Szuper volt
Budapest. Amúgy is ilyenkor a legjobb, a két hét alatt, amíg otthon voltunk
kiszínesedett a Tabán, minden virágzik, a madarak csicseregnek, süt a nap.
Igaz, hogy Londonban már januárban virágoztak a magnóliák, és minden sokkal
tovább virágzik (szerintem azért, mert az időjárás konstans módon „elég hideg”),
de azért az az igazi, amikor MINDEN EGYSZERRE ÉS NAGYON, és otthon most pont ez
volt. És most nem volt a karácsonyi őrület, úgyhogy volt idő három és félórás
ebédekre, jógázásra, vacsora vendégségre (nem nálunk, há!), húsvéti
tojáskeresésre (meglepő módon nem én kerestem, sőt nem is én dugtam el a
tojásokat, ami ilyen formán szintén ideális volt), borozásra, családi
soppingolásra, három színházra, szóval most csak a jó jutott mindenből.
És ha ez nem lett
volna elég, akkor közbeiktattunk egy – eredetileg három naposra tervezett de
három és fél naposra sikeredett – nápolyi kiruccanást, ami meg aztán végképp
csúcs volt. Nápoly pompás hely, most pompásan meleg, de nem túl meleg idő volt.
Mindenütt narancsvirág illat van. (Na jó, ahol nem narancsvirág, ott benzin
vagy fű.) Az airbnb-s lakásunk terasza egy kis terecskére nézett. Jártunk egy
csomó szép templomban, ittunk rengeteg nagyon jó kávét, voltunk Pompeiben
(nagyon jó volt, annak ellenére, hogy a háromnegyede le van zárva, mert az EU
adott egy rakás pénzt a felújítására, aminek látszólag a legnagyobb részét
alumíniumkorlátra költötték, hogy azzal kerítsék le a felújítandó részeket, a
munka elég hevenyészetten zajlott, néha megjelent egy-egy szaki egy nagy
hiltivel, ami a kétezer éves cuccok között nem tűnik feltétlenül a megfelelő
eszköznek, de hát én nem vagyok régész, se műemlékmegőrző), Sorrentoban, ami
gyönyörű, és teljesen véletlenül találtunk egy kicsit eldugottabb öblöt, ahol
helyi kisgyerekek zsibongtak a templom előtti téren, és a halászok csomózgatták
a hálóikat (nyilván a turisztikai hivatal megbízásából), és az 5 nővérről
elnevezett étteremben egészen kiváló sorrentoi gnocchit és dorádát ettünk a
naplementében, szóval olyan volt, amilyet az ember mindig szeretne, de sosem sikerül.
És voltunk a régészeti múzeumban megnézni, amit – többek között – Pompeiben
kiástak (valszeg nem a hiltivel). Főleg mozaikokat láttunk, amik igazán nagy
számok szerintem, kivéve egyet. És mivel ezt a kis viccemet a fácsén nem
értékelte senki, most büntetésből ideteszem mégegyszer.
"A szatíros
képpel elkészültem. Most elmegyek szabadságra, a haláltáncot a segédem fogja
megcsinálni, rendben? Ügyes fiú. Jó lesz főnök?" Pompei, Kr.e. 87
Aztán mivel a
reptéren derült ki, hogy egy két nappal korábbra szóló jegyünk van (a dolog
okát és részleteit fedje jótékony homály), ezért új jegyet kellett
szereznünk, így dél helyett csak este indultunk, még gyorsan megnéztünk egy
királyi vityillóban berendezett képtárat is, ami nem volt olyan nagy szám.
Most pedig megint
London. Most nem volt hozzá kedvem (mert a meló helyzet – egy jótékony
understatementtel élve – nem valami fényes). Ehhez képest mégis jó volt
megérkezni, mert virágzanak a sárga boglárkáim, itt is csivitelnek a madarak,
szép emberek szép gyerekeket sétáltatnak a parkban (na persze mi még
szebbeket), vasárnap fél kilenckor megérkezik a finom kaja a közértből, meg úgy
egyáltalán londonos az egész. Szóval a dologban az a végtelenül idegesítő, hogy
olyan jó tudna ez lenni, ha nem lenne szar.
Most pedig búsongás
helyett rakok ide egy csomó képet Nápolyról, hogy megegyen benneteket a penész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése