Ma voltam az
újsütetű – ámbátor nem egészen az eddigi szakmai profilomba illeszkedő – „munkahelyemen”.
Ahhoz képest, hogy a múlt heti bevezető szeánsz után ma volt az első igazi „munkanapom”,
őrületes sebességgel török felfelé a ranglétrán. Törtetésem eredményeképp sikerült
– fél napra – befurakodnom a kertészek (na jó, kerti kisegítők) csapatába,
pedig oda amúgy várólista van, szóval jól kijátszottam a rendszert.
Úgyhogy nem
titkolt büszkeséggel fogtam bele a mulcs gereblyézésbe (őstehetség vagyok
mondjuk). Ez még jól is ment, és közben még egy gyerekcsapatot is
leparancsoltam a fáról parkőri minőségemben, úgyhogy bizonyítottam, hogy
egyszerre több munkakört is be tudok tölteni. Utána kezdett bonyolódni a
helyzet. Gazolás következett. Mivel én egy teljesen kezdő gazoló vagyok, az
alkertész bácsi megmutogatta nekem a szerszámokat, hogy mit hogy kell
használni, én próbálhattam ki először a vadiúj szegélyvágó ollót, és még a
komposztálásról is tartott egy gyorstalpalót (mit nem szabad beletenni). Ez
láthatóan rosszul esett Jackienek, aki már három éve dolgozik ott, és mégsem
részesült ilyesfajta privilégiumokban. Erre aztán rátettem egy lapáttal, amikor
óvatosan megkérdeztem, hogy nem az van-e, hogy a tarackot (vagy mittudomén
valami olyasmi fűfélét) nem szabad a komposztba tenni, mert hogy nekem ez lett
mondva. Ez a kérdés végképp mérgezett nyílnak minősült, mert amikor kioktatott,
hogy az nem fű, hanem snidling, és csak a tarackot nem szabad a komposztba
tenni, akkor egy másik kolléga rámutatott, hogy én éppenhogy a tarackról
beszélek. Mondjuk ezek után mindenki változatlanul egy helyre pakolta a
tarackot meg minden mást, és sokszor elmondták, hogy minden megy a komposztba,
legfeljebb csak a tarack nem, egy idő után felhagytam azzal, hogy szortírozzam
az egy helyre hajigált dolgokat, mert féltem, hogy végképp kihúzom a gyufát. (Most
hogy jobban belegondolok, már a gereblyézésnél elkövettem az első hibát, amikor
a vasvilla elülső részével törögettem szét a nagyobb rögöket, holott Jackie
kifejezetten azt javasolta, hogy a hátával csináljam. Aztán nem is bírta nézni,
és megmutatta mégegyszer. Onnantól kínosan ügyeltem, hogy a hátával csináljam.)
Mindezek után jobbnak láttam két tarackkiásás között nem elmondani a
véleményemet, mikor hallottam, hogy Jackie egy másik spinével a brexitről
beszélgetve megjegyzi, hogy most már tényleg ideje lenne a saját országukat
javítgatni, és nem másokat segíteni állandóan, és nekik Obama csak ne mondja
meg, hogy maradjanak az EU-ban, mert, hogy jön ő ahhoz. Úgyhogy csendben
gazoltam. Ezt később szintén szóvá tette Jackie, mondván, hogy ők igazán kedves
emberek, és ha odamegyek hozzájuk, akkor velem is beszélgetni fognak, de
persze, ha én jobb szeretek magamban lenni, akkor csak nyugodtan. Ki gondolta
volna, hogy ez az idillinek kinéző elfoglaltság valójában egy aknamező.
Azt hiszem, hogy
a többiekkel egyelőre még nem utáltattam meg magam végérvényesen, de azért
vigyázni fogok, hogy mit mondok (leginkább semmit, csak kedvesen mosolygok, az
be szokott jönni). Olyannyira, hogy amikor az ebédszünetben megjelent egy
párocska az üvegházban, hogy megszemlézzék, hogy milyen termények fognak beérni
a közeljövőben, akkor Sue, aki mellettem ült, suttogva megosztotta velem, hogy
a pasas egy Michelin csillagos séf, és „tőlünk” viszi az éttermébe a
zöldségeket (most például rebarbarát), de fizetni nem fizet érte, csak egy
évben egyszer csinál valami ebédet, ahol propagálja a Fulham Palace-t, ez
persze így nem állapot, főleg azóta, hogy a Fulham Palace most már maga is
árulja a terményeket, szóval most már tényleg kell majd valamennyit csengetnie,
de persze még így is bőven megéri neki. Jelentőségteljesen bólogattam jelezvén,
hogy szerintem is skandallum, hogy ingyenbe viszi el a négy szál rebarbarát
(konkrétan ennyi volt ma a termés).
Parkőrként nem
volt ennyire izgalmas a dolog, viszont lehet csippentős bottal szemetet szedni.
Van ebben perspektíva, úgy érzem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése