HTB túlkapások és Jude Law mellbimbója

Mit mondhatnék, arany életem van. Papíron van egy jó állásom, viszont dolgozni nem kell. Egész nap szekrényt pakolok, kovászt etetgetek (még nem hizlaltam föl eléggé, úgyhogy még nem tudom, hogy sikerül-e), kenyeret sütök, virágot ültetek, más anyukákkal teázom, jógázni megyek, igazán kívánni se lehetne jobbat (de ha valaki megkérdezné mégis, akkor mondjuk a 2 foktól és a jégesőtől el tudnék tekinteni). Mindezt megtehettem volna tavaly ugyanekkor is, viszont akkor inkább kovászolás helyett idegbeteg voltam, de hát tudjuk, hogy megy ez.

Ellenben annyira elhittem magamról, hogy egy valódi (és nem csak wannabe) házi tündér vagyok, hogy, mikor a gyerekeknek egyenesen Kínából érkezett kilövős-világító-röppentyű szarságáról első használat után leszakadt a műanyag leffentyű, ami nélkül többé már nem röppentyű a röppentyű, én könnyedén azt mondtam, hogy ugyan mit nekünk, majd veszek a háztartási boltban valami műanyag lapot, abból kivágok egy leffentyűt, és azzal lecseréljük a szakadtad. És nem is tétlenkedtem, vettem egy műanyag irattartó dossziét, ami kb. olyan anyagból volt, mint a leffentyű, alig negyven perc alatt átrajzoltam és kivágtam belőle egy új leffentyűt, felszereltem, és voilá, a röppentyű jobb volt, mint új korában. Gabesz rögtön szerette volna kipróbálni, csak sajnos kint ömlött az eső, úgyhogy kint nem lehetett, úgyhogy végül megengedtem neki, hogy az ebédlőnek azon a részén, ahol dupla magas a plafon, kipróbálja. Fogta, kilőtte, a röppentyű nekicsesződött a plafonnak, és letört róla az a műanyag pöcök, amibe a kilövő gumit kell helyezni, vagyis a negyven perc alatt megszerelt röppentyű két másodperc alatt végképp használhatatlanná vált. Erre dühömben felmentem az amazonra, és 3 perc alatt, 5 fontért rendeltem tíz új röppentyűt. Azt a tanulságot szűrtem le, hogy mindenki csinálja azt, amiben jó, a kínaiak fröccsöntenek, én rendelek az interneten.  Gyártson leffentyűt házilag, akinek két anyja van.

A delux munkanélküliségem alatt a kultúrát is erőltetjük. Mióta visszatértünk Londonba, kétszer is voltunk színházban (és holnap is megyek). Az elsőről a szünetben eljöttünk, mert ezt még mindig udvariasabbnak éreztük, mint elaludni a második felvonás alatt is (Tennessee Williams: Üvegfigurák). A másodikról nem jöttünk el részint, mert nem volt szünet, részint, mert a darab főszereplője (Ossessione című 1943-as olasz film, Ivo van Hove szupersztár rendező által színházban megcsinált változata) maga Jude Law volt, aki a darab során sokszor volt ing nélkül, és néha nadrág nélkül, és hát erről az ember azért nem akar lemaradni. Jude Law izmos felsőtestén kívül (amit a jobb láthatóság kedvéért sokszor ki is vetítettek a háttérben elhelyezett négy-öt mozivászonra) a darab nem sok mindent tudott felmutatni. Úgyhogy színház ügyileg nem állunk most jól, bár Peti szerint két darab alapján nem kellene azt a következtetést levonnom, hogy most már soha az életben nem fogunk több jó színházat látni, és mindez azért van, mert el vagyunk fuserálva. Hát nem tudom, Peti mindig is hajlott a túlzott optimizmusra. 

Még egy kis Shanghai – uccsó poszt Kínából

Tegnap a nagyon kínai Shanghait láttuk, ma pedig a nagyon nyugatit. Mindkettő érdekes. Lehetne csomó ilyen klisét mondani, hogy nagy szegénység meg nagy gazdagság, meg berhelt biciklire halmozott hullámpapír és Gucci, meg kosz és lepukkantság és fényes felhőkarcolók, illetve gyönyörűkertes villácskák és specialty kávézók, Mao és a vadkapitalizmus, és tényleg, ezeket mind láttuk, meg minden, de azért persze van egy csomó dolog a kettő között is, csak az nem ennyire látványos. Kiemelve az érdekességeket: voltunk mecsetben, ahol kínai stílusú kalligráfiával megrajzolt arab feliratok díszítették a falat (egy nagyon lelkes és kedves egyiptomi nő bevitt a női részbe, és megmutatta, hogy mi hol van, aztán leüldögéltünk az imateremben, és kicsit csalódott volt, amikor mondtam, hogy én most már megyek, nem pontosan tudom, hogy mire számított, mivel látta, hogy Petivel vagyok, aki ezen közben az utcán várakozott), és viccesen hangzott, hogy a kínai nénik salem alaikummal köszönnek egymásnak. Láttunk szép konfuciánus templomot, voltunk madár-hal-bogár piacon, ettünk mindenféle töltött és töltetlen lepényeket és gombócokat, keserűdinnyét babbal, káposztát szárított rákkal, mandulazselét, és nem ettünk vákumcsomagolásos csirkelábat és yunnani bogártálat, voltunk modern művészeti múzeumban, akartunk moziba menni, de nem sikerült, mert azt sem sikerült beazonosítani, hogy melyik filmet mikor játszák, voltunk Sun Yat Sen házában, voltunk az özvegye házában (mindkettő helyre kis vityilló), voltunk egy ’20-as évekbeli sajtómágnás birtokán (ami most Intercontinental Hotel), voltunk bohém galérianegyedben, ahol valójában boltok és kávézók voltak, szóval nem unatkoztunk (pedig Pekingben mindenki azzal jött nekünk, hogy Shanghai egy unalmas hely, ahol nincs semmi látnivaló). És már elég jól haladunk a kínai történelem megismerésében (dinasztia-dinasztia-dinasztia-dinasztia-polgárháború-komcsik). Már szuperül tudjuk olvasni a kínai írásjeleket, például tudjuk, hogy a lábasgyík a percet jelenti, a pók és utána napernyős kertiasztal a cukrot és az alábbi pedig nyilván azt, hogy a bácsi kiesett a korongos felvonóból, mert beleakadt a síbotja.

Ha még egy kicsit maradnánk, szerintem, hamar beilleszkednénk. De hétfőn hazamegyünk, úgyhogy erre most nem lesz lehetőség. De mindenesetre tényleg nagyon érdekes hely ez, és sok dolog igazán impresszív, és el lehet képzelni, hogy hamarosan ők lesznek azért a főnökök.

De mivel túrót sem tudok én ezekről a dolgokról, ezért inkább rakok ide képeket, és nem okoskodom tovább. 

Készül a leveses gombóc

Tücsök, énekesmadár és színes béka nagy választékban kapható

Utcakép

Bambuszállvány

Plakátválaszték: Mao, Audrey Hepburn, Shanghai egykori polgija, Bruce Lee

Kimérve is van

Halas stand

Ilyet sem ettünk, pedig volt a shanghai étteremben sárga szószban (bár az tüskésebbnek látszott, úgyhogy lehet, hogy nem ugyanez volt)

