Visszajöttünk
(haza azért még Budapestre járunk). Az út sima volt, leszámítva azt a kis
gikszert, hogy mindkét reptéren szembesítettek azzal, hogy szabad szemmel nem
látható, hogy a krambók az én gyerekeim volnának (bezzeg, ha Kondorné lennék),
ezért köllene valami papír, amivel ezt igazolom. Kitaláltátok, nem volt nálam
papír. Olyannyira nem, hogy Ferihegyen kínomban a „Bácsi azt kérdezi, hogy az
anyukátok vagyok-e?” díjnyertes kérdéssel próbáltam legalább tanúval igazolni a
családi állásunkat. Szerencsére a határőr lensajnáló fejcsóválás keretében
továbbengedett, és valami olyasmit mondott, hogy „remélem, hogy tényleg”.
Londonban szintén a lelkemre kötötték, hogy legközelebb azért legyen nálam a
születési anyakönyvi kivonatuk másolata. Mondjuk valószínűleg nem látszottam
nagyon profi bűnözőnek a táskák, kabátok, sapkák kupaca alatt, kissé ziláltan, igyekezve
nem elveszteni sem a cuccokat sem a – lopott? – gyerekeket.
Szóval az utazás
jól sikerült, és azóta is rendben mennek a dolgok. A gyerekek nem bánták az
iskolábamenést. Bevezettük, hogy matricáért cserébe, mindenkinek minden nap el
kell mesélnie egy jó sztorit, ami az iskolában esett meg vele. Tegnap Gabesz
elmesélte, hogy leveleket írt az osztálytársainak: „Írtam Almának, hogy: To
Alma, I love you. És írtam Sophiának, hogy: To Sophia, I love you. És írtam
Yaizának is, hogy: To Yaiza, I love you.” És tényleg, ma reggel Alma anyukája
azzal köszöntött, hogy a kislánya szerelmeslevelet kapott Gabesztől, és Alma is
írt neki vissza, csak otthon felejtette. Némileg csalódott volt, amikor
mondtam, hogy Alma egyelőre még nem a nagy ő, csak a három ő egyike.
Ja, és hogy ne legyen hiányérzetünk, megérkezett
Hatoska, a legújabb beázásunk. Fuckyeah!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése