Ott hagytuk abba, hogy tavaly decemberben szegény Kiflit elpateroltuk Manchesterbe. Annyi hírem van róla, hogy bő egy hónappal az érkezése után még annál a családnál volt, akik hazavitték, úgyhogy azt remélem, hogy megtartották. De nem mertem megkérdezni. Akárhogy is, nagyon remélem, hogy jó sora van.
Azóta jó sok
minden történt, de mire elkezdtem volna megírni, kitört egy háború, és valahogy
nem éreztem ildomosnak cuki kiskutyás posztokat írogatni, miközben Kijevet
rakétázzák. A szemfüles olvasóban már két kérdés is megfogalmazódott: 1) Kiskutya?
De hát nem arról volt szó, hogy felnőtt, meg örökbefogadás meg ilyenek? 2) De
hát most is rakétázzák Kijevet, akkor ez így hogy?
A 2. kérdésre nincs
válasz. Maximum annyi, hogy szégyenletes módon belefásultam annyira a rakétázás
és egyéb szörnyűségekbe, hogy most már elfogadhatónak tartom cuki kiskutyás posztokat
írogatni.
Az 1. kérdésre a
válasz, hogy de, arról volt szó, de aztán a vagány, különc (legalábbis itt) és
társadalmilag hasznos örökbefogadás helyett inkább vettünk pénzért egy kistermetű,
nőstény dizájner keveréket (itt ez a neve azoknak a korcsoknak, amiket direkt
csinálnak). Nevezetesen egy cockerpoo-t, amit magyarul mondjuk kokszárnak
lehetne hívni, ha valaki ragaszkodna az idióta megnevezéshez, mert egy cocker spániel
és egy uszkár keveréke.
Ő lett Jojó, aki januárban
költözött hozzánk. Azóta vérbeli kutyások lettünk. Vásároltunk gumicsizmát,
rengeteg labdát és frizbit, amiket folyton elveszítünk, illetve Jojó elfogyasztja
őket, kutyasétáltató táskát, kutyakulacsot, legalább három pórázt, amik közül
némelyiket szétrágta, némelyiket elveszítettük, kutyakakiösszeszedőzacskótartót
(igen, van ilyen, és nem, egyáltalán nem lehet meglenni nélküle) és még sok egyéb
létfontosságú kelléket. És hát az az igazság, hogy Jojó beváltotta mindazt a
reményt, amit Kiflihez fűztünk, de sajnos nem voltunk elég ügyesek és kitartóak,
hogy előcsalogassuk belőle. Jojó egy cukipofa, aki imád minket, és minden kutyát
össze-vissza puszilgat a parkban, és mindenki kedvence. Kivéve Muffin anyukájáé,
aki nem engedi, hogy Muffinnal játsszon, mert összepiszkolja.
Ezért aztán a nyugat-londoni
kutyás társadalom oszlopos tagjai, hogy ne mondjam doyenjei vagyunk. Név szerint
ismerjük a környék összes kutyáját, sőt nagy népszerűségnek örvendünk körükben (ennek
lehet némi köze a tekintélyes mennyiségű virslihez, amit terítünk a séták
alkalmával) és van hogy még a gazdájuk nevét is tudjuk.
Mindezek fényében
kicsit meglepő, hogy amikor nyáron elvittük Korzikára, akkor az egész falut
rettegésben tartotta, mert sokszor megugatta a járókelőket, különösen a gyereklányokat.
Ezzel elnyerte a Poggio réme becenevet. Úgyhogy amikor egyszer átjött hozzánk
egy szomszéd, és Jojó nem harapta át a torkát, akkor azt mondta, hogy „Ezt nem
tudom elhinni, ez egy kedves kutya.”.
A rém (azóta le
lett vágva a haja, úgyhogy most sokkal konszolidáltabban néz ki, de én már
várom, hogy visszajetisedjen)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése