Egy kis munkahelyi pletyi

Van annak előnye is, ha az ember egy ufó a munkahelyén… az, hogy nem értik, hogy mit beszél, helyesebben írogat össze-vissza. Úgyhogy az „isten áldása egy rosszindulatú népnek” jóvoltából most megosztok néhány munkahelyi szösszenetet.

Elöljáróban annyit, hogy továbbra is azt gondolom, hogy baromi mázlim van, hogy sikerült ide beverekednem magam, a hivatal elég impresszív, a népek kedvesek, néha tisztára az a hangulat, hogy én ott egy jogász vagyok, 5-kor haza lehet jönni, szóval aranyéletem van. Nekem beleférne ebbe az aranyéletbe egy kicsivel több (és érdekesebb) feladat is, de az van, hogy nekem semmi sem elég jó, mert egy elkényeztetett úrilány vagyok.

Na, most, hogy előre meggyóntam, jöhet a rosszindulatúskodás. Az úgy van, hogy a mi „csapatunk” nem nagy, összesen 10 ember, jogászokkal, ügykezelőkkel, adminisztrátorokkal, mindennel együtt, és heti három napot ott ül velünk a Nagyember (vicces módon szarabb helye van, mint nekem, mert az én asztalom legalább az ablak mellett van, az övé meg a folyosónál). A Nagyember annak a döntéshozó bizottságnak az elnöke, aminek a kiszolgálására a mi csapatunk hivatott. És azelőtt, hogy fő elnök lett volna, egy nagy és híres ügyvédi irodában volt fő partner, és esős időben a hongkongi jockey/cricket vagy valami hasonló klub esernyőjével parádézik, ami még abból az időből származik, amikor ő volt a nagy és híres irodája hongkongi részlegének főfő fejese. Egyszóval ő tényleg nagyember, és ráadásul még tényleg okos is. Ellenben köztem és egy páfrány között nem nagyon tud különbséget tenni (bár a múltkor kiderült, hogy tudja a teljes nevemet, amit a páfrány bizonyosan nem mondhat el magáról), ezt onnan gondolom, hogy a páfrányhoz sem szokott szót intézni, éppúgy mint hozzám, még akkor sem, ha történetesen hárman vagyunk egy igen kicsi tárgyalóban. Ez kicsit zavar, és nem tesz jót az amúgy sem nagyon virulens önbizalmamnak. Viszont edződöm.

Tegnap például szinte szemem sem rebbent, mikor – jegyzőkönyvvezetői minőségben – megjelentem egy megbeszélésen, amin a Nagyemberen kívül ott volt egy másik jogász tőlünk, a csapatunk menedzsere, és egy másik főosztály Főembere, akik mind ismerték egymást, én viszont még nem találkoztam a Főemberrel, és kicsit arra számítottam, hogy esetleg be leszek majd mutatva neki, de ezt senki sem tartotta fontosnak, ideértve a Főembert is (de lehet, hogy csak nem vett észre, mert legalább 40 centire ültem tőle, és elég halkan vezettem a jegyzőkönyvet, plusz megszólalásig hasonlítok egy páfrányra). Pedig ha be lettem volna mutatva, akkor lehet, hogy nem (így) hangzik el a következő beszélgetés. Főember: „Ha a Brexit miatt majd minden bejövő céget engedélyeztetnünk kell, akkor nagy bajban leszünk, nem lesz elég ember, hogy a nyomozásokat lefolytassák. Valószínűleg úgy kellene csinálnunk, hogy azt mondjuk, hogy a németek és a franciák jöhetnek, a spanyolokat és az olaszokat megfontoljuk, de a ciprusiakat tuti nem engedjük be. A kelet-európaiak meg meg se próbálják.” Nagyember: „Bruhaha.” Főember: kuncog „Miért, a franciák tényleg ezt csinálják, nekik mindegy, hogy mit mond az európai szabály, azt mondják – francia akcentust imitál – ’no’, egy litván bank márpedig Párizsban nem nyit irodát.” Általános derültség. De mondjuk méltó módon elégtételt vettem a k-európai öntudatomon esett csorbáért, mert a jegyzőkönyvben a monogramomat ZsE-ként tüntettem föl, nem pedig ZE-ként, ahogy amúgy mindenhol futok. (Itt kell megjegyeznem, hogy ez a jogász kolléganőmnek föl is tűnt, és mondta, hogy mostantól ügyelni fog rá, hogy máshol is így legyen feltüntetve.)

És azt is meg kell jegyezni, hogy általában nagyon udvariasan nem éreztetik velem, hogy egy ufó vagyok, én pedig igyekszem civilizáltan viselkedni, és az irodában nem is puhítom nyereg alatt a húst. Éppen ezért kicsit meglepett, hogy ma, amikor az új jogász kolléga köszöntése alkalmából egy fúziós indiai étteremben ebédeltünk (erről csak annyit, hogy masala sültkrumpli), akkor az egyik – amúgy felvilágosult és művelt – kollégám azt találta kérdezni, hogy „És Magyarországon milyenek az éttermek?”, már éppen mondtam volna, hogy fúziós indiaiban például még nem voltam, amikor hozzátette, hogy „Például lehet pizzát venni könnyen?”. Valószínűleg az arcom elárulhatta, hogy itt valami félrement, mert utána valami olyasmit mondott, hogy hát Ausztriában például nem nagyon lehet pizzát enni.

Majd amikor az ebédből visszatértünk, a tojásárus asszony odajött a kolléganőmhöz, adott egy doboz tojást, a kolléganőm szépen kifizette, majd a tojásos nő azt mondta „Azt hiszem, tartozom neked a múltkorról 50 pennyvel. Ja, nem, végül tudtam aprót visszaadni.” Ezen elmerengtek még egy darabig, és végül megegyeztek, hogy nem jár az 50 penny.

És még csak szerda van. 

Kaja

Mivel nincs igaziból semmi nagy újság (gyerekek iskolába járnak, felnőttek dolgoznak, Halloween jelmezekről gondoskodtunk, ezúttal nem az utolsó pillanatban), ezért kajás sztorikkal készültem.

Kezdjük a tragikomikussal: múlt előtti hétvégén megint voltunk Brightonban vállalati bulin. Immáron harmadszorra mentünk, ugyanabban a szállodában, ugyanabban a szobában laktunk, ugyanaz volt a program (első este diszkó, második este kaszinó), a tanszéki titkárnővel pontosan ugyanazt a beszélgetést folytattam le mint tavaly (mi a megfelelő pillanat, hogy az ember play stationt vegyen a gyereknek, es mennyit engedje játszani), és ugyanaz volt a kaja (első este báránysült zöldséggel, vegetáriánusoknak ugyanez báránysült nélkül, második este büfé vacsora: csirke valami szószban, nagyonszáraz hal, brutálisan szétfőtt zöldséges lasagna). Én mondjuk szeretem az állandóságot, de azért mindennek van határa. De azért, hogy az egyhangúságot megtörjék, készültek idén egy kis meglepetéssel. Nevezetesen a népek 90%-a ételmérgezést kapott. Amikor Gabesz végighányta a szombat éjjelt, és reggel nekem is és Matyinak is fájt a hasa, akkor kicsit már gyanakodtunk, de aztán, amikor induláskor találkoztunk a recepción tobzódó haragos master diákokkal, akik éppen reklamáltak a menedzsernél, hogy a háromnegyed bagázs hányik, akkor már nem volt kétségünk. És tényleg, Peti egész délután kapta az emaileket a tantestület különböző tagjaitól, hogy „mi is”, „mi is”. Ez némileg színesítette az amúgy – a fent nevezett körülmények okán – nem igazán kellemes vonat utat. De mi legalább haza tudtunk jönni, mert voltak, akik olyan szarul voltak, hogy ott kellett maradniuk a szállodában (biztos a potya reggeli miatt persze!).

Kaja témában a másik – teljességgel ártatlan – érdekesség, hogy egy pár hete együtt ebédeltem a kollégáimmal, mert búcsúztattuk az ausztrál kolléganőt, aki fél év után úgy döntött, hogy ő inkább visszamegy Ausztráliába. A Canary Wharf egyik legújabb részén lévő sport bárba (sosem értettem ezt a műfajt) mentünk, ahol egészen kritikán aluli kaját lehetett kapni meglehetősen drágáért. Én veggie burgert ettem, ami attól volt veggie, hogy a hús helyett a buciban egy mexikói zöldségkeverékből és valami fehér kulimászból álló kirántott fasírt szerűség volt. De még így sem ez volt a legalja, lehetett ugyanis kapni halrudacskás szendvicset. Az egyik kolléganőm azt kért, és kifejezetten kíváncsi voltam, hogy mit hoznak ki ebből. Hát azt. Két kenyér között három mirelit halrudat. Ők ezt comfort foodnak nevezik. Én valami egészen másnak nevezném, de tudvalevő, hogy nekem nincs üzleti érzékem.

És végül egy érdekes élmény a menzáról. A menzán csomagolt szendvicsen kívül lehet helyben készített szendvicset is kérni (van amúgy meleg kaja is), és én ha már szendvicset eszem, akkor ilyet szoktam, mert valahogy mégis csak azt az illúziót kelti, hogy jobb mint a csomagolt. Sajtos szendvicset kértem, és erre a kiszolgáló kisasszony megkérdezte, hogy vegetáriánus vagyok-e. Gondoltam, milyen kedves, beszélgetni akar, mondok, igen, az vagyok. Hogy akkor ő most lecserélje-e a kesztyűjét és a vágókését. Először nem is értettem, hogy mit kérdez, úgyhogy visszakérdeztem, mire megint kérdezte, hogy akkor lecserélje-e, és akkor leesett, hogy valószínűleg az van, hogy vannak, akiket zavar, hogy ugyanazzal a késsel/kesztyűvel nyúlnak a kajájukhoz, mint amivel előzőleg a sonkás szendvicset érintették. Szerintem még talán hinduból is elég bigottnak kell ahhoz lenni, hogy az ember ezt megkövetelje, de persze mittudomén, nem vagyok otthon ebben a kérdésben. Az mindenesetre vicces, hogy eddig ezt egyetlenegy sajtos szendvicskor sem kérdezték meg (nyilván számos sonkásszendvics molekula kerülhetett már a szervezetembe) úgyhogy gondolom, hogy nemrég valaki botrányt csaphatott emiatt.

Kajaügyileg persze továbbra is a legizgalmasabb fejlemények az én sütőmből kerülnek ki. Múltkor például perecet sütöttem a thai pajtiknak rendezett játszódélután alkalmából. 

Ja, és hogy az iskolai házifeladat rovat is meglegyen (bár nem kaja): Gabesz házifeladata - egy szabadon választott állat élőhelye

Azóta

Nehéz elhinni, hogy még csak K.u. (Korzika után) negyedik hét van. Nem volt könnyű visszajönni (naná), különös tekintettel arra, hogy K.u. tegnap volt az egyetlen nap, amikor értékelhető időjárás volt (viszont a tegnap tényleg tök jó volt). De amíg ki nem találom, hogy hogy lesz belőlem Korzikán milán idomár, addig ebből kell kihozni a legtöbbet.

A gyerekek szemrebbenés nélkül mentek vissza az iskolába, ami azért elég nagy szám. Durva, hogy Matyi mar negyedikes, Gabesz pedig másodikos, pedig nemrég meg a térdemen lovagoltattam őket… Mindenesetre az iskola dolog tényleg az egyik legnagyobb plusz pont itt, és mar a házi feladatok terén is kezdünk elég rutinosak lenni. Vasárnap például simán összedobtam egy viktoriánus telefont, amíg sült a baguette, szinte észre se vettem.

(Igen, tudom, hogy a lényeg az lenne, hogy a gyerek eszkábáljon viktoriánus telefont, de Matyi affinitása az ilyen jellegű feladatokhoz konkrétan nulla, az a rész, amikor megkértem, hogy ragasszon oda egy celluxot a hallgatót bevonó papírra tovább tartott, mint az egész telefon, úgyhogy úgy döntöttem, hogy ne erőltessük ezt a feladatot. Az ember válogassa meg, hogy mivel akarja szívatni a gyereket. Nekem is az apukám írta meg az olvasónaplót a Tüske várból, mert én szívből rühelltem, “azt’ mégis ember lett belőlem” vagy ilyesmi.)

Ami a hivatalt illeti, még nem történt meg az áttörés sem szakmai sem személyes szinten, noha kaptam már egy nagyobb saját ügyet, meg voltam péntek esti sörözésen, szóval igyekszem én, csak hát… túl jó dolgom volt az otthoni irodában. De azért rajta vannak, hogy a munkatársak jól szórakozzanak. Készült például ez a hirdetés, ami arra buzdítja a jónépet, hogy most már döntse el, hogy akar-e reklamálni a balul elsült biztosítása miatt vagy nem, mert a jövő év vége után már nem reklamálhat, és punktum. Azóta, hogy ez a reklám kijött, a főnököm napjában hetvenszer üvölti el magát, hogy “Make a decision. Do it now.”. A múltkori divíziós értekezleten pedig meghívott előadóként jelen volt a hivatal kommunikációs osztályának alosztályvezetője (képzeljetek el egy nagyon angol kinézetű embert, szorozzátok meg kettővel, na olyan), és a következőket mesélte el: “És hogy egy érdekes hírrel szolgáljak, épp ma reggel jutott tudomásomra, hogy Arnie – az igazi – éppen Birminghamben tartózkodik egy napra. Úgyhogy amikor ezt megtudtuk, akkor a pr-osaink kapcsolatba leptek az ő pr-osaival, hogy megtudják, volna-e mód arra, hogy személyesen is találkozzunk, es képzeljetek el, hogy tud a kampányunkról, és tudja, miről szól, és nagyon érdekli a téma, és szívesen hallana a részletekről, úgyhogy két kollega azonnal vonatra pattant, éppen ezekben a percekben ülnek a Birminghambe tartó vonaton, hogy ma találkozhassanak Arnieval. Na persze biztos csak pár percre fogadja majd őket, ahogy a többi újságírót, majd nyilván sorba is kell állniuk az újságírók között, de mindenesetre érdekes lesz megtudni, hogy mit gondol az igazi Arnie, Arnie fejéről (kuncog). Amúgy a fej nem utazott ma, mert annak nagyobb kísérettel kellene utaznia, külön a haj, sőt hajak, mert több van stb. (mindenki hangosan nevet). Na de, persze a munkánk nem minden része ennyire nagyvilági. Most mondanék néhány szót a Brexit előkészületekről…”. Így mulat az angol közalkalmazott…

De térjünk a lényegre, ezeket sütöttem K.u.: baguette epi, torta della nonna, szilvalekváros rácsos linzer, csokis kalács, habcsók es juhtúrós pogácsa (ez utóbbit a kollégáimnak, es a felét meghagyták, kár beléjük). 

Csak, hogy ne csak a dicsekvés meg, facebook valóság meg minden, most jön az őszinteség pillanata. A "Na, és hogy érzed magad Angliában?" kérdésre az a válaszom, hogy nagyjából így.

Családi nyaralás

Minden tavaly nyáron, a csopaki vízi csúszda alatt, szügyig a Balatonban állva kezdődött. Amikor az x-edik menet utáni elkapásra vártam, megfogalmazódott bennem, hogy én jövőre Korzikán (is) fogok nyaralni (végül aztán úgy alakult, hogy Csopakra nem is jutottam el idén, amit azért eléggé sajnálok, mert persze vízi csúszdától függetlenül továbbra is igaz, hogy nekem a Balaton a Riviéra stb., meg ugye a Londonban rajtam eluralkodott honvágy meg minden, de most eltértem a témától). Szóval már a lángosos sorban elkezdtem tervezgetni, hogy hogy is lesz ez Korzikán. Nem tudom, hogy honnan akadt be nekem ez a Korzika, de beakadt. Peti próbálta mondani, hogy Görögország is nagyon szép hely, meg Korzikára nem valami praktikusak a repülőjáratok, meg esetleg Horvátországba kocsival is lehet stb., de aztán hogy, hogy nem úgy alakult, hogy mégis Korzikán kötöttünk ki. És, amikor az ember egy évig tervezget valamit, és már az interneten fellelhető összes fényképet végignézte a helyről, kívülről tudja a helyi specialitásokat, és hogy hol van vasárnap is nyitva tartó közért, akkor eléggé könnyen megeshet, hogy a hely végül mégsem váltja be a hozzáfűzött reményeket, mert ugyan a falu valóban 15. századi, de te a szomszédos lakótelepen laksz mégis, meg a tenger tényleg türkizkék ugyan, de a kövér angol túristáktól nem férsz bele, és tényleg vannak hegyi patakok, de utoljára tíz éve volt bennük víz stb. Ehhez képest Korzika tényleg olyan, sőt még olyanabb.

A szállásunk egy 230 lelkes, 15. századi, hegyi faluban 

volt, a teraszról ezt

láttunk, viszont volt mosogatógép és wifi. Marco, a házi bácsi, aki, helyi lekvárokkal, házi keksszel és behűtött proseccoval várt bennünket (és aki szintén ebben a házban, a lenti lakásban lakik), amikor odaadta a kulcsot, és megmutatta, hogy hogy működik a légkondi, akkor figyelmeztetett, hogy ne ijedjünk meg, ha reggel füttyögést hallunk, ő minden reggel kilenckor megeteti Milánt a sast. Mint utóbb kiderült, nem sas volt, hanem vörös kánya, és nem a neve, hanem a típusa volt milan, de a többi stimmelt, tényleg minden reggel hallottuk, hogy előbb a madarak (általában ketten-hárman jöttek) sípolgattak kicsit, aztán Marco sípolgatott, aztán amikor már eleget sípolgattak mindannyian, akkor Marco kihelyezett egy kis csirkeszárnyat a tető szélére, és Milán meg lecsapott érte, és elvitte. Néha elvétette, és nem elvitte, hanem lesodorta a tetőről, és olyankor Marco csúnyán káromkodott, és lebattyogott összeszedni a csirkeszárnyat. Szóval kilenckor ébresztő volt, de ez nem is volt baj, mert amúgy is kilenckor jött a mobilpék, akinél a baguettet és a croissant lehetett kapni, a faluban nem lévén se pékség, se bolt, se semmi.

Szóval erről a főhadiszállásról kirándulgattunk folyóhoz, 

a második alkalommal egy olyanhoz, ahol konkrétan egyedül voltunk itt

és egy fél napot elnyaralgattunk, fürödtünk, levelet úsztattunk, kavicsoztunk (és ezúttal a többes szám első személy, nem a klasszik „már pépeset eszünk” stílusban értendő, hanem szó szerint) stb., hegyi faluba, 

az egyikben például a fagyisnéninek nagy meglepetést okoztam azzal, hogy ugyan valóban jól tudja, és mi az észtekkel és a finnekkel tartozunk egy nyelvcsoportba, de mégsem értjük se a finn se az észt nyelvet, Kolombusz Kristóf lakóhelyére (legalábbis a korzikaiak szerinte az tutti, hogy itt született Kolombusz)

és persze tengerhez. 

A búvárkodás akkora számnak bizonyult, hogy a gyerekek homokos strandra nem is akartak menni. Mondjuk tényleg jókat lehetett búvárkodni, az egyik helyen még egy ráját is láttunk a bokáig érő vízben.

Na persze azért hoztuk a családi nyaralás kötelező attribútumait. Az autózások során felváltva hallgattuk a Despacitot az összes létező feldolgozásban, ACDC-t és Pom pom meséit. Volt tök kihalt faluban fagyi kajtatás (sikertelenül), szuvenír vásárlás, vérző térdes hasraesés és obligát hányós incidens. Ez utóbbiról legyen elég annyi, hogy este Matyi panaszkodott, hogy fáj a hasa, de gondoltuk, biztos csak a sok vacsora, hegyi úton autózás stb. az oka, feküdjünk csak le, aztán furcsa hangra ébredek, és az éjszaka további része az összes gyerek zuhanyoztatásával, ágyneműk, macik, pizsamák zuhanyoztatásával, majd mosásával (mosószer híján a mosógépbe tusfürdőt töltve), eső okán lakásban, székre-, fogasra-, ajtórateregetéssel, majd hajnalban teraszra átteregetéssel telt, de aztán reggel bepakoltuk a tiszta ágyneműt a teraszról, és mintha mi sem történt volna, vonultunk a folyóhoz.

És még az időjárás sem volt mindig tökéletes, az utolsó napon akkora volt a szél, hogy nem lehetett fürdeni, lehetett viszont látni ezt

Szóval ha máskor is lesz jelenésem a vízi csúszda aljánál, akkor tuti, hogy megint kibulizom, hogy megcsináljuk. Holnap pedig, amikor 3500 társam mellé megpróbálok feltuszkolódni a metróra, erősen erre fogok koncentrálni.

Nyár (vagy valami olyasmi)

Igen, tudom, hogy ti ott a 38 fokban semmi másra nem vágytok jobban, mint egy hűvös, felhős napra. Úgyhogy tessék, irigykedjetek, en ma (ismét) kabátban es sálban jöttem.

Az utóbbi időben nem történt túl sok nagy jelentőségű dolog, de azért az időjárásnál talán elő tudok rukkolni izgalmasabbal.

A gyerekeknek befejeződött az iskola, es mind a ketten kaptak év végi díjat, Matyi az angolban (írás, olvasás) elért javulásáért, Gabesz pedig a matek teljesítményéért. És ugyan az Állatkerti útmutatót nem kaptak meg (en azt kaptam másodikos koromban év végi jutalomkönyvnek), de kaptak könyvutalványt, amit majd beváltunk ősszel. Merthogy most elhúztak haza öt hétre, minket meg jól itt hagytak.

Úgyhogy mi nagy maganyunkban igyekszünk bepótolni az év közbeni nemeljárást, es jógázni, Promsra, színházba, moziba es vacsorázni járunk nyakló nélkül. Szóval nagyvilági életet élünk, amikor éppen nem irodakukacok vagyunk (jó, az mondjuk csak én vagyok).

Az irodakukackodás terén igyekszem szakmailag es kulturálisan beilleszkedni. Meglepő módon úgy érzem, hogy ez előbbi megy jobban, pedig attól voltam jobban beszarva. Nehezen tudok megfelelő reakcióval előrukkolni, amikor x – félrészegen a pénteki irodai sörözés alkalmával – azt mondja, hogy “Hát én is Essexbe valósi vagyok, de mégsem olyan a kiejtésem, mint y-nak, nem?” vagy az ausztrál kolléganőm hosszan ecseteli, hogy jövő hétvégén egy olyan helyre mennek, ahol tematikus “high tea”-ket (ami az ausztrál megfelelője az angol délutáni teának) szerveznek, es mar volt a Hello Kittysen, ahol minden suti rózsaszínű volt, es a mostani Aladdinos lesz, ami meg jobb. Tegnap pedig akkor álltam föl a munka utáni iddogálásból, amikor arról kezdett el vitatkozni az egyik kollegám az itteni főfőmuftival, hogy ártott-e a krikettnek, amikor xy bevezette a hiháhúhá szabályokat (na persze nem ezért álltam föl, hanem mert nem akartam elkésni a koncertről). De az ufóságom ellenére érdeklődéssel vegyes jóindulattal néznek rám, szóval kedvesek tényleg. Sőt, a múltkor mar az egyik kolléganőm teljesen magától háborodott föl, hogy valaki kétszer egymás után rosszul írta a nevemet, holott mindegyik emailben, amit küldtem neki ott láthatta jól leírva, es javasolta, hogy amikor válaszolok, akkor direkte szólítsam az illetőt Matthewnak (Mathew helyett). De én mint a jólneveltség szobra világért sem tennék ilyet.

Most még pár hétig nyomjuk ezt a lazulós nyarat, aztán augusztus végen irány Korzika!! Amiről tegnap megtudtuk, hogy az utak nyaktörően kanyargósak, alkalomadtán vadmalaccsordák álljak el az ember útját, es a tenger annyira hullámzik, hogy küzdeni kell, hogy ne csapja oda az embert a parthoz…. szóval gyerekekkel ideális. De mi ettől nem félünk, mit nekünk vadmalac, megesszük reggelire.

Ezek még a szünet előtt készültek (az uccsó kettő egy parkban, ahol a viktoriánus korban kőből megmintázták a dinóka, ahogy akkor képzelték őket). 

Ahogy azt én elképzelem

Múlt heten a hivatal belső honlapján értesültem róla, hogy július 4-en kedden, azaz ma, “viseld a szivárványt a munkában” nap lesz. Tekintettel arra, hogy pride hét van, minden kedves hivatali dolgozó fel lett szólítva, hogy lesz szíves szivárványszínű ruhát/nyakkendőt/kitűzőt/karkötőt stb. viselni, kifejezvén támogatását a meleg közösség és ezen belül a meleg kollegák fele. Első reakcióm az volt, hogy azonnal felmentem az amazonra, es próbáltam olyan szivárványos kiegészítőt találni, amit idejében kiszállítanak. Nem sikerült. Nem csüggedtem. Második reakcióm az volt, hogy kb. mindenkinek a környezetemben elmeséltem, hogy ez mennyire vagány dolog mar, hogy itt a hivatal nyíltan támogatja a pride-ot, es mindenki majd szivárványos cuccban lesz, es hat “ugye-ugye, képzeljük csak el, amikor Matolcsy szivárványt vesz föl, es erre buzdítja az mnb dolgozóit” stb. Szóval dagadtam a büszkeségtől, hogy – igaz, hogy egy ufónak érzem magam, igaz, hogy masszív imposztor szindrómám van (vagy nem szindrómám, es tényleg hamarosan rájönnek, hogy tévedésből vettek föl), igaz, hogy meg mindig megtörténik, hogy órákig keresek valami teljesen alapvető dolgot a jogszabályban, aztán félve megkérdezem, hogy mégis hol is van ez leírva, mire azt a vidám választ kapom, hogy “ja, az nincs leírva” stb. de – lám, lám mégiscsak ez itt a civilizált világ, es en itt dolgozom, ccc azért mégis milyen jó is ennek részese lenni. Aztán tovább kutattam az amazonon megfelelő szivárványos cucc után, zéró sikerrel. Végül az lett a megoldás, hogy Gabeszt megkértem, hogy rajzoljon nekem egy szivárványt egy kartonpapírra, hogy majd azt kivágjuk, ragasztunk rá ziherejsztűt, es akkor azt veszem föl. Rajzolt is, de úgy megtetszett neki a dolog, hogy megkérdezte Petit, hogy neki nem kell-e ilyet viselnie a munkába (nem), es Peti mondta, hogy persze, csináljon neki is, es végül kitálalta, hogy ha mar, akkor legyen nekik is, úgyhogy hamar el is készült a négy darab szivárvány. Amit en gondosan bevontam celluxszal, ragasztottam rajuk tűt, úgyhogy ott virított a négy házi készítésű kitűző napokig a konyhában. Aztán ma felvirradt a nap. Direkte diszkrét fekete cuccokat vettem föl, hogy jobban érvényesüljön a szivárvány, felbiggyesztettem a zakómra, es bementem dolgozni. Mar az irodához vezető földalatti folyosón sasoltam, hogy vajon kiken latok szivárványt, és akiken nem láttam, azokról megállapítottam, hogy biztos másik irodaházba mennek. Aztán elérkeztem a kapuhoz, es gyanúsan sok olyan ember sétált be a kapun, akin nem volt szivárvány (vajon mind látogatók?). Aztán beszálltam a liftbe, es hát nem volt senkin. Aztán felértem az emeletemre… na nem csigázom tovább a kedves olvasókat, a lényeg az, hogy az egész kócerájban egy teremtett lelken sem volt szivárvány, en voltam az egyetlen, aki szivárványban feszített. Ezért egész nap tüntetőleg nem vettem le a zakómat, hogy mindenki lássa, még a budira is abban mentem. (Gabesz természetesen szinten felvette a sajátját, úgyhogy nem volt hiába az erőfeszítése.) Azért is felveszem jövőre is.

Május, kis június

Először is azzal kell kezdenem, hogy a teraszon ülve írom ezt, és éppenhogycsak nincs melegem. Ez, azok után, hogy a tavalyi nyár pulcsiban és zárt cipőben telt, egy igazán nagy előrelépés. Ezt csak szerettem volna rögzíteni.

De mi is történt Jude Law csupasz felsőteste óta. Kellemes kis tavaszi hónap volt a május. Így tudnám leginkább jellemezni.

Meg volt benne ilyen is.

És már jött is a június. A gyerekek elkezdték az utolsó fél trimesztert a suliban, már csak öt hét (meg persze nyári szünet), és Matyi negyedikes, Gabesz másodikos lesz. Volt nyári vurstli, ahol mindketten énekeltek az iskolai kórussal (ezúttal nélkülöznünk kellett az embernagyságú narancsnak öltözött egyházi személyt, de valahogy csak kibírtuk), volt jégkása, ugrálóvár és tombola, csak a virsli hiányzott az autentikus városligeti majális fílinghez.

Én pedig megkezdtem brit köztisztviselői pályafutásomat. Az eddigi benyomásaim: a szervezet – különösen ahhoz képest, hogy 3500 főt foglalkoztat és egy állami hivatal – meglepően professzionálisnak és hatékonynak tűnik. Többször is volt olyan érzésem, hogy „hm, ő aztán érti a dolgát”, ami kimondottan pozitív. A népek kedvesek, bár az együtt ebédelés itt sem dívik nagyon, viszont beiratkoztam a tornaterembe, úgyhogy ezentúl ebédidőben rengeteget fogok edzeni (haha), szóval már időm se lenne a léha ebédelgetésre. Ami a szakmai részét illeti, egyelőre még nem merem elhinni, hogy tényleg úgy tekintenek rám mint egy ún. jogászra, és ezért ún. jogi ügyeket akarnak rám bízni. Na persze még nem bíztak még rám túl sokat, de határozottan állítják, hogy majd fognak. Kicsit mindig attól félek, hogy egyszer csak rádöbbennek, hogy én mégis inkább egy beszélő majom vagyok, és akkor nem fogják érteni, hogy mit is keresek ott. Na, hát ebből érzitek, hogy kábé milyen a lelki állapotom a munkával kapcsolatban, de bízom benne, hogy egy ideig még sikerül megvezetnem őket.

Ami pedig a kulturális életünket illeti, Szilvinek köszönhetően voltam egy teljesen élvezhető színházi előadáson (Tristán és Izolda a Globe-ban varieté stílusban előadva), voltam két kiállításon is a Royal Academy of Artsban, és mindkettő tök jó volt, és egy nagyobbfajta bravúrral sikerült jegyeket szereznem két koncertre a BBC Promsra (július végére és szeptemberre), amiket nagyon várok, remélem, ezúttal a zenészek nem lesznek valamilyen vírus áldozatai, és nem maradnak el a koncertek.

Hát cirka ezekről tudok beszámolni innen a perzselő londoni nyárból. 

HTB túlkapások és Jude Law mellbimbója

Mit mondhatnék, arany életem van. Papíron van egy jó állásom, viszont dolgozni nem kell. Egész nap szekrényt pakolok, kovászt etetgetek (még nem hizlaltam föl eléggé, úgyhogy még nem tudom, hogy sikerül-e), kenyeret sütök, virágot ültetek, más anyukákkal teázom, jógázni megyek, igazán kívánni se lehetne jobbat (de ha valaki megkérdezné mégis, akkor mondjuk a 2 foktól és a jégesőtől el tudnék tekinteni). Mindezt megtehettem volna tavaly ugyanekkor is, viszont akkor inkább kovászolás helyett idegbeteg voltam, de hát tudjuk, hogy megy ez.

Ellenben annyira elhittem magamról, hogy egy valódi (és nem csak wannabe) házi tündér vagyok, hogy, mikor a gyerekeknek egyenesen Kínából érkezett kilövős-világító-röppentyű szarságáról első használat után leszakadt a műanyag leffentyű, ami nélkül többé már nem röppentyű a röppentyű, én könnyedén azt mondtam, hogy ugyan mit nekünk, majd veszek a háztartási boltban valami műanyag lapot, abból kivágok egy leffentyűt, és azzal lecseréljük a szakadtad. És nem is tétlenkedtem, vettem egy műanyag irattartó dossziét, ami kb. olyan anyagból volt, mint a leffentyű, alig negyven perc alatt átrajzoltam és kivágtam belőle egy új leffentyűt, felszereltem, és voilá, a röppentyű jobb volt, mint új korában. Gabesz rögtön szerette volna kipróbálni, csak sajnos kint ömlött az eső, úgyhogy kint nem lehetett, úgyhogy végül megengedtem neki, hogy az ebédlőnek azon a részén, ahol dupla magas a plafon, kipróbálja. Fogta, kilőtte, a röppentyű nekicsesződött a plafonnak, és letört róla az a műanyag pöcök, amibe a kilövő gumit kell helyezni, vagyis a negyven perc alatt megszerelt röppentyű két másodperc alatt végképp használhatatlanná vált. Erre dühömben felmentem az amazonra, és 3 perc alatt, 5 fontért rendeltem tíz új röppentyűt. Azt a tanulságot szűrtem le, hogy mindenki csinálja azt, amiben jó, a kínaiak fröccsöntenek, én rendelek az interneten.  Gyártson leffentyűt házilag, akinek két anyja van.

A delux munkanélküliségem alatt a kultúrát is erőltetjük. Mióta visszatértünk Londonba, kétszer is voltunk színházban (és holnap is megyek). Az elsőről a szünetben eljöttünk, mert ezt még mindig udvariasabbnak éreztük, mint elaludni a második felvonás alatt is (Tennessee Williams: Üvegfigurák). A másodikról nem jöttünk el részint, mert nem volt szünet, részint, mert a darab főszereplője (Ossessione című 1943-as olasz film, Ivo van Hove szupersztár rendező által színházban megcsinált változata) maga Jude Law volt, aki a darab során sokszor volt ing nélkül, és néha nadrág nélkül, és hát erről az ember azért nem akar lemaradni. Jude Law izmos felsőtestén kívül (amit a jobb láthatóság kedvéért sokszor ki is vetítettek a háttérben elhelyezett négy-öt mozivászonra) a darab nem sok mindent tudott felmutatni. Úgyhogy színház ügyileg nem állunk most jól, bár Peti szerint két darab alapján nem kellene azt a következtetést levonnom, hogy most már soha az életben nem fogunk több jó színházat látni, és mindez azért van, mert el vagyunk fuserálva. Hát nem tudom, Peti mindig is hajlott a túlzott optimizmusra. 

Még egy kis Shanghai – uccsó poszt Kínából

Tegnap a nagyon kínai Shanghait láttuk, ma pedig a nagyon nyugatit. Mindkettő érdekes. Lehetne csomó ilyen klisét mondani, hogy nagy szegénység meg nagy gazdagság, meg berhelt biciklire halmozott hullámpapír és Gucci, meg kosz és lepukkantság és fényes felhőkarcolók, illetve gyönyörűkertes villácskák és specialty kávézók, Mao és a vadkapitalizmus, és tényleg, ezeket mind láttuk, meg minden, de azért persze van egy csomó dolog a kettő között is, csak az nem ennyire látványos. Kiemelve az érdekességeket: voltunk mecsetben, ahol kínai stílusú kalligráfiával megrajzolt arab feliratok díszítették a falat (egy nagyon lelkes és kedves egyiptomi nő bevitt a női részbe, és megmutatta, hogy mi hol van, aztán leüldögéltünk az imateremben, és kicsit csalódott volt, amikor mondtam, hogy én most már megyek, nem pontosan tudom, hogy mire számított, mivel látta, hogy Petivel vagyok, aki ezen közben az utcán várakozott), és viccesen hangzott, hogy a kínai nénik salem alaikummal köszönnek egymásnak. Láttunk szép konfuciánus templomot, voltunk madár-hal-bogár piacon, ettünk mindenféle töltött és töltetlen lepényeket és gombócokat, keserűdinnyét babbal, káposztát szárított rákkal, mandulazselét, és nem ettünk vákumcsomagolásos csirkelábat és yunnani bogártálat, voltunk modern művészeti múzeumban, akartunk moziba menni, de nem sikerült, mert azt sem sikerült beazonosítani, hogy melyik filmet mikor játszák, voltunk Sun Yat Sen házában, voltunk az özvegye házában (mindkettő helyre kis vityilló), voltunk egy ’20-as évekbeli sajtómágnás birtokán (ami most Intercontinental Hotel), voltunk bohém galérianegyedben, ahol valójában boltok és kávézók voltak, szóval nem unatkoztunk (pedig Pekingben mindenki azzal jött nekünk, hogy Shanghai egy unalmas hely, ahol nincs semmi látnivaló). És már elég jól haladunk a kínai történelem megismerésében (dinasztia-dinasztia-dinasztia-dinasztia-polgárháború-komcsik). Már szuperül tudjuk olvasni a kínai írásjeleket, például tudjuk, hogy a lábasgyík a percet jelenti, a pók és utána napernyős kertiasztal a cukrot és az alábbi pedig nyilván azt, hogy a bácsi kiesett a korongos felvonóból, mert beleakadt a síbotja.

Ha még egy kicsit maradnánk, szerintem, hamar beilleszkednénk. De