Még mindig Peking

Nem mondom, hogy eddig helyinek néztek minket, de tegnap full turista módba kapcsoltunk. Délelőtt átköltöztünk egy kicsit másfajta – a pekingi business school által finanszírozott – házikóba, ahol a fürdőszobánk akkora, mint a kis hutongos vityilló mindösszesen volt. 

A szálloda

Miután lecuccoltunk, elmentünk egy tibeti buddhista templomkomplexumba. Szép volt nagyon, és csomóan valójában imádkozni jöttek, nem csak bámészkodni mint mi. A hely – méltán – legnagyobb nevezetessége egy tizennyolc méter magas Buddha szobor, amire vicces módon ki van írva, hogy még a Guiness féle rekordok könyvében is benne van. Gondolom segít a megvilágosodásban, ha az ember egy őrülten nagy Buddhához imádkozik, nem csak úgy egy életnagyságúhoz (urambocsá kicsinyítetthez).

A Buddha

Utána pedig elmentünk Cixi alcsászárnő nyári palotájába, ami egy hatalmas park benne sok mindenféle épület, például egy 700 méter hosszú fedett sétány, hogy esőben is lehessen sétálni és elmélkedni. Mondjuk tényleg ki a franc akar ernyőt vinni magával, amikor sétálni megy. Szép volt, bár egy ilyen parkban különösen feltűnő, hogy itt mindent tényleg egyenletes porréteg fed, még a szép régi fenyőfák tűleveleit is.

A nyári lak 

Ma pedig Petinek dolgoznia kellett, úgyhogy én elmentem a nemzeti múzeumba, ami egy nagyon furcsa élmény volt. Az épületet 2011-ben adták át, akkora mint a Hearthrow reptér, és kicsit úgy is néz ki, rajtam kívül szinte kizárólag egyen mackónadrágos iskolás csoportok és egyéb kínai turistacsoportok voltak, és egy idő után ki is derült, hogy miért. Az „ősi Kína” kiállításon, ami az ország történetét i.e. 2 milliótól 1840-ig, az első ópium háborúig mutatta be, lehetett látni sok szép bronz, agyag, porcelán stb. tárgyat, szépen korszakok szerint rendezve, és az angol feliratból minden korszakról azt lehetett megtudni, hogy nagy gazdasági fejlődést hozott, és jól összekovácsolta a különböző etnikai csoportokat, akik között nagy volt az barátság és a kulturális keveredés. De azon kívül, hogy a dolog nem volt nagyon informatív, nagyon szép dolgokat lehetett látni. Aztán megtekintettem a „modern mesterművek” kiállítást, ami egy ámde hatalmas termet foglalt el. A terem egyik falát teljes egészében beborította egy 2015-ben festett kép, amely Mao elnököt és a népi kormány központi bizottságának (magyarul biztos van ennek egy rendes neve, ez az angol felirat tükörfordítása) további hatvan valahány tagját ábrázolja közvetlenül az előtt, hogy Mao kikiáltotta a Kínai Népi Demokratikus Köztársaságot. A terem összes többi – kortárs – festménye épp úgy nézett ki, mintha a szoborparkban lennénk vagy valami ötvenes évekbeli díszletet nézegetnénk. Mindezek után már szinte meg sem kottyant az „út a megújhodás felé” című kiállítás, ami arról szólt, hogy a gyalázatos 19. század után hogy állt talpra és kezdett el szárnyalni a kommunista Kína, amely szárnyalás és a szocializmus építése ma is tart. Hát mit mondjak, szar érti ezt. Miközben ettől a kiállítástól 500 méterre a világ legnagyobb plázája van, ahol a biztonság kedvéért van két Tiffany üzlet, mert egy azért mégis csak ciki lenne, aközben szemrebbenés nélkül beszélnek arról, hogy itten hogyan építik a szocializmust, és a könyvesboltban az első szembejövő borítóról Marx Károly mosolyog az emberre. Mindeközben Peti ma nem lépett ki a szálloda épületegyütteséből, mivel abban a komplexumban van az egyetem is, napközben a szintén ebben az épületben található plázában ebédeltették, majd vacsorázni a szálloda éttermében vacsoráztunk (azon már én is részt vettem).

Holnap még beiktatunk egy templomot, aztán irány Shanghai. 

A múzeum, a kortárs festmény, és az "út a megújhodás felé" kiállítás első és utolsó információs táblája (a közbülsők hasonló szellemiségűek voltak)