Parkőri kalandjaim

Ma voltam az újsütetű – ámbátor nem egészen az eddigi szakmai profilomba illeszkedő – „munkahelyemen”. Ahhoz képest, hogy a múlt heti bevezető szeánsz után ma volt az első igazi „munkanapom”, őrületes sebességgel török felfelé a ranglétrán. Törtetésem eredményeképp sikerült – fél napra – befurakodnom a kertészek (na jó, kerti kisegítők) csapatába, pedig oda amúgy várólista van, szóval jól kijátszottam a rendszert.

Úgyhogy nem titkolt büszkeséggel fogtam bele a mulcs gereblyézésbe (őstehetség vagyok mondjuk). Ez még jól is ment, és közben még egy gyerekcsapatot is leparancsoltam a fáról parkőri minőségemben, úgyhogy bizonyítottam, hogy egyszerre több munkakört is be tudok tölteni. Utána kezdett bonyolódni a helyzet. Gazolás következett. Mivel én egy teljesen kezdő gazoló vagyok, az alkertész bácsi megmutogatta nekem a szerszámokat, hogy mit hogy kell használni, én próbálhattam ki először a vadiúj szegélyvágó ollót, és még a komposztálásról is tartott egy gyorstalpalót (mit nem szabad beletenni). Ez láthatóan rosszul esett Jackienek, aki már három éve dolgozik ott, és mégsem részesült ilyesfajta privilégiumokban. Erre aztán rátettem egy lapáttal, amikor óvatosan megkérdeztem, hogy nem az van-e, hogy a tarackot (vagy mittudomén valami olyasmi fűfélét) nem szabad a komposztba tenni, mert hogy nekem ez lett mondva. Ez a kérdés végképp mérgezett nyílnak minősült, mert amikor kioktatott, hogy az nem fű, hanem snidling, és csak a tarackot nem szabad a komposztba tenni, akkor egy másik kolléga rámutatott, hogy én éppenhogy a tarackról beszélek. Mondjuk ezek után mindenki változatlanul egy helyre pakolta a tarackot meg minden mást, és sokszor elmondták, hogy minden megy a komposztba, legfeljebb csak a tarack nem, egy idő után felhagytam azzal, hogy szortírozzam az egy helyre hajigált dolgokat, mert féltem, hogy végképp kihúzom a gyufát. (Most hogy jobban belegondolok, már a gereblyézésnél elkövettem az első hibát, amikor a vasvilla elülső részével törögettem szét a nagyobb rögöket, holott Jackie kifejezetten azt javasolta, hogy a hátával csináljam. Aztán nem is bírta nézni, és megmutatta mégegyszer. Onnantól kínosan ügyeltem, hogy a hátával csináljam.) Mindezek után jobbnak láttam két tarackkiásás között nem elmondani a véleményemet, mikor hallottam, hogy Jackie egy másik spinével a brexitről beszélgetve megjegyzi, hogy most már tényleg ideje lenne a saját országukat javítgatni, és nem másokat segíteni állandóan, és nekik Obama csak ne mondja meg, hogy maradjanak az EU-ban, mert, hogy jön ő ahhoz. Úgyhogy csendben gazoltam. Ezt később szintén szóvá tette Jackie, mondván, hogy ők igazán kedves emberek, és ha odamegyek hozzájuk, akkor velem is beszélgetni fognak, de persze, ha én jobb szeretek magamban lenni, akkor csak nyugodtan. Ki gondolta volna, hogy ez az idillinek kinéző elfoglaltság valójában egy aknamező.

Azt hiszem, hogy a többiekkel egyelőre még nem utáltattam meg magam végérvényesen, de azért vigyázni fogok, hogy mit mondok (leginkább semmit, csak kedvesen mosolygok, az be szokott jönni). Olyannyira, hogy amikor az ebédszünetben megjelent egy párocska az üvegházban, hogy megszemlézzék, hogy milyen termények fognak beérni a közeljövőben, akkor Sue, aki mellettem ült, suttogva megosztotta velem, hogy a pasas egy Michelin csillagos séf, és „tőlünk” viszi az éttermébe a zöldségeket (most például rebarbarát), de fizetni nem fizet érte, csak egy évben egyszer csinál valami ebédet, ahol propagálja a Fulham Palace-t, ez persze így nem állapot, főleg azóta, hogy a Fulham Palace most már maga is árulja a terményeket, szóval most már tényleg kell majd valamennyit csengetnie, de persze még így is bőven megéri neki. Jelentőségteljesen bólogattam jelezvén, hogy szerintem is skandallum, hogy ingyenbe viszi el a négy szál rebarbarát (konkrétan ennyi volt ma a termés).

Parkőrként nem volt ennyire izgalmas a dolog, viszont lehet csippentős bottal szemetet szedni. Van ebben perspektíva, úgy érzem. 

Április dióhéjban

Nézzük csak mik is történtek, amióta visszajöttünk. Voltunk a National Gallery-ben a gyerekekkel és barátokkal. Egy gyerekeknek szóló kis feladatos tárlatnézést csaptunk. Nem vagyok benne biztos, hogy az illető, aki a feladatokat összeállította látott már gyereket közelről, mert sem a képek egy része, sem pedig a feladatok nem igazán voltak passzentosak. A gyerekekre különösen nagy hatást gyakorolt a Minerva megvédi Paxot (nekem sajnos erről most már egészéletemben az ikeás szekrény fog eszembe jutni) Marstól című Rubens kép. Azóta sokat beszélgettünk arról, hogy a néni miért úgy szoptatja a gyereket, hogy a tejjel belecéloz a szájába. Meg kell mondjam, dunsztom sincs, hogy miért, de ezzel a magyarázattal nem elégszenek meg. Szóval, ha valakinek van épkézláb ötlete, ne fogjátok vissza magatokat.

Aztán elkezdődött az iskola, szerencsére ez már elég simán megy, nem volt miatta dráma. Gabeszék tanítónénije múlt héten – bizonyítandó, hogy fiúk is lehetnek balerinák – levetített Gabeszéknak egy pár perces részletet a Matthew Bourne féle Hattyúk tavából, amit csak férfiak adnak elő. Azóta Gabesz már megnézte itthon az egészet, elhatározta, hogy balerina lesz, és minden vacsorakor/fürdéskor/sőt még Bristolban is a Hattyúk tavát kell hallgatni.

Ezen a héten már szakkörök is vannak. Matyi „programozni” (értsd játszani a számítógépen) és „kosarazni” (értsd labdázni) fog járni. Az első programozás már meg is volt, és Matyi rendkívül lelkes, mert lehetett autósat aztán rakétásat aztán malacosat játszani. Gondolom, jövő héten már java fejlesztés jön. Gabesz atlétikára jár, ez ma babzsák dobálás volt. Mindketten nagyon élvezték. Hétvégén voltunk Bristolban barátlátogatóban, ami nagyon kellemes volt, a gyerekeket jóformán nem láttuk, mert vagy a trambulinon ugráltak, vagy a vendéglátó gyerek játékaival játszottak. Néha azért kirángattuk őket a házból, hogy parkba menjünk vagy megnézzük a helyi tudományos múzeum szerűséget, ami lényegében egy nagy játszóház. Készítettek rajzfilmet, voltunk planetáriumban (nekem nagy csalódás volt, mert nekem 1987-ből az volt az emlékem, hogy a planetárium valami baromi nagy szám, és vagy az van, hogy ’87-ben Budapesten tényleg sokkal jobban nyomták, mint 2016-ban Bristolban, vagy az, hogy megöregedtem), és persze egyáltalán nem akartak hazajönni. Amúgy én is kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy milyen volna valami kisebb városban lakni, ami szintén egyértelműen az öregedés jele.

Ja, és holnap megkezdem önkéntes parkőri feladataim teljesítését. Alig tellett bele három és fél hónapba, és néhány ingerült hangvételű e-mailbe és ide is eljutottunk. Bár ne igyunk előre a medve bőrére. Még kiderülhet, hogy át kell esnem egy nemzetbiztonsági ellenőrzésen, mielőtt rám bízzák a feladatot, hogy jelentsem, ha úgy látom, hogy egyenetlen a járda a kastélykertben… 

És egy pár kép:

Sakura Londomban

Gyerek a szökőkútban (az asszimiláció jegyében)

Tavasz: Budapest, Nápoly

Szuper volt Budapest. Amúgy is ilyenkor a legjobb, a két hét alatt, amíg otthon voltunk kiszínesedett a Tabán, minden virágzik, a madarak csicseregnek, süt a nap. Igaz, hogy Londonban már januárban virágoztak a magnóliák, és minden sokkal tovább virágzik (szerintem azért, mert az időjárás konstans módon „elég hideg”), de azért az az igazi, amikor MINDEN EGYSZERRE ÉS NAGYON, és otthon most pont ez volt. És most nem volt a karácsonyi őrület, úgyhogy volt idő három és félórás ebédekre, jógázásra, vacsora vendégségre (nem nálunk, há!), húsvéti tojáskeresésre (meglepő módon nem én kerestem, sőt nem is én dugtam el a tojásokat, ami ilyen formán szintén ideális volt), borozásra, családi soppingolásra, három színházra, szóval most csak a jó jutott mindenből.

És ha ez nem lett volna elég, akkor közbeiktattunk egy – eredetileg három naposra tervezett de három és fél naposra sikeredett – nápolyi kiruccanást, ami meg aztán végképp csúcs volt. Nápoly pompás hely, most pompásan meleg, de nem túl meleg idő volt. Mindenütt narancsvirág illat van. (Na jó, ahol nem narancsvirág, ott benzin vagy fű.) Az airbnb-s lakásunk terasza egy kis terecskére nézett. Jártunk egy csomó szép templomban, ittunk rengeteg nagyon jó kávét, voltunk Pompeiben (nagyon jó volt, annak ellenére, hogy a háromnegyede le van zárva, mert az EU adott egy rakás pénzt a felújítására, aminek látszólag a legnagyobb részét alumíniumkorlátra költötték, hogy azzal kerítsék le a felújítandó részeket, a munka elég hevenyészetten zajlott, néha megjelent egy-egy szaki egy nagy hiltivel, ami a kétezer éves cuccok között nem tűnik feltétlenül a megfelelő eszköznek, de hát én nem vagyok régész, se műemlékmegőrző), Sorrentoban, ami gyönyörű, és teljesen véletlenül találtunk egy kicsit eldugottabb öblöt, ahol helyi kisgyerekek zsibongtak a templom előtti téren, és a halászok csomózgatták a hálóikat (nyilván a turisztikai hivatal megbízásából), és az 5 nővérről elnevezett étteremben egészen kiváló sorrentoi gnocchit és dorádát ettünk a naplementében, szóval olyan volt, amilyet az ember mindig szeretne, de sosem sikerül. És voltunk a régészeti múzeumban megnézni, amit – többek között – Pompeiben kiástak (valszeg nem a hiltivel). Főleg mozaikokat láttunk, amik igazán nagy számok szerintem, kivéve egyet. És mivel ezt a kis viccemet a fácsén nem értékelte senki, most büntetésből ideteszem mégegyszer.

"A szatíros képpel elkészültem. Most elmegyek szabadságra, a haláltáncot a segédem fogja megcsinálni, rendben? Ügyes fiú. Jó lesz főnök?" Pompei, Kr.e. 87

Aztán mivel a reptéren derült ki, hogy egy két nappal korábbra szóló jegyünk van (a dolog okát és részleteit fedje jótékony homály), ezért új jegyet kellett szereznünk, így dél helyett csak este indultunk, még gyorsan megnéztünk egy királyi vityillóban berendezett képtárat is, ami nem volt olyan nagy szám.

Most pedig megint London. Most nem volt hozzá kedvem (mert a meló helyzet – egy jótékony understatementtel élve – nem valami fényes). Ehhez képest mégis jó volt megérkezni, mert virágzanak a sárga boglárkáim, itt is csivitelnek a madarak, szép emberek szép gyerekeket sétáltatnak a parkban (na persze mi még szebbeket), vasárnap fél kilenckor megérkezik a finom kaja a közértből, meg úgy egyáltalán londonos az egész. Szóval a dologban az a végtelenül idegesítő, hogy olyan jó tudna ez lenni, ha nem lenne szar.

Most pedig búsongás helyett rakok ide egy csomó képet Nápolyról, hogy megegyen benneteket a penész.