Semmi extra

Igazából nincs is nagyon most miről blogot írni, mert múlt héten nem történt semi extra. Nem voltunk a sürgősségi osztályon (talán ez nem is olyan nagy baj), nem készítettünk pingvint, be kellett érnünk egy rongyos mexikói zászlóval (per gyerek), mert ma mexikói nap van az iskolában, munka ügyben semmi újság, se kapálás, se semmi, mindenki tojik a fejemre, és még csak be sem áztunk (mondjuk ebben szerepe lehetett, hogy nem nagyon esett az eső).

De aztán a hétvége olyan kellemes londonosra sikerült, úgyhogy csak leírom már. Szombat délelőtt vendégség volt nálunk, tök jól sikerült, gyerekek játszottak, megették az ebédet, szóval példásan viselkedtek. A szülők pedig csevegtek a konyhában. Vicces módon nem csak otthon járunk ugyanoda színházba (nahá, hogy karácsonyi szünetben összefutottunk a Sirályon a Katonában), hanem itt is. Judit és Gábor szintén nemrég látták, amit mi vasárnap este készültünk megnézni, és annak, hogy ez kiderült az a nagy haszna volt, hogy rámutattak, hogy az előadás nem ott van, ahol mi gondoljuk, hanem a város másik felében, úgyhogy megkíméltek minket attól az élménytől, hogy agyvérzést kapjunk a Sadler’s Wells előtt, amikor kiderül, hogy a Roundhousba kellett volna mennünk. Vendégség után kimentünk a parkba brinyózni, én kihasználtam az alkalmat, és elugrottam venni pár primulát, amit még délután ki is ültettem a kertbe. Úgyhogy, most innen a számítógép mellől ezt látom.

Vasárnap pedig itt voltunk a gyerekekkel. 

Ez amúgy egy nem túl jól felszerelt helytörténeti múzeum, ami Harringay dicső korszakait mutatja be. De azért be lehet öltözni Julius Caesarnak (biztos sokat időzött az öreg Julius Harringay-ben), meg meg lehet nézni három római kori leletet, és Gabesznak ez bőven elég a boldogsághoz. Ő az ideális múzeumlátogató, bármi érdekli, amit betesznek egy tárlóba. Úgyhogy megnéztük a tárlóban elhelyezett római kori asztalos szerszámokat, aztán a kézműves foglalkozás keretében készítettünk egy elsőosztályú papír (!) lámpást. A kastélynak van egy hatalmas kertje is, ott játszóztunk is egyet. Mi kell még?

Este pedig elmentünk a Roundhouseba. Elég rosszul indult a dolog, mert baromi tömeg volt, nem lehetett beférni a büfébe enni valamit, majdnem nem lehetett elmenni pisilni, mert kilométeres sor állt (de aztán szerencsémre találtam egy másikat, ahol alig voltak), aztán a sűrű hangosbemondós figyelmeztetések közepette elfoglaltuk a helyünket egy sötét, meleg, levegőtlen kör alakú teremben, ami méretében és kialakításában valahol félúton volt a sportcsarnok és a balatonfüredi ideiglenes cirkuszsátor között, és a hangulata is ehhez igazodott. Majd itt eltöltöttünk 25 percet, mert még be kellett várni, hogy az épület előtt kígyózó sorban álló népek megvehessék a jegyüket, és beülhessenek. De aztán. Aztán jött ez, és a kopasz csávinger hatására megbocsátottam a cirkuszsátor fílinget. Extrabónusz, hogy mire hazaértünk, Janka, aki a gyerekekre vigyázott, megtalálta a lego Ezra Bridger űrhajós sisakját, aminek hiányában egy elég nehéz hétkezdetnek néztünk volna elébe.

ps: A hét megalázó pillanata:

Matyival beszélgetek. Azt mondja: “Tudom, hogy ti úgy mondjátok, azt hogy néz, hogy ‘luk’, de az angolok úgy mondják, hogy ‘lök’ (kimondja rendesen) nem baj, ha én úgy mondom, ahogy az angolok?”

 Én: “Nem Matyikám, hát persze, hogy nem baj. Nem az van, hogy mi apával azért nem úgy mondjuk, mert nem úgy akarjuk, hanem mert nem tudjuk úgy mondani.”

Matyi: “Nem tudjátok? Miért?” 

Valahanyadik fejezet, amelyben világító emberek jelennek meg az égen,éjjel 1 és 3 között másfélszer megnézzük a Kung Fu Pandát, és egy délutánt pingvinkészítéssel töltünk

Mozgalmas hétvégét zártunk. Péntek este kimenőnk volt. A már emlegetett brazil és újdonsült argentin barátainkkal elmentünk megnézni a Lumiere London című cuccot. Az az ötlet, hogy a depis, sötét, hideg januári estéket megvidámítják azzal, hogy szerte a városban mindenféle fényinstallációkat helyeznek el. Ez egy jó ötlet, kivéve, hogy januárban az esték hidegek, így az embernek befagy a segge, mire megtekint néhány – amúgy tényleg pazar – fény műremeket. Ha én nekik lennék, lehet, hogy júniusban csinálnám, januárban ez amúgy is halottnak a csók, ettől nem fogom jobban várni a januárt jövőre. De azért tényleg extrás élmény volt világító lebegő óráshalakat, egy áruház második emeletére bekaszlizott elefántot és a házak tetején üldögélő vagy épp onnan a semmibe ugró világító embereket látni a londoni éjszakában. Az élményt megkoronázandó, mindannyian hazajöttünk, és megettük a másnapi rakottkrumplit (sőt még egyiküknek vegán menüt is tudtam rögtönözni).

Amikor háromnegyed 1-kor ágyba készülődtünk, akkor hallottuk meg, hogy Gabesz nagyon rossz hangokat hallat, konkrétan nem igazán kapott levegőt. Úgyhogy uberbe vágtuk magunkat, és irány a kórház. Mire odaértünk már kicsit megnyugodott és jobban lett, úgyhogy örömmel fogadta, hogy a sürgősségi osztály várótermében (ez nem oximoron?) a Kung Fu Pandát lehetett nézni. Rajtunk kívül még egy másik Gabesz forma gyerek és egy bedrogozott kamasz volt a váróteremben, ez utóbbit apukája és két rendőr kísérte be, és elég durván viselkedett, például beleverte a fejét a falba. Akkor a szerencse fiának éreztem magam, hogy nekem a – már nem is annyira – fulladozó négyéves jutott, és nem az apjának folyamatosan beintő, köcsögölő kiccsávó. Aztán valamennyi kungfupanda után ránk került a sor, megállapították, hogy krupp, ami nem lehetett túl nehéz, mert a drogos csávingeren kívül az összes páciens kruppos volt. Adtak szteroidot, és mondták, hogy várjunk az orvosra (az első kör egy nővér volt). Mikor a panda már úgy kungfuzott mint egy isten, akkor az orvos is megvizsgálta Gabeszt, és megerősítette a diagnózist. Utána már csak gonosz tigrissel vívott végső küzdelmet kellett megnéznünk, amíg kiderült, hogy hat-e a szteroid, és mivel hatott hazajöhettünk. 3-ra már itthon is voltunk.

Másnap délelőtt (mivel Gabesz szerencsére kiválóan volt) sétáltunk egy jót a folyóparton. Aztán délután belefogtunk a pingvinkészítésbe. Matyiéknál ugyanis ez a félév a felfedezés témakörben zajlik (az előző a középkori várban játszódott), és most az Antarktiszról tanulnak, és a házi feladat ezért az volt, hogy kell csinálni egy pingvint. De nem ám rajzolni vagy ilyenek, hanem 3D pingvint, házilag. Ügyeskezűéknél ilyenkor nem evidens, hogy hogy kerüljük el, hogy a gyerek valami rettenetes gagyisággal égesse magát az iskolában, de a pingvin teljesen vállalhatóra sikerült (majd hétfőn meglátjuk a többiekét, és ki fog derülni, hogy ötvenszer jobbak, de egyelőre elégedettek vagyunk). Két féle pingvint is csináltunk, egy hajtogatottat (internetes segítséggel) és egy teljesen saját szabadalom szerint készülő lufi pingvint, ami úgy néz ki, hogy egy fehér lufira fekete papírból rá vannak ragasztgatva a pingvin különböző fekete testrészei. Az ilyen jellegű családi házi feladat esetünkben általában úgy néz ki, hogy én a stressztől megfeszülve próbálom megakadályozni, hogy a gyerekek belenyúljanak a tákolmányomba, vagyis a dolog némileg célt téveszt, de a pingvin esetében még azt is megengedtem, hogy egy két szárnyat-csőrt ők vágjanak ki, és a szemet ők rajzolják meg filccel, szóval pedagógiailag is pompásan teljesítettünk.

Hát ezek voltak a hétvégi kalandjaink. A vasárnap egy jó kis nyugis vendégséggel telt, ahogy az ember elképzeli, a felnőttek kedélyesen csevegnek, a gyerekek starwarsosat játszanak órákon keresztül. És tényleg. 

Ezen kívül úgy érzem, hogy karrier ügyben is nagyot léptem előre. Ha szerencsés vagyok, és jól keverem a lapokat, akkor tavaszra akár önkéntes kerti kisegítő is lehetek, de azért ezt még ne kiabáljuk el. Történt ugyanis, hogy kitaláltam, hogy amíg bizonytalan ideig itthon baszom a rezet, addig egy héten egy napot önkénteskedni fogok. A választásom a Fulham Palace-re esett, ami egy szép kis kastélyka, még szebb kerttel, és itt van a közelben, szóval ideális. Gondoltam, elkapálgatok egy kicsit, és közben majd biztos jól kifigyelem, hogy hogy kell ilyen szép angol kertet csinálni, aztán majd csinálok itthon is. De nem eszik ilyen forrón a kását. Először is tavaszig nem vesznek föl új kapálgatót, másodszor is várólista van a kapálgatásra. Úgyhogy a kerti munka helyett jelentkeztem kisegítő recepciósnak. Ha elég jó ajánlásokat kapok, akkor talán fölvesznek, és onnan már egyenes út vezet az önkéntes kerti segédmunkás várólistára. Szóval most izgulok. Ami a másik vonalat (ti. a jogászságot) illeti, ott sajnos nem számolhatok be ilyen sikerekről.

Végezetül pedig örömhír hogy újabb körben tömködtek valamit a tető illesztéseibe, kevésbé jó, hogy a faszi maga sem volt meggyőződve arról, hogy ettől majd nem fog befolyni a víz. Meglátjuk.

A legjobb képet a végére hagytam: 

Londonban a helyzet változatlan

Nem nagyon meglepő módon ott folytatjuk, ahol karácsony előtt abbahagytuk.

Egészségügyi helyzet:

Peti lába, így három héttel a műtét után már csak kicsivel rosszabb, mint a műtét előtt volt. Ez mindenképpen jobb, mintha még mindig nem tudna lábra állni, de azért egy hangyányit csalódás is, mert kicsit abban voltunk, hogy mostanra már futni fog, mint a nyúl.

Lakhatás:

Ázunk, veszekszünk az ügynökséggel. Semmi új.

Gyermekek:

A két hetes „ülepedés” nem hozta meg az áttörést a nyelvtudásukban. Továbbra is az a helyzet, hogy nagyjából mostmutasdmeggel kommunikálnak kis társaikkal. (Ez persze nem baj, és tudjuk, hogy amikor már majd fognak tudni – mert fognak tudni, ebben még mindig elég biztosak vagyunk – akkor baromira mindegy lesz, hogy decemberre vagy márciusra tanultak-e meg, esetleg májusra, mint ahogy most már nem is emlékszünk rá, hogy mikor kezdtek el kúszni, mászni, járni stb. pedig akkor ezeken még sokkal jobban aggódtunk, mint a nyelvtanuláson.) Ellenben a vicces az, hogy magyarul mindketten – különböző módokon – elég furcsa dolgokat produkálnak. Matyi elkezdett tájszólásban beszélni: „egyszer vót olyan”, „hó van?”, „menjünk mán”. Leghalványabb gőzünk sincs, hogy ezt honnan szedte, de elég mókás hallgatni, amikor olyanokat mond, hogy „Amikor még a Darth Vader jó vót, akkor Anakinnak hívták.” Gabesznak pedig nem hogy tisztulna a beszéde, de újfajta selypítést is beszerzett. A kutya továbbra is tutya, a Gábor Dábor, és most rákapott arra, hogy a „c”-t „cs”-nek mondja: „Ennek mi a csíme?”, „Van rajta csímer?”.

A nyelvi nehézségeken kívül viszont szerencsére továbbra is jól mulatnak itt. Februártól már focira is beírattuk őket, ami már igazi, parkban (esőben, sárban) lévő fociedzés lesz, és remélhetőleg, szeretni fogják.

Első idei szabadidős programként pedig tegnap elmentünk a vízi világ parkba, ahol mesterséges tavakban meg mocsarakban vízimadarakat lehet nézegetni szabad szemmel és távcsővel, és van két vidra is. A legnagyobb számnak a madáretető-készítés bizonyult (egy agyag virágcserepet lehetett befesteni, még nem látszik pontosan, hogy hogy lesz belőle etető, de mivel egyelőre beépült a star wars játékba – nem pontosan tudom, hogy milyen szerepben – ezért emiatt még nem aggódunk).

Álláshelyzet:

Egyelőre semmi. Mondjuk még csak pár napot foglalkoztam a dologgal, regisztráltam magam egy csomó helyre, és jelentkeztem 20 állásra. Ez még csak az eleje, kétszázig meg sem állok.

A szemben lévő üzlet:

Amikor júliusban először voltunk itt, akkor megfigyeltem, hogy pont a lakásunkkal szemben van egy üzlethelység, aminek az ablakán nagyon ígéretes, francia borbolt felirat van, de az üzlet még felújítás alatt volt, az ablak egy hevenyészetten felragasztott nejlonnal volt letakarva. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz majd az üzlet, elképzeltem, hogy majd néha veszek finom borokat és sajtokat, és egy idő után megismer majd az eladó. Na most a helyzet így hat hónap elmúltával pontosan ugyanaz, a nejlon jól tartja magát, néha jönnek emberek, és berhelnek valamit, de haladásnak semmi jele. Mire itt francia borbolt lesz, addigra a lakásunka szerintem nyitott úszómedencévé alakítják a rentabilitás okán.

E változatlanság felett érzett – hullámzóan erős – frusztrációmat testmozgásba (értsd: Ma – Londonba költözésünk óta először – elmentem kétszer körbefutni a szomszédos parkot. Ha nem figyelek oda, maraton lesz ebből. Egyelőre csak vörös fej, és Monica Barbadoson szerű haj lett.) és főzésbe (a ma esti vacsora fokhagymás-vajas rák, sült lilakrumpli és joghurtos-tehinás-petrezselymes szószos paradicsomsaláta lesz, jó, holnap azért lesz sült csirke és rizibizi is, mielőtt még rám hívjátok az ételrendőrséget) fojtom.

Fénykép is van:

London – kezdődik a második felvonás

Visszajöttünk (haza azért még Budapestre járunk). Az út sima volt, leszámítva azt a kis gikszert, hogy mindkét reptéren szembesítettek azzal, hogy szabad szemmel nem látható, hogy a krambók az én gyerekeim volnának (bezzeg, ha Kondorné lennék), ezért köllene valami papír, amivel ezt igazolom. Kitaláltátok, nem volt nálam papír. Olyannyira nem, hogy Ferihegyen kínomban a „Bácsi azt kérdezi, hogy az anyukátok vagyok-e?” díjnyertes kérdéssel próbáltam legalább tanúval igazolni a családi állásunkat. Szerencsére a határőr lensajnáló fejcsóválás keretében továbbengedett, és valami olyasmit mondott, hogy „remélem, hogy tényleg”. Londonban szintén a lelkemre kötötték, hogy legközelebb azért legyen nálam a születési anyakönyvi kivonatuk másolata. Mondjuk valószínűleg nem látszottam nagyon profi bűnözőnek a táskák, kabátok, sapkák kupaca alatt, kissé ziláltan, igyekezve nem elveszteni sem a cuccokat sem a – lopott? – gyerekeket.

Szóval az utazás jól sikerült, és azóta is rendben mennek a dolgok. A gyerekek nem bánták az iskolábamenést. Bevezettük, hogy matricáért cserébe, mindenkinek minden nap el kell mesélnie egy jó sztorit, ami az iskolában esett meg vele. Tegnap Gabesz elmesélte, hogy leveleket írt az osztálytársainak: „Írtam Almának, hogy: To Alma, I love you. És írtam Sophiának, hogy: To Sophia, I love you. És írtam Yaizának is, hogy: To Yaiza, I love you.” És tényleg, ma reggel Alma anyukája azzal köszöntött, hogy a kislánya szerelmeslevelet kapott Gabesztől, és Alma is írt neki vissza, csak otthon felejtette. Némileg csalódott volt, amikor mondtam, hogy Alma egyelőre még nem a nagy ő, csak a három ő egyike.

Ja, és hogy ne legyen hiányérzetünk, megérkezett Hatoska, a legújabb beázásunk. Fuckyeah!

Békés, meghitt - a karácsonyi szünetünk számokban

A karácsonyi szünetet Budapesten töltöttük. Nem unatkoztunk, itt a szaldó:

Kultúra: Sirály (Katona - jó volt nagyon), Star Wars (Corvin mozi, közvetlenül a Sirály után, mert nem vagyunk sznobok), Oszlopos Simeon (Katona - ki kellett pipálni), Saul fia (Kino, január 1., tudunk élni, na)

Társadalmi élet: 

Vendégségek száma: 12 + 1 esküvő (plusz irodai vizit, ebédek, vacsorák, táncos mulatság), ebből nálunk: 6

Vendégül látott emberek száma: 45

Vendégül látott vizslakölykök száma: 3 

Ismerősök, akikkel találkoztam, honnan ismerem szerint: család, áltisi, gimnázium, egyetem, munkahely, Attila úti szomszédság, Fővám tér, London

Ismerősök, akikkel találkoztam életkor szerint: 0-tól 94-ig

Legjobb és egyben legszivszoritóbb vendégség: Lucáékat mosolyogva otthon látni, de közben látni azt is, hogy még sok fájdalmuk van, fizikai és lelki is

Gasztronómia:

Éttermek: Anker, Salaam Bombay, Halkakas (otthon fogyasztva), Mazel tov, Situ, Spiler

Kocsmák: Csendes, Doboz

Degeszre zabálások száma: ne firtassuk

Legbizarabb menü: priritós medvesajttal, almapaprikával + vörösbabpürével töltött  mochi, alias dango (ebből a két hét alatt megeszegettem egy egész dobozzal, jól csúszik a bejgli mellé)

Legbizarabb ital: pálinka a nagycsarnokban a zöldségesnél műanyagpalackból, éhgyomorra

Legnagyobb kielégitetlen vágy: fokhagymás krémsajt a kisközértből

Mindez megfejelve azzal, hogy Petinek megműtötték a térdét 23-án, úgyhogy majdnem egész végig invalidus volt - következésképp valamennyi bevásárlás, megterítés, asztalleszedés, elpakolás, össze és szét cuccolás, söprés, porszívózás, ajándékbeszerzés, csomagolás, játszózás az én reszortom volt (kivéve, amikor a gyerekekre anya vagy Andris és Csutka vigyáztak, ami azért nem volt kevés, és amit ezúton is nagyon köszönünk), ehhez jött mintegy szórakozásképpen egy kis cég megszüntetési ügyintézés, fűtésszerelés, miegymás. Elejétől a végéig végigaludt éjszakák száma: 3, random kanapénelalvások száma: 3

Holnaptól újból London. Örülök, hogy megint lesz: még szürke időben is élénkebb szinek, a rádióm, még megevetlen közérti mince pie, reggeli séták az iskolába az egyenruhás srácokkal, múzeumozások, ottani vendégeskedések, a sarki kocsmából felhallatszó zsivaj. Kár, hogy nem lesz: állásom, kilátás a Citadellára és a Tabánra, család, régi barátok, Katona, jóga Lacival, fokhagymás sajt a kisközértből, magos keksz Béla bácsitól, hó. 

A 2015-nél jóval vageszabb 2016-ot mindenkinek!