kövér angol túristáktól nem férsz bele, és tényleg vannak hegyi patakok, de utoljára tíz éve volt bennük víz stb. Ehhez képest Korzika tényleg olyan, sőt még olyanabb.

A szállásunk egy 230 lelkes, 15. századi, hegyi faluban 

volt, a teraszról ezt

láttunk, viszont volt mosogatógép és wifi. Marco, a házi bácsi, aki, helyi lekvárokkal, házi keksszel és behűtött proseccoval várt bennünket (és aki szintén ebben a házban, a lenti lakásban lakik), amikor odaadta a kulcsot, és megmutatta, hogy hogy működik a légkondi, akkor figyelmeztetett, hogy ne ijedjünk meg, ha reggel füttyögést hallunk, ő minden reggel kilenckor megeteti Milánt a sast. Mint utóbb kiderült, nem sas volt, hanem vörös kánya, és nem a neve, hanem a típusa volt milan, de a többi stimmelt, tényleg minden reggel hallottuk, hogy előbb a madarak (általában ketten-hárman jöttek) sípolgattak kicsit, aztán Marco sípolgatott, aztán amikor már eleget sípolgattak mindannyian, akkor Marco kihelyezett egy kis csirkeszárnyat a tető szélére, és Milán meg lecsapott érte, és elvitte. Néha elvétette, és nem elvitte, hanem lesodorta a tetőről, és olyankor Marco csúnyán káromkodott, és lebattyogott összeszedni a csirkeszárnyat. Szóval kilenckor ébresztő volt, de ez nem is volt baj, mert amúgy is kilenckor jött a mobilpék, akinél a baguettet és a croissant lehetett kapni, a faluban nem lévén se pékség, se bolt, se semmi.

Szóval erről a főhadiszállásról kirándulgattunk folyóhoz, 

a második alkalommal egy olyanhoz, ahol konkrétan egyedül voltunk itt

és egy fél napot elnyaralgattunk, fürödtünk, levelet úsztattunk, kavicsoztunk (és ezúttal a többes szám első személy, nem a klasszik „már pépeset eszünk” stílusban értendő, hanem szó szerint) stb., hegyi faluba, 

az egyikben például a fagyisnéninek nagy meglepetést okoztam azzal, hogy ugyan valóban jól tudja, és mi az észtekkel és a finnekkel tartozunk egy nyelvcsoportba, de mégsem értjük se a finn se az észt nyelvet, Kolombusz Kristóf lakóhelyére (legalábbis a korzikaiak szerinte az tutti, hogy itt született Kolombusz)

és persze tengerhez. 

A búvárkodás akkora számnak bizonyult, hogy a gyerekek homokos strandra nem is akartak menni. Mondjuk tényleg jókat lehetett búvárkodni, az egyik helyen még egy ráját is láttunk a bokáig érő vízben.

Na persze azért hoztuk a családi nyaralás kötelező attribútumait. Az autózások során felváltva hallgattuk a Despacitot az összes létező feldolgozásban, ACDC-t és Pom pom meséit. Volt tök kihalt faluban fagyi kajtatás (sikertelenül), szuvenír vásárlás, vérző térdes hasraesés és obligát hányós incidens. Ez utóbbiról legyen elég annyi, hogy este Matyi panaszkodott, hogy fáj a hasa, de gondoltuk, biztos csak a sok vacsora, hegyi úton autózás stb. az oka, feküdjünk csak le, aztán furcsa hangra ébredek, és az éjszaka további része az összes gyerek zuhanyoztatásával, ágyneműk, macik, pizsamák zuhanyoztatásával, majd mosásával (mosószer híján a mosógépbe tusfürdőt töltve), eső okán lakásban, székre-, fogasra-, ajtórateregetéssel, majd hajnalban teraszra átteregetéssel telt, de aztán reggel bepakoltuk a tiszta ágyneműt a teraszról, és mintha mi sem történt volna, vonultunk a folyóhoz.

És még az időjárás sem volt mindig tökéletes, az utolsó napon akkora volt a szél, hogy nem lehetett fürdeni, lehetett viszont látni ezt

Szóval ha máskor is lesz jelenésem a vízi csúszda aljánál, akkor tuti, hogy megint kibulizom, hogy megcsináljuk. Holnap pedig, amikor 3500 társam mellé megpróbálok feltuszkolódni a metróra, erősen erre fogok koncentrálni.