Undercover

Az utóbbi időszak érdekes fejleménye – a kutyuskán, a negyedik elfogyasztott angol miniszterelnökön és a kapor iránti újdonsült vonzalmamon kívül – hogy rájöttem, hogy kettős életet élek. A felszínen egy nagyvárosi emancipált (muhaha) nő vagyok, aki építgeti a karrierjét (szordínósan), elolvassa a kurrens napilapokat, és ha nem is tart lépést a nagyváros által kínált kulturális kavalkáddal, de legalább igyekszik úgy tenni mintha, és eljár színházba, meg koreai popkultúra kiállításra, meg etnikai éttermekbe. De valójában, igaziból, ha lekaparjuk a mázat és fellebentjük a függönyt, akkor egy falusi asszony vagyok, aki a hét minimum három, de inkább öt napján, smink nélkül, sáros gatyában, ugyanabban a három kinyúlott pólóban és gumicsimmában jár. És nem szégyelli. Legjobban pedig egy korzikai kis faluban érzi magát, ahol minden reggel felcaplat a hegyre a lucsadékos kutyájával, és ott fönt csorog róla a víz és maradéktalanul boldog. Amikor pedig lecaplat, akkor, ha nagy szerencséje van, alkalomadtán pékinaskodik a helyi kommer, szeparatista péknél, és éjjel tizenegytől reggeli fél hatig gyúrja, porciózza, formázza és bemetszi. És már-már blazírtan fogadja, amikor egy denevér berepül a szobába. És ha fel lehet caplatni a hegyre, akkor nem hiányzik ám a kortárs tánc és az irodalmi vitaest (na jó, ez utóbbi máskor se, a színlelésnek is van határa).

Ez van. „Ma már megvakarom, akárhol viszkessen is. Leegyszerűsödtem.” Vagy mindig is egyszerű voltam, csak erre magam sem jöttem rá. De mindegy is, egyszerűnek lenni jó, korzikai kis faluban egyszerűnek lenni még annál is sokkal jobb, és egyszer majd átveszem a pékséget a kommer péktől, és akkor végképp nem fogok másban járni csak pacskerban és péksapkában és még annál is kinyúlottabb pólóban. Szóval amikor legközelebb találkozunk, és valami kilóg a számból, akkor ne ijedjetek meg, nem dohányzom, az csak egy kapanyél. 

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ilyen a kilátás a hegyről, és akkor meg tényleg kinek hiányzik a hipszter kávézó....

A kutyasztori – második évad

 Ott hagytuk abba, hogy tavaly decemberben szegény Kiflit elpateroltuk Manchesterbe. Annyi hírem van róla, hogy bő egy hónappal az érkezése után még annál a családnál volt, akik hazavitték, úgyhogy azt remélem, hogy megtartották. De nem mertem megkérdezni. Akárhogy is, nagyon remélem, hogy jó sora van.

Azóta jó sok minden történt, de mire elkezdtem volna megírni, kitört egy háború, és valahogy nem éreztem ildomosnak cuki kiskutyás posztokat írogatni, miközben Kijevet rakétázzák. A szemfüles olvasóban már két kérdés is megfogalmazódott: 1) Kiskutya? De hát nem arról volt szó, hogy felnőtt, meg örökbefogadás meg ilyenek? 2) De hát most is rakétázzák Kijevet, akkor ez így hogy?

A 2. kérdésre nincs válasz. Maximum annyi, hogy szégyenletes módon belefásultam annyira a rakétázás és egyéb szörnyűségekbe, hogy most már elfogadhatónak tartom cuki kiskutyás posztokat írogatni.

Az 1. kérdésre a válasz, hogy de, arról volt szó, de aztán a vagány, különc (legalábbis itt) és társadalmilag hasznos örökbefogadás helyett inkább vettünk pénzért egy kistermetű, nőstény dizájner keveréket (itt ez a neve azoknak a korcsoknak, amiket direkt csinálnak). Nevezetesen egy cockerpoo-t, amit magyarul mondjuk kokszárnak lehetne hívni, ha valaki ragaszkodna az idióta megnevezéshez, mert egy cocker spániel és egy uszkár keveréke.

Ő lett Jojó, aki januárban költözött hozzánk. Azóta vérbeli kutyások lettünk. Vásároltunk gumicsizmát, rengeteg labdát és frizbit, amiket folyton elveszítünk, illetve Jojó elfogyasztja őket, kutyasétáltató táskát, kutyakulacsot, legalább három pórázt, amik közül némelyiket szétrágta, némelyiket elveszítettük, kutyakakiösszeszedőzacskótartót (igen, van ilyen, és nem, egyáltalán nem lehet meglenni nélküle) és még sok egyéb létfontosságú kelléket. És hát az az igazság, hogy Jojó beváltotta mindazt a reményt, amit Kiflihez fűztünk, de sajnos nem voltunk elég ügyesek és kitartóak, hogy előcsalogassuk belőle. Jojó egy cukipofa, aki imád minket, és minden kutyát össze-vissza puszilgat a parkban, és mindenki kedvence. Kivéve Muffin anyukájáé, aki nem engedi, hogy Muffinnal játsszon, mert összepiszkolja.

Ezért aztán a nyugat-londoni kutyás társadalom oszlopos tagjai, hogy ne mondjam doyenjei vagyunk. Név szerint ismerjük a környék összes kutyáját, sőt nagy népszerűségnek örvendünk körükben (ennek lehet némi köze a tekintélyes mennyiségű virslihez, amit terítünk a séták alkalmával) és van hogy még a gazdájuk nevét is tudjuk.

Mindezek fényében kicsit meglepő, hogy amikor nyáron elvittük Korzikára, akkor az egész falut rettegésben tartotta, mert sokszor megugatta a járókelőket, különösen a gyereklányokat. Ezzel elnyerte a Poggio réme becenevet. Úgyhogy amikor egyszer átjött hozzánk egy szomszéd, és Jojó nem harapta át a torkát, akkor azt mondta, hogy „Ezt nem tudom elhinni, ez egy kedves kutya.”.

A rém (azóta le lett vágva a haja, úgyhogy most sokkal konszolidáltabban néz ki, de én már várom, hogy visszajetisedjen)