Az utóbbi időszak érdekes fejleménye – a kutyuskán, a negyedik elfogyasztott angol miniszterelnökön és a kapor iránti újdonsült vonzalmamon kívül – hogy rájöttem, hogy kettős életet élek. A felszínen egy nagyvárosi emancipált (muhaha) nő vagyok, aki építgeti a karrierjét (szordínósan), elolvassa a kurrens napilapokat, és ha nem is tart lépést a nagyváros által kínált kulturális kavalkáddal, de legalább igyekszik úgy tenni mintha, és eljár színházba, meg koreai popkultúra kiállításra, meg etnikai éttermekbe. De valójában, igaziból, ha lekaparjuk a mázat és fellebentjük a függönyt, akkor egy falusi asszony vagyok, aki a hét minimum három, de inkább öt napján, smink nélkül, sáros gatyában, ugyanabban a három kinyúlott pólóban és gumicsimmában jár. És nem szégyelli. Legjobban pedig egy korzikai kis faluban érzi magát, ahol minden reggel felcaplat a hegyre a lucsadékos kutyájával, és ott fönt csorog róla a víz és maradéktalanul boldog. Amikor pedig lecaplat, akkor, ha nagy szerencséje van, alkalomadtán pékinaskodik a helyi kommer, szeparatista péknél, és éjjel tizenegytől reggeli fél hatig gyúrja, porciózza, formázza és bemetszi. És már-már blazírtan fogadja, amikor egy denevér berepül a szobába. És ha fel lehet caplatni a hegyre, akkor nem hiányzik ám a kortárs tánc és az irodalmi vitaest (na jó, ez utóbbi máskor se, a színlelésnek is van határa).
Ez van. „Ma már
megvakarom, akárhol viszkessen is. Leegyszerűsödtem.” Vagy mindig
is egyszerű voltam, csak erre magam sem jöttem rá. De mindegy is, egyszerűnek
lenni jó, korzikai kis faluban egyszerűnek lenni még annál is sokkal jobb, és
egyszer majd átveszem a pékséget a kommer péktől, és akkor végképp nem fogok
másban járni csak pacskerban és péksapkában és még annál is kinyúlottabb
pólóban. Szóval amikor legközelebb találkozunk, és valami kilóg a számból, akkor
ne ijedjetek meg, nem dohányzom, az csak egy kapanyél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése