Szombaton, amikor
a lakásokat néztük, akkor szóbakerült a londoni közbiztonság. Erről azt tudtuk
meg, hogy mióta az egész város be van kamerázva nagyon csökkent a súlyos
bűncselekmények száma, de a kisstílű tolvajlás azért továbbra is elterjedt.
Ryan azt viccelte, hogy ha a járdára leteszi a félig megivott kávéját, akkor –
ha nem ragasztja az aszfalthoz – pár perc múlva már nem lesz ott. Ezen mi csak
nevettünk, és később meg is jegyeztük egymás között, hogy ez a Ryan micsoda egy
elkényeztetett nyugati fickó, jönne csak Kele-Európába, megtanulná, hogy mi a
magyarok istene, piha. Aztán eleredt az eső, és ki kellett nyitni az esernyőt.
Aztán hazaértünk, és a lépcsőházban a bejárati ajó elé lehelyeztük a csöpögő
ernyőt, hogy ne a lakásban csöpögjön. Aztán pár óra múlva kimentem, hogy
behozzam a megszáradt ernyőt, de az ernyőnek hűlt helye volt. Valaki South
Kensingtonban, ahol 900 forint tizenöt szem szeder a közértben és 800 millió
forint egy négyszobás lakás (mindkettő akkurátus adat, nem túlzás), meglovasította
a 2000 forintos pöttyös tschibo esernyőmet. Úgyhogy kénytelenek voltunk
belátni, hogy ez a Ryan mégiscsak egy dörzsölt fickó.
Ezt az incidenst
leszámítva az elmúlt két nap a semmittevés és az idegbaj bizarr egyvelege volt.
Először is nagyon furcsa érzés, hogy olyanokat csinálunk, mint múzeumban
lődörgés, kávézóban üldögélés, otthoni tévénézés, és közben nincs SEMMI
DOLGUNK. Ettől annyira el vagyunk szokva, hogy Peti kimondottan feszült lett,
amikor leültünk tévét nézni, mert folyton az volt az érzése, hogy most valamit
kellene csinálni, de nincs mit (nekem pompásan megy a tévénézés, sokévi
lemaradást kell pótolnom). Illetve persze rengeteg dolgunk lenne, de egyiket
sem tudjuk csinálni, amíg nincs meg a kecó. És itt érkezünk el az idegbaj
részhez. Mert ugye kiválasztottuk a megfelelő kecót, de azt még meg is kell
szerezni. Ezt nem magunk intézzük, hanem az az ügynökség, aki a lakásokat
mutogatta nekünk. Vagyis a mai nap azzal telt, hogy Ryan haverunkat hívogattuk,
hogy mivanmármivanmár. Ő pedig elmondta, hogy: igen, kapunk majd bútort - hajaj,
van egy másik jelentkező is - ennek okán nem tudunk az árból alkudni - úgy
tűnik, hogy nekünk áll a zászló, mert a másik családban kisbabák vannak, és a
tulajnak a gyerekek beleférnek a babák nem (????) – á, már nagyon jól állunk,
felmerült, hogy kell-e nekünk garázs – nem kell, garázs, oké – már azon
alkudoznak, hogy a hálószobába mekkora ágyat vegyenek – na most már tényleg
rákérdezek, hogy mi a retek van, és visszahívlak – gratulálok, tietek a lakás,
lehet fizetni a depositot. Mindez reggel nyolc és este nyolc között zajlott,
amiből kábé érezhető, hogy az egyes közlések között mennyi idő telt el, és ez a
vérnyomás milyen szintű emelkedésével járt. Szóval a jelenlegi helyzet az, hogy
fizettünk depositot, ami csak arra jó, hogy a lakást visszavonják a piacról,
vagyis most már másnak nem fogják megmutatni. Innentől még az van hátra, hogy lekádereznek
minket, hogy tényleg azok vagyunk-e, akiknek mondjuk magunkat, tényleg annyi
pénzünk van-e, amit állítunk, és tényleg nem piszkáljuk-e a fogunkat evés
közben. Ha ezt sikerül megugranunk, akkor megnyerjük a jogot, hogy bérlői
lehessünk a lakásnak. Időközben elkezdünk tárgyalni a szerződés részleteiről is
(felmondási feltételek, beköltözés dátuma, bútorok stb.). Aláírás tehát csak
ezek után jöhet, ami éppen ezért állítólag kb. egy hét múlva esedékes. Kettes
számú idegbaj, ha csak egy hét múlva lesz szerződésünk, akkor hogy fogjuk beíratni
a gyerekeket a szupercsúcs iskolába, ahol Gabesz évfolyamán már csak egy hely
van? Erre a kérdésre még nincs válasz. Holnap megpróbálunk az ügynökségből
kinyomni egy papírt, ami jó lehet arra, hogy bizonyítsuk, hogy mi téllegdeistenbizony
itt fogunk lakni, és akkor talán be tudjuk nyomni a gyerekeket a suliba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése