Intézve: másfél dolog, hátravan: hetvennégy dolog

Aláírtuk a lakásszerződést. Csuhaj! A lakás szuper, itt van, van közel park, metró, közért, pub, szóval minden, ami kell. Maga a kecó csodás, van benne nagy konyha és étkező, kis kert (na jó terasz), nappali nagy ablakokkal, három hálószoba és két fürdőszoba. Plusz van egy rejtélyes beépített szekrény, ami t nem tudtunk kinyitni, mert egy lépcső fölött van, olyan magasan, hogy nem lehet elérni, létra meg nincs, szóval nem tudjuk, hogy mi lehet benne, ez mindenkinek a fantáziájára van bízva, szerintem kalózkincsek.

Az aláírás maga elég viccesen zajlott, ugyanis a digitális világban nem ám csak úgy beslattyogunk valami irodába, előveszünk egy tollat és aláírunk, hanem minden szerződő fél megkapja e-mailen a szerződést, és egy spéci program segítségével aláírja a szerződést (a program költ az embernek egy elegáns kis szignót és aláírást, jobb mint a sajátom). A program a hülye használó kedvéért megpróbálja kitalálni, hogy az illető milyen nyelven ért, és az instrukciókat azon a nyelven írja ki. Sajnos ránk valamiért azt hitte, hogy magyar-horvát kettős anyanyelvűek vagyunk, mert bizonyos instrukciók magyarul mások viszont horvátul (szlovákul? lengyelül?) voltak, úgyhogy egy ponton a google translate segítségét kellett kérnünk, hogy akkor most hogyan is tovább. De végül aztán sikerült. Ma délelőttre a tulajból is sikerült kinyomni ugyanezt, így most már van egy érvényes szerződésünk. Remélhetőleg előbb-utóbb berendeznünk is sikerül, és akkor megnyitjuk a foglalási naptárt, néhány szerencsés előfoglalási lehetőséget kapott, úgyhogy már most vészesen fogynak a helyek, legyetek résen.

A szerződéssel felvértezve beadtuk az iskolai papírokat is, és most izgulunk, hogy felvegyék őket oda, ahová szeretnénk. Elvileg ma még volt hely, és a helyeket érkezési sorrendben osztják, de mivel a hölgy ma reggel kedvesen tájékoztatott, hogy a miénk előtt még száz és száz jelentkezési lap áll sorban feldolgozásért, nem ígérhet semmit, mert lehet, hogy mire a mienkhez ér, már nem lesz hely. Úgyhogy most két hétig izgulunk.

Közben pedig kezdünk belehelyezkedni az itteni világba. Mondjuk azért azt nem bírtuk ki röhögés nélkül, amikor tegnap este bemondták a metróban, hogy „nagyon meleg idő van, vigyen magával vizet, és szóljon az állomásfőnöknek, ha nem érzi jól magát”, a bejelentés ideje alatt kb. 16 fok volt, és esett az eső, de az mondjuk igaz, hogy ma kisütött a nap legalább 8 percre, és akkor valóban meleg volt. És ma este, kicsit levezetendő a felgyülemlett stresszt, egy folyóparti pubban a francia borunk mellé brit sajtot fogyasztottunk, hogy megfelelően bennfentesek legyünk. 

Ilyen volt a naplemente: 

Eddigi szaldó: mínusz egy esernyő, mínusz két heti lakbér (ezt valszeg azért visszakapjuk)

Szombaton, amikor a lakásokat néztük, akkor szóbakerült a londoni közbiztonság. Erről azt tudtuk meg, hogy mióta az egész város be van kamerázva nagyon csökkent a súlyos bűncselekmények száma, de a kisstílű tolvajlás azért továbbra is elterjedt. Ryan azt viccelte, hogy ha a járdára leteszi a félig megivott kávéját, akkor – ha nem ragasztja az aszfalthoz – pár perc múlva már nem lesz ott. Ezen mi csak nevettünk, és később meg is jegyeztük egymás között, hogy ez a Ryan micsoda egy elkényeztetett nyugati fickó, jönne csak Kele-Európába, megtanulná, hogy mi a magyarok istene, piha. Aztán eleredt az eső, és ki kellett nyitni az esernyőt. Aztán hazaértünk, és a lépcsőházban a bejárati ajó elé lehelyeztük a csöpögő ernyőt, hogy ne a lakásban csöpögjön. Aztán pár óra múlva kimentem, hogy behozzam a megszáradt ernyőt, de az ernyőnek hűlt helye volt. Valaki South Kensingtonban, ahol 900 forint tizenöt szem szeder a közértben és 800 millió forint egy négyszobás lakás (mindkettő akkurátus adat, nem túlzás), meglovasította a 2000 forintos pöttyös tschibo esernyőmet. Úgyhogy kénytelenek voltunk belátni, hogy ez a Ryan mégiscsak egy dörzsölt fickó.

Ezt az incidenst leszámítva az elmúlt két nap a semmittevés és az idegbaj bizarr egyvelege volt. Először is nagyon furcsa érzés, hogy olyanokat csinálunk, mint múzeumban lődörgés, kávézóban üldögélés, otthoni tévénézés, és közben nincs SEMMI DOLGUNK. Ettől annyira el vagyunk szokva, hogy Peti kimondottan feszült lett, amikor leültünk tévét nézni, mert folyton az volt az érzése, hogy most valamit kellene csinálni, de nincs mit (nekem pompásan megy a tévénézés, sokévi lemaradást kell pótolnom). Illetve persze rengeteg dolgunk lenne, de egyiket sem tudjuk csinálni, amíg nincs meg a kecó. És itt érkezünk el az idegbaj részhez. Mert ugye kiválasztottuk a megfelelő kecót, de azt még meg is kell szerezni. Ezt nem magunk intézzük, hanem az az ügynökség, aki a lakásokat mutogatta nekünk. Vagyis a mai nap azzal telt, hogy Ryan haverunkat hívogattuk, hogy mivanmármivanmár. Ő pedig elmondta, hogy: igen, kapunk majd bútort - hajaj, van egy másik jelentkező is - ennek okán nem tudunk az árból alkudni - úgy tűnik, hogy nekünk áll a zászló, mert a másik családban kisbabák vannak, és a tulajnak a gyerekek beleférnek a babák nem (????) – á, már nagyon jól állunk, felmerült, hogy kell-e nekünk garázs – nem kell, garázs, oké – már azon alkudoznak, hogy a hálószobába mekkora ágyat vegyenek – na most már tényleg rákérdezek, hogy mi a retek van, és visszahívlak – gratulálok, tietek a lakás, lehet fizetni a depositot. Mindez reggel nyolc és este nyolc között zajlott, amiből kábé érezhető, hogy az egyes közlések között mennyi idő telt el, és ez a vérnyomás milyen szintű emelkedésével járt. Szóval a jelenlegi helyzet az, hogy fizettünk depositot, ami csak arra jó, hogy a lakást visszavonják a piacról, vagyis most már másnak nem fogják megmutatni. Innentől még az van hátra, hogy lekádereznek minket, hogy tényleg azok vagyunk-e, akiknek mondjuk magunkat, tényleg annyi pénzünk van-e, amit állítunk, és tényleg nem piszkáljuk-e a fogunkat evés közben. Ha ezt sikerül megugranunk, akkor megnyerjük a jogot, hogy bérlői lehessünk a lakásnak. Időközben elkezdünk tárgyalni a szerződés részleteiről is (felmondási feltételek, beköltözés dátuma, bútorok stb.). Aláírás tehát csak ezek után jöhet, ami éppen ezért állítólag kb. egy hét múlva esedékes. Kettes számú idegbaj, ha csak egy hét múlva lesz szerződésünk, akkor hogy fogjuk beíratni a gyerekeket a szupercsúcs iskolába, ahol Gabesz évfolyamán már csak egy hely van? Erre a kérdésre még nincs válasz. Holnap megpróbálunk az ügynökségből kinyomni egy papírt, ami jó lehet arra, hogy bizonyítsuk, hogy mi téllegdeistenbizony itt fogunk lakni, és akkor talán be tudjuk nyomni a gyerekeket a suliba.

Hát szóval préselődik, préselődik, de még mindig nagyon púpos szegény.

Isi, lakás

A tegnapi és a mai nap iskola- és lakásvadászattal telt. Sajnos még semmi sincs lezsírozva, de haladunk azért előre.

Iskola fronton az a helyzet, hogy két iskolában volt randevúm, de végül csak az egyiket sikerült igaziból megnézni. Az elsőben (Fulham Primary) az történt, hogy amikor megérkeztem, bemutatkoztam stb., akkor a titkárnő elkezdett szabadkozni, hogy hát sajnos az a helyzet, hogy az iskolai körbevezetést át kellett tenni 10-re (én 9.15-re voltam odarendelve), mert más szülők is jönnek, és nekik csak ez volt jó, és hát engem már semmi módon sajnos nem tudott értesíteni (az nem derült ki, hogy az eladdig alkalmazott ún. e-mail erre miért nem volt alkalmas, de valamiért nem volt). Úgyhogy leüldögéltem, hogy megvárom akkor a többieket. A várakozás ideje alatt a titkárnő többször is elnézést kért a kavarodásért, biztosított róla, hogy náluk az nem gond, ha a gyerekek nem tudnak angolul, mert majd kitöltök még egy formanyomtatványt, azt odaadjuk Portiának, aki majd megoldja a dolgot, mert pl. spanyolul is jól tud. Megtudtam továbbá, hogy jövőre új uniformis lesz, az eddigi pulóverről áttérnek a kardigánra. Sajnos a körbevezetésre végül nem került sor, mert n11-kor még se az igazgatónőnek se a többi szülőnek nem volt nyoma, és mivel 11-re át kellett érnem a másik iskolába, mondtam, hogy majd visszajövök egy másik nap, úgyhogy ott kedden újból próbálkozunk. A másikat viszont sikerült megnézni, és az szupercsúcs. Egy pici iskola, vannak összevont osztályok, vagyis olyan, ahol első-másodikosok együtt vannak, ami Matyinak nagyon jó lenne, bár itt is sokszor megnyugtattak, hogy nem baj, ha nem tudnak angolul, meg az sem, hogy nem tudnak írni/olvasni, szerintem akkor is széles mosollyal azt mondták volna, hogy „ugyan-ugyan szokva vagyunk a helyzethez”, ha azt mondom, hogy sajnos a gyereknek nincs feje. Az mindenesetre kiderült, hogy az iskolában jelenleg 47 nációból vannak gyerekek, és magyar pont nincs, úgyhogy milyen jó, mert akkor lenne egy 48-ik. A kis túránk során többször is összefutottunk egy nagyobbacska fiúval, aki láthatóan azzal töltötte a napját (miközben folytak a tanórák), hogy minden felnőttet körbekínált mambával, amit a születésnapjára kapott. Minden felnőtt nagyon örült, és boldog születésnapok kívánt, úgy tűnt, hogy ezt éppen olyan fontos elfoglaltságnak tartják, mint scrap book-ot készíteni a második világháborúról (az ötödikesek épp ezt csinálták). Az egész iskolának volt valami nagyon nyugis hangulata. Szóval most baromira drukkolunk, hogy oda tudjanak járni a srácok.

Ez utóbbinak az a feltétele, hogy minél előbb leakasszunk egy lakcímet, mert beiratkozni csak ennek birtokában lehet. Úgyhogy ennek érdekében ma megnéztünk 12 lakást (14-et néztünk volna meg, de kettőbe nem jutottunk be). Ezt egy cég tette lehetővé, aki arra vállalkozik, hogy az előzetesen egyeztetett preferenciák alapján egy napra összeszervez egy csomó találkozót,és utána le is tárgyalja a bérleti szerződést. Na ez a nap volt ma. Ügynökünk Ryan egy kanadai csávó volt, aki rögtön az elején megnyugtatott minket, hogy nincs ember, aki nála jobban ismerné a londoni ingatlanpiacot, úgyhogy ne aggódjunk, jó kezekben vagyunk. Ez azután, hogy 20 percet késett, nem tűnt túl meggyőzőnek, de a nap végére elhittük neki, egyrészt mert rengeteget telefonálgatott, másrészt mert simfölte az ingatlanügynököket, és ez biztosan a profizmus jele. Az is kiderült, hogy nem is olyan egyszerű dolog bejutni egy ingatlanba, mert késik az ingatlanügynök, a lakó nem akar beengedni, a kulcs nem nyitja az ajtót stb. ennek ellenére sikerült 12 darabot megnézni, és őszintén szólva a végére már nem is annyira bántuk, hogy elfogytak. Végül kiválasztottunk hármat, amik legjobban tetszettek, de sajnos ma már túl késő volt, holnap pedig nem dolgoznak (rémes), úgyhogy csak hétfőn lesz hír arról, hogy megkapjuk-e valamelyiket, és ha igen melyiket, és pontosan mik a feltételek. Szóval még mindig kicsit izgulni kell, hogy egyfelől sikerüljön ebből a háromból megkapni az egyiket, vagy leginkább az első számú versenyzőt, másrészt hogy sikerüljön gyorsan megkötni a szerződést, hogy lehessen jelentkezni a suliba. De azért legalább már benne van a présben az a púpos gyerek.

Lecsó a javából – a vizsga napja

7.00 – felkelünk, öltözés, reggeli

8.05 – megérkezünk a vizsgaközponthoz, de úgy találjuk, hogy lúzerség lenne ilyen korán bemenni, ezért üldögélünk egy kicsit egy padon

8.20 – bemegyünk, a népek már tömörülnek a terem bejáratánál, de még nem engednek be

8.30 – elkezdenek beengedni, Peti elköszön, és kisebb kitérő után lelécel Bostonba

8.35 – a terembe érve megkezdődik a regisztráció, amely a következő lépéseket foglalja magába: egy átlátszó nejlonzacskóban elhelyezem az útlevelem, a pénztárcámat és egy üveg vizet, aláírásért cserébe átveszek egy nyakba akasztós névtáblát, ezzel felszerelkezve felmegyek egy mozgólépcsőn, egy szekrényben elhelyezek mindent, ami nem a nejlonzacskóban van, aláírok egy újabb ívet – ezúttal nem kapok semmit cserébe, aláírok még egy újabb ívet, átadom az útlevelemet, és válaszolok arra a becsapós kérdésre, hogy hány éves vagyok, a jó válasz jutalmául kapok egy kis kék pöttyöt, ezt két lépés múlva beledobom egy bácsi által tartogatott bögrébe, aki ezért cserébe felenged egy újabb mozgólépcsőn, belépek a terembe, és megkeresem a névtáblámon feltüntetett számmal megjelölt helyemet, leülök

8.50-től – 10.15-ig – ülök, mivel meg kell várni, amíg kb. 600 társam is átesik a fent leírt gyümölcsjátékon, illetve néha felállok és járkálok, mert a teremben a környezettudatosság jegyében elhelyezett egymilliówattos légkondiknak köszönhetően kb. 10 fok van (és marad az egész vizsga ideje alatt)

10.19 – az utasítások elhangzása után megkezdődik a vizsga első fele, 90 kérdés, mindegyikre öt lehetséges válasz, három óra alatt

13.13 – befejezem a vizsgát, kikéredzkedem pisilni, az atléta-garbó-kabát-sál-hosszúgatya-zokni-cipő öltözékben kis híján jéggé fagyott tagjaimat kicsit nehezen mozgatva kimegyek a mosdóba

13.19 – a vizsga első része befejeződik, megvárjuk, amíg a felvigyázók beszedik a vizsgalapokat, majd megvárjuk amíg a felvigyázók egy következő körben beszedik a nyakbalógatót, aztán az imént beszedett nyakbalógatók színeinek megfelelő csoportokban elhagyjuk a termet, zöld lévén a harmadik csoportban megyek ki

13.30 – kint vagyok, kiszedem a szekrényből a táskámat, és sietős léptekkel kihaladok a szabadba, ahol süt a nap és a trópusinak tetsző 20 fokot is meghaladja a hőmérséklet, nyaralok

13.40-14.25 – elfogyasztom az előző nap a tescoban megvásárolt – tudniillik a vizsgaközpontban egy darab kávézó van, és csillió ember, így már előre figyelmeztettek, hogy hozzunk kaját – háromszögszendvicsből, zöldségcsipszből, csokiból és dobozos kávéból álló gourmet ebédemet, plusz felengedem a tagjaimat a napon

14.30 – gyümölcsjáték kezdődik előről, sorbanállás, nyakbalógató aláírás ellenében, mozgólépcső, szekrény, mozgólépcső, 136-os szék

15.15 – a másodjára szóról szóra megismételt instrukciók után elkezdődik a vizsga második része, még kilencven kérdés, még három óra

18.03 – elkészülök, kimegyek melegedni a pisildébe

18.15 – vége a második résznek, beszedik a vizsgalapokat, majd újabb körben a nyakbalógatókat, végül egy harmadik körben kiosztják az elején elszedett útleveleket

18.30 – kint vagyok, szekrény, mozgólépcső, napsütés – majdnem biztos vagyok benne, hogy az idegenlégió rejtett kamerákon keresztül figyelte a vizsgaközpontot, és hamarosan megkeresnek majd, hogy csatlakozzam, mivel a kiképzést kibírtam anélkül, hogy megfagytam, éhen haltam vagy agyvérzést kaptam volna

18.30-tól 21.30-ig – sífelvonó, hajó, séta a buszmegállóhoz, busz nem jön, busz jön, de nem nyitja ki az ajtót, mert annyian vannak, hogy úgysem férnénk föl, busz nem jön, busz még mindig nem jön, megismerkedem egy szimpatikus holland fiatalemberrel, aki ugyanarra a buszra vár, ami még mindig nem jön, tanakodunk, elindulunk gyalog, de aztán jön egy másik busz, amivel el lehet jutni egy olyan megállóba, ahonnan két fajta busszal is lehet menni hazafelé, ezen a buszon is irgalmatlan a tömeg, de ide fölengednek, elbuszozunk a Victoria pályaudvarig, ahol kisvártatva megjön a mi buszunk, és nincsenek is olyan sokan, útközben megtudom, hogy tegnap estétől holnap reggelig van Londonban (a sztrájk tegnap du. 6-tól ma éjfélig tart), holnap indulnak tovább egy haverjával Walesbe, többször is járt már Budapesten, orvosi mérnök, és éppen egy terhes nők stressz-szintjét mérő kütyün dolgozik, elbúcsúzunk, leszállok, hazasétálok

21.40 – mivel közértbe már nincs kedvem elmenni, Szilvi instant zabkásájára vetem rá magam, ami amúgy igazán kitűnő, és természetesen pótolom majd az elfogyasztott készleteket

Holnap folyt. köv. Peti Bostonban okos emberekkel társalog majd, én pedig délelőtt lezavarok két találkozót a tegnap látott iskolákban az igazgató nénikkel, főként, hogy megtudjam van-e hely a srácok számára, illetve, hogy kicsit jobban körülnézzek az iskolában. 

Belecsapunk a lecsóba

Na, ma eljöttünk Londonba, hogy egy-két dolgot elintézzünk. Úgyismint első körös vizsga annak érdekében, hogy majd egyszer, még egyéb körös vizsgák és más procedúrák után – ha érdemesnek találtatom – felvételt nyerhessek az itteni kamarába. Valamiért makacsul ragaszkodom a kamarai tagsághoz. Az ember legyen kamarai tag, na. Aztán itt van a lakáskeresés is, és a gyerekeket is be kell íratni majd iskolába. Ezekre a feladatokra szántuk az elkövetkezendő hetet.

Ma még csak bemelegítés volt. Megérkeztünk, elmentünk Szilvihez, aki ugyan Spanyolországban nyaral, de kölcsön adta nekünk a kecóját, amíg most itt vagyunk. Hálából meg is locsoltuk a hátsó kertben termesztett répáit – nagyon szépen fejlődnek – és spenótjait – ők sajnos nem tartják olyan jól magukat. Aztán nekiindultunk felfedezni Fulham kies kerületét, mert az a terv, hogy valamerre arra fogunk majd lakni. Kívülről bekukkantottunk abba a két áltisibe, amik legesélyesebbek, hogy oda írtjuk majd a gyerekeket. Kicsit megszeppentünk, amikor a fallal körülvett betonplaccon megláttuk a focizó gyerekeket, akik üvöltve rohangáltak föl-alá, mert valahogy Matyit nem igazán tudtuk beleképzelni ebbe a környezetbe, vagyis egyelőre nem annyira látjuk magunk előtt, ahogy a gatyájából kilógó egyeningében passzolja a labdát Abdulnak. De remélhetőleg eljön majd ez is. A másik iskola udvarán viszont volt fű, és az ovisok voltak éppen kint, amikor arra jártunk, akik a kis zöld egyenpulcsijukban matattak a játékok között, és ez így összességében sokkal békésebb benyomást keltett, de ennek valószínűleg leginkább a napszak volt az oka, vagyis, hogy a nagyok éppen bent lehettek az épületben, és nem kint rohangáltak.

Aztán amikor ezekkel végeztünk, akkor visszarohantunk Szilvihez, ahol már türelmetlenül várt minket az internet szerelő, aki ugyan megígérte, hogy fél órával az érkezése előtt telefonál, viszont nem telefonált, hanem csak odament, és igen meg volt bántódva, hogy senki nem volt otthon. De azért hajlandó volt várni 15 percet, így Petinek – a metrómegállótól Szilvi házáig megdöntve Ben Johnson rekordját – sikerült még épp időben elcsípnie. Úgyhogy az internet is megszerelődött.

Aztán elindultunk a vizsgaközpont felé. Nekem holnap reggel  8.30-kor van ott jelenésem, viszont a londoni metrósok a ma estét és a holnapi napot választották ki arra, hogy teljeskörű sztrájkot hirdessenek, és a vizsgaközpont a búbánatos retekben van, ezért az lett a megoldás, hogy ma este egy szomszédos szállodában alszunk. Idáig viszont el kellett jutni. A metrósok viszont 6-tól sztrájkolnak. Úgyhogy 4 körül felkerekedtünk, és úgy egymillió embertársunkkal együtt felszálltunk a még menő metróra, hogy azzal megközelítsük a hajót, ami elhozott minket Észak-Greenwichbe, ahol már csak az Emirates légitársaság által működtetett sífelvonóra kellett felszállnunk, és már itt is voltunk a vizsgaközpont közelében. Úgyhogy a mai nap közlekedésileg elég változatos volt. A következő járművekkel utaztunk: taxi, repülő, metró, busz, metró, hajó, sífelvonó (a kabinos fajtából, hegy és sífelszerelés nélkül - kép alant). Mondjuk kicsit uncsi, mert például helikopteren egyáltalán nem is mentünk.

Vacsorára nyomtunk egy kis tapast, és most nyugovóra térünk, hogy holnap frissen és üdén vágjak neki a nettó 6 bruttó 11 órás vizsgaproginak.