Shanghai

Tegnap este megérkeztünk Shanghaiba. Itt is szállodában lakunk. Illetve kvázi szállodában. Ugyanis az a helyzet, hogy airbnb-n lefoglaltunk egy lakást. A lakás egy toronyház 19. emeletén van, elég picike és elég lepukkant, konkrétan esik szét darabjaira az egész (celluxszal van leragasztva a küszöb, egy-két díszléc oda van támasztva a fal mellé, a csapok valamiért nem a mosdó/mosogató fölé lógnak, hanem oldalra, és eléggé ingatagok stb.), ellenben amikor belép az ember, akkor az ajtó mellett van be van dugva egy szállodai kulcskártya az erre a célra rendszeresített lyukba, hogy legyen villany, van „ne zavarjanak” és „takarítást kérek” kapcsoló a falon – attól tartok, nem történne semmi, ha kérnénk takarítást – úgyhogy szép lassan leesett nekünk, hogy ez itten egy szálloda volt, ami valszeg csődbement, és a szobákat eladogatták, és átalakították lakásokká. Ez abból is látszik, hogy a liftben még ki van írva, hogy „lobby” „étterem” stb. Amúgy nem csak a lakás, hanem az egész épület esik szét darabjaira, az arany tapéta a folyosókon kunkorodik fölfelé, a homlokzatból és a lépcsőből elég nagy darabok hiányoznak, de közben minden arany, meg ciráda, meg sárkány meg csillár meg minden, úgyhogy aki a dekadenciáról akar filmet forgatni, az gyorsan még most jöjjön, mert nem tudom, mikor dől le az egész (remélem, vasárnapig kibírja). A lakás berendezése szintén elég vicces, mert a fürdőszoba még mindig hotelszerű, de a szobában már ikea bútorok vannak, és valamilyen oknál fogva a tulaj jónak látta nem kicsomagolni őket, úgyhogy a kislámpán még rajta van a nejlon, vannak egy vázában művirágok, mindegyiken ott virít az árcédula, és az ablakpárkányt egy Ribba fényképkeret díszíti üresen, lefóliázva.

Cserébe viszont nagyon jó helyen van, közel a központhoz egy olyan utcában, ahol rengetek kis kifőzde van, mindenféle beazonosíthatatlan kajával (tegnap egy „csináld magad” levesezőben ettünk, ahol az a rendszer, hogy ki van rakva rengetek mindenféle hús, hal, zöldség, tészta stb. és az ember egy vájdlingba összeválogatja, hogy mit szeretne enni, azt lemérik, majd egy kis fémkosárkában belelógatják egy nagy kondérba, amiben egy ilyen mindenízű leves fő, amiben az összes addigi kuncsaft összes hozzávalója belefőtt, aztán ha megfőtt, akkor beleborítják egy tányérba, mernek rá egy kis levet, megküldik atom sok csilivel, és már lehet is fogyasztani). Tegnap este például láttuk, ahogy az egyik vendéglősbácsi gyúrta a levestésztát, amit aztán nagy kondérban megfőzött, van csomó ilyen bambusz gőzölőben készülő batyu, ki tudja mikkel töltve, meg egy csomó minden más, amit még ennyire sem tudunk, hogy micsoda. De van hipszter kávézó is.

Ma a nagy modern épületek megnézése volt soron, először a ’30-as években a gyarmatosítók által épített bank és biztosító épületeket néztük meg, amik között sok nagyon jó art deco épület van, aztán pedig a hipermodern rohadt magas felhőkarcolókat, amik hipermodernek és rohadt magasak. Az egyikben fel is mentünk a 87-ik emeletre egy szálloda kávézójába, ittunk finom teákat, és üldögéltünk és néztünk lefele a magasból. Vagesz volt. Este pedig egy shanghai specialitásokat készítő étteremben voltunk. A kóstolt három ételből (szezámszószos kristálysaláta – ez mondjuk finom volt, szalonnás-ragacsos padlizsán palacsintával – ez nem volt finom, barnaszószos ponty – ez sem volt finom) arra következtetünk, hogy a shanghai konyha nem a kedvencünk.

Kilátás a lakásból

Skyline

A három legmagasabb felhőkarcoló Shanghaiban (a leghátsó sörnyitó szerűben voltunk fönn)

Kilátás teaszürcsölgetés közben (koszos volt az ablak)

Még mindig Peking

Nem mondom, hogy eddig helyinek néztek minket, de tegnap full turista módba kapcsoltunk. Délelőtt átköltöztünk egy kicsit másfajta – a pekingi business school által finanszírozott – házikóba, ahol a fürdőszobánk akkora, mint a kis hutongos vityilló mindösszesen volt. 

A szálloda

Miután lecuccoltunk, elmentünk egy tibeti buddhista templomkomplexumba. Szép volt nagyon, és csomóan valójában imádkozni jöttek, nem csak bámészkodni mint mi. A hely – méltán – legnagyobb nevezetessége egy tizennyolc méter magas Buddha szobor, amire vicces módon ki van írva, hogy még a Guiness féle rekordok könyvében is benne van. Gondolom segít a megvilágosodásban, ha az ember egy őrülten nagy Buddhához imádkozik, nem csak úgy egy életnagyságúhoz (urambocsá kicsinyítetthez).

A Buddha

Utána pedig elmentünk Cixi alcsászárnő nyári palotájába, ami egy hatalmas park benne sok mindenféle épület, például egy 700 méter hosszú fedett sétány, hogy esőben is lehessen sétálni és elmélkedni. Mondjuk tényleg ki a franc akar ernyőt vinni magával, amikor sétálni megy. Szép volt, bár egy ilyen parkban különösen feltűnő, hogy itt mindent tényleg egyenletes porréteg fed, még a szép régi fenyőfák tűleveleit is.

A nyári lak 

Ma pedig Petinek dolgoznia kellett, úgyhogy én elmentem a nemzeti múzeumba, ami egy nagyon furcsa élmény volt. Az épületet 2011-ben adták át, akkora mint a Hearthrow reptér, és kicsit úgy is néz ki, rajtam kívül szinte kizárólag egyen mackónadrágos iskolás csoportok és egyéb kínai turistacsoportok voltak, és egy idő után ki is derült, hogy miért. Az „ősi Kína” kiállításon, ami az ország történetét i.e. 2 milliótól 1840-ig, az első ópium háborúig mutatta be, lehetett látni sok szép bronz, agyag, porcelán stb. tárgyat, szépen korszakok szerint rendezve, és az angol feliratból minden korszakról azt lehetett megtudni, hogy nagy gazdasági fejlődést hozott, és jól összekovácsolta a különböző etnikai csoportokat, akik között nagy volt az barátság és a kulturális keveredés. De azon kívül, hogy a dolog nem volt nagyon informatív, nagyon szép dolgokat lehetett látni. Aztán megtekintettem a „modern mesterművek” kiállítást, ami egy ámde hatalmas termet foglalt el. A terem egyik falát teljes egészében beborította egy 2015-ben festett kép, amely Mao elnököt és a népi kormány központi bizottságának (magyarul biztos van ennek egy rendes neve, ez az angol felirat tükörfordítása) további hatvan valahány tagját ábrázolja közvetlenül az előtt, hogy Mao kikiáltotta a Kínai Népi Demokratikus Köztársaságot. A terem összes többi – kortárs – festménye épp úgy nézett ki, mintha a szoborparkban lennénk vagy valami ötvenes évekbeli díszletet nézegetnénk. Mindezek után már szinte meg sem kottyant az „út a megújhodás felé” című kiállítás, ami arról szólt, hogy a gyalázatos 19. század után hogy állt talpra és kezdett el szárnyalni a kommunista Kína, amely szárnyalás és a szocializmus építése ma is tart. Hát mit mondjak, szar érti ezt. Miközben ettől a kiállítástól 500 méterre a világ legnagyobb plázája van, ahol a biztonság kedvéért van két Tiffany üzlet, mert egy azért mégis csak ciki lenne, aközben szemrebbenés nélkül beszélnek arról, hogy itten hogyan építik a szocializmust, és a könyvesboltban az első szembejövő borítóról Marx Károly mosolyog az emberre. Mindeközben Peti ma nem lépett ki a szálloda épületegyütteséből, mivel abban a komplexumban van az egyetem is, napközben a szintén ebben az épületben található plázában ebédeltették, majd vacsorázni a szálloda éttermében vacsoráztunk (azon már én is részt vettem).

Holnap még beiktatunk egy templomot, aztán irány Shanghai. 

A múzeum, a kortárs festmény, és az "út a megújhodás felé" kiállítás első és utolsó információs táblája (a közbülsők hasonló szellemiségűek voltak)

Peking első három nap

Elöljáróban: Mindegyik napi blogot az adott napon írtam, úgyhogy az akkori állapotokat tükrözi, mint látjátok informatikai zsenink nem hagyta magát korlátok közé szorítani a kínai kormány által, és ezért ti hozzájuthattok a bloghoz.

Kína – 1. nap

Na eljöttünk Kínába. Nem annyira készültünk fel az utazásra, úgyhogy a reptéren, az útikönyvet olvasgatva jöttünk arra rá, hogy itt se google, se fb, ami praktikusan azt jelenti, hogy az internetet nem bírjuk használni, mert kb. minden vagy a googlehöz vagy a fbhoz van kötve (Peti még a reptéren gyorsan letöltött egy vpn-t, és így az ő telefonján mennek a tiltott dolgok is, de ezzel csak kicsit vagyunk kisegítve). Annyi előnye mindenképp van a dolognak, hogy legalább addig nem bírunk a felcsúti suttyó dolgaival foglalkozni, amíg itt vagyunk, és erre most igen nagy szükségünk is van. De azért az vicces, hogy itt állunk egy raklapnyi wifivel, és nem bírjuk mire használni.

A mai nap amúgy főként repülőzéssel telt, itteni idő szerint 6 körül érkeztünk meg a szállásunkra, ami egy kis faházikó egy úgynevezett hutongban, ami egy ilyen kis földszintes házikókból álló sikátoros negyedecske, amilyenből régen sok volt itt Pekingben, de a legtöbbjét ledózerolták, mert köllött a hely a bazinagy szállodáknak, irodaházaknak és lakótelepeknek.

Lecuccoltunk, és elmentünk a közértbe holnapi reggelit meg vizet venni. Vettünk még mindenfélét, például Petinek megtetszett egy kimért izé, amiből az elárusító néni kimért nekünk egy marokkal, mindketten ettünk belőle, és még mindig nincs fogalmunk arról, hogy mit ettünk. Talán valami gyümölcsös izé, sok íze nincs, és az alapanyagok nem beazonosíthatók számunkra. Így néz ki, aki tudja, mi az, mondja meg.

Közért után elmentünk egy éjszakai piacra, ahol mindenféle extrás kaját lehet kapni, de nem találtuk meg, aztán többedik megkérdezésre kiderült, hogy már megszűnt „forever”. Úgyhogy végül visszajöttünk a hutongba, és egy kis kricsmiben ettünk ún. hotpotot, ami valami leves féle, mindenféle cuccal benne. Elég finom volt, leszámítva, hogy elég sok mindennek brutál ánizs íze volt, és volt benne olyan fűszer, amitől bizsereg az ember nyelve, nekem azzal nem volt bajom, de Petit idegesítette.

Ezen kívül tapasztaltuk, hogy nehéz átkelni az úttesten, mert legtöbb helyen nincs lámpa, és ahol van ott is mindig jönnek mindenféle irányokból, még akkor is, amikor a gyalogosoknak zöld, és tapasztaltuk azt is, hogy a népek harákolnak, majd kiköpnek az utcára, szóval már szinte minden helyi szokást megfigyeltünk.

A mi kis kunyhónk, alant a mi kis hutongunk.

Kína - 2. nap

Tovább folytatjuk hekker tevékenységünket, és megpróbálunk hozzájutni a külvilághoz vezető csatornákhoz. Amikor ezt olvassátok, akkor sikerült.

De azért nem ezzel foglalkoztunk egész nap. Hanem inkább elmentünk a Tiltott Városba, ami most már nem annyira tiltott, vagy lehet, hogy nagy szerencsénk volt, és pont befértünk a kiválasztott harmincezerbe, aki ma ott lehetett. Impresszív a hely. Utána mindenféle parkokban és hutongokban sétálgattunk, az utolsó előadás előtt odaértünk a Dob toronyba, csak sajnos a jegyárusító néni már nem volt ott, úgyhogy a Dob torony kimaradt, úgyszintén a Harang torony, ahol miért miért sem szintén nem volt már jegyárusító néni. Bánatunkban sétáltunk még egy kicsit, aztán elmentünk egy nagyon titkos étterembe (a pultos néni igyekezett minket elhessegetni, amikor bekukucskáltunk az ablakon, de nem hagytuk magunkat, csakazért is bementünk enni), ami annyira titkos volt, hogy szinte csak fehéremberek (azon belül is amerikaiak – ennek lehet, hogy köze van ahhoz, hogy egy amerikai útikönyvből dolgozunk) voltak, miközben a városban egész nap alig láttunk belőlük néhányat, de szemmel láthatóan azok mind ott voltak az étteremben este. Ez egy yunnani konyhát vivő étterem volt, ahol minden este egy menüt főznek, és mindenki azt eszi. A mai menü valami zöld növény saláta, tofutésztasaláta, sült gomba, fűszeres egybesült hal, csirkehús csiliporral és brokkoli volt, és amikor már degeszre ettük magunkat, és azt gondoltuk, hogy más már biztos nincs, akkor még hoztak egy kis sült rákot desszertnek. Szóval istenesen bezabáltunk, és aztán – kis nem szándékos kitérővel – hazasétáltunk. A sétálás amúgy érdekes élmény egy csomó helyen, mert a nem hutong szerű utcák egytől egyik úgy néznek ki mint az Üllői út, azzal a különbséggel, hogy az ember leginkább az úttest szélén a kocsik között halad, mert járda nincs vagy fel van bontva, ez rajtunk kívül senkit nem zavar, olyannyirra, hogy egyes kávézók terasza direkte a buszsávban van elhelyezve, és a népek vidáman ropogtatják a pisztáciájukat műanyagszéken az úttesten üldögélve. 

Mink a háttérben Mao elnökkel.

Készülnek az esküvői fotók, úgy tűnt, hogy az a verseny, hogy kinek van nagyobb uszályos vörös ruhája.

Sárkánycsempe.

Bodorított hajú oroszlán a császár kertjében.

Művészi kép göcsörtös faággal és császári pavilonnal.

Kína – 3. nap

Ma kirándulni mentünk a Nagy Falhoz.

De nem ám úgy mint az egymillió másik turista, hogy odamentünk a felújított részhez, ott fellanovkáztunk, fényképezkedtünk, oszt jöttünk is le. De nem ám. Felkeltünk reggel hatkor, elmentünk a megbeszélt találkahelyre, felszálltunk egy turistabuszra cirka húsz társunkkal, busszal elvittek minket Pekingtől két órányira a hegyekbe, ottan leraktak, és indult a túra, amit egy helyi bácsi és a túrás cég két kedves dolgozója vezettek. Írták ugyan az ismertetőben, hogy lesz meredek rész, meg csúszós rész meg ilyenek, de mi erre csak legyintettünk, hogy ezt biztos azért írják, hogy kisgyerekeket ne vigyenek az emberek, de hát nekünk azért nyilván meg sem fog kottyanni a dolog. Hát nem egészen így volt, az út jelentős részét ugyanis a falnak olyan részein kellett megtenni, ami nem volt különösebben jó állapotban, sőt, egy nagy halom szikla volt az egész. Viszont amikor ezen a nagy halom sziklán (ahol a kövek időnként legurulnak meg ilyesmi) bazi meredeken föl és le kell csalinkázni, az nekünk megkottyan. De azért persze fölmentünk meg lementünk (mert a hülye kínaiak nem tudták ám szintben megcsinálni az egészet), de közben azért erősen megnőtt a mongol harcosok ázsiója. Viszont megérte a föl-le mászkálás, mert tényleg nagyon szép nagy hegyeket láttunk, meg láttunk sok részt a falból, szóval nagy élmény volt. Este pedig a nagy izgalmat lefujtottuk egy pekingi specialitással, a csili levesben úszkáló tarisznyarákkal. Valszeg nem véletlen, hogy nem ezt árulják az Astorián a kínai büfében.