Mit mondhatnék,
arany életem van. Papíron van egy jó állásom, viszont dolgozni nem kell. Egész
nap szekrényt pakolok, kovászt etetgetek (még nem hizlaltam föl eléggé, úgyhogy
még nem tudom, hogy sikerül-e), kenyeret sütök, virágot ültetek, más anyukákkal
teázom, jógázni megyek, igazán kívánni se lehetne jobbat (de ha valaki
megkérdezné mégis, akkor mondjuk a 2 foktól és a jégesőtől el tudnék tekinteni).
Mindezt megtehettem volna tavaly ugyanekkor is, viszont akkor inkább kovászolás
helyett idegbeteg voltam, de hát tudjuk, hogy megy ez.
Ellenben annyira
elhittem magamról, hogy egy valódi (és nem csak wannabe) házi tündér vagyok,
hogy, mikor a gyerekeknek egyenesen Kínából érkezett kilövős-világító-röppentyű
szarságáról első használat után leszakadt a műanyag leffentyű, ami nélkül többé
már nem röppentyű a röppentyű, én könnyedén azt mondtam, hogy ugyan mit nekünk,
majd veszek a háztartási boltban valami műanyag lapot, abból kivágok egy
leffentyűt, és azzal lecseréljük a szakadtad. És nem is tétlenkedtem, vettem
egy műanyag irattartó dossziét, ami kb. olyan anyagból volt, mint a leffentyű,
alig negyven perc alatt átrajzoltam és kivágtam belőle egy új leffentyűt,
felszereltem, és voilá, a röppentyű jobb volt, mint új korában. Gabesz rögtön
szerette volna kipróbálni, csak sajnos kint ömlött az eső, úgyhogy kint nem
lehetett, úgyhogy végül megengedtem neki, hogy az ebédlőnek azon a részén, ahol
dupla magas a plafon, kipróbálja. Fogta, kilőtte, a röppentyű nekicsesződött a
plafonnak, és letört róla az a műanyag pöcök, amibe a kilövő gumit kell
helyezni, vagyis a negyven perc alatt megszerelt röppentyű két másodperc alatt
végképp használhatatlanná vált. Erre dühömben felmentem az amazonra, és 3 perc
alatt, 5 fontért rendeltem tíz új röppentyűt. Azt a tanulságot szűrtem le, hogy
mindenki csinálja azt, amiben jó, a kínaiak fröccsöntenek, én rendelek az interneten.
Gyártson leffentyűt házilag, akinek két
anyja van.
A delux
munkanélküliségem alatt a kultúrát is erőltetjük. Mióta visszatértünk Londonba,
kétszer is voltunk színházban (és holnap is megyek). Az elsőről a szünetben
eljöttünk, mert ezt még mindig udvariasabbnak éreztük, mint elaludni a második
felvonás alatt is (Tennessee Williams: Üvegfigurák). A másodikról nem jöttünk
el részint, mert nem volt szünet, részint, mert a darab főszereplője
(Ossessione című 1943-as olasz film, Ivo van Hove szupersztár rendező által
színházban megcsinált változata) maga Jude Law volt, aki a darab során sokszor
volt ing nélkül, és néha nadrág nélkül, és hát erről az ember azért nem akar
lemaradni. Jude Law izmos felsőtestén kívül (amit a jobb láthatóság kedvéért
sokszor ki is vetítettek a háttérben elhelyezett négy-öt mozivászonra) a darab
nem sok mindent tudott felmutatni. Úgyhogy színház ügyileg nem állunk most jól,
bár Peti szerint két darab alapján nem kellene azt a következtetést levonnom,
hogy most már soha az életben nem fogunk több jó színházat látni, és mindez
azért van, mert el vagyunk fuserálva. Hát nem tudom, Peti mindig is hajlott a
túlzott optimizmusra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése