No tegnap este - egy igazán pompásra sikeredett családi ebéd után - felpattantunk egy repülőre, és eljöttünk Londonba. Aki már utaztatott kiskorú gyermeket repülőn, az tudja, hogy olyan nincs, hogy "felpattanunk és megyünk", olyan van, hogy az ember egyik kezével a gyereket húzza a másikkal a bőröndöt, harmadikkal a bőröndök egyikében kutat valami fontos tárgy után, negyedikkel megpróbálja - sikertelenül - megakadályozni, hogy a gyerek magára öntse a vizet, az ötödikkel a másikról próbálja letörölni a kajamaradékot, és egy idő után már akkora a káosz, hogy arról is megfeledkezik, hogy mindezek miatt szégyellje magát. Mi legalábbis igy ismertük a kisgyerekes repülőzést. Éppen ezért igyekeztünk minden lehetséges előkészületet megtenni, éppen csak altatólövedéket nem szereztünk be. Ehhez képest a repülőzés úgy ment mint a karikacsapás, sőt. Komolyan olyan volt minden, mint amikor egy légitársaság kisgyerekes reklámot készit magának. A gyerekek a reptérre érkezéstől a megérkezésig folyamatos transzban voltak, minden de minden tetszett nekik, és ennek rendszeresen hangot is adtak. Ilyeneket mondtak, hogy: "Nekem ez nagyon izgi." "A felhőket látjuk felülről, itt süt a nap, lent meg vihar van. Ezt megúsztuk." "Matyi, Matyi, nézd, az ott Anglia, ott fogunk lakni." és igy tovább. Szóval a repülőzés pazarul sikerült. Hazafelé a taxiban mindketten kidőltek, ezért kicsit kisebb volt a lelkesedés, amikor hazaértünk, de azért Matyiban még igy is maradt annyi kakaó, hogy kipróbálja az új lovagvár formájú sátrukat, megdicsérje a wc-t, a csapot, és kijelentse, hogy: "Gondoltam, hogy jó a londoni lakás, de azt nem, hogy ennyire."
Aztán mindketten édesdeden aludtak reggelig. Ma pedig birtokbavették a házat, örültek a régi játékoknak, Matyi folyamatosan konstatálja, hogy "Londonban minden más" (ezt abból szűrte le, hogy reggelire lukas zsemlét, aka bagelt kapott, és a joghurt doboza is máshogy nézett ki), és úgy generálisan még mindig rajtuk van a minden tetszik nekik attitűd. Ha hálivudi filmet akarnék csinálni arról, hogy egy család Londonba költözik, akkor ezek lennének azok az obligát, az ideális állapotot mutató részek, amikor nincs párbeszéd, csak zene, és alatta vágóképek a parkban boldogan hancúrozó, a közértben álmélkodó, az új lakásban mindent felfedező gyerekekről és elégedett szüleikről.
Nem tudok nem arra gondolni, hogy mikor jön majd az a rész, amikor a korábban elégedett szülők gondterhelten ráncolják a homlokukat, és komoly beszélgetésekbe merülnek a konyhaasztalnál, hogy a felmerült gondokat hogyan is oldják meg. Remélem, ez egy c kategóriás film lesz, ahol a legnagyobb konfliktust a ki játszhat először a távirányitós autóval jelenti majd, és a happy endet közvetlenül megelőző krizis során a kisebbik gyermek kijelenti, hogy ő márpedig rühelli a marmite-ot és világgá megy, ha akárcsak még egy kanállal is kell ennie (ennél a jelenetnél kint vigasztalanul esik az eső), de aztán jön a feloldás, mert súlyos lelki tusa után megengedik neki, hogy mirmite helyett nutellát egyen (bár jól tudják, hogy ez nem helyes, de nincs más kiút), és kint is kisüt a nap.
Na de eléggé előreszaladtunk. Ma még csak az első nap volt, folyt köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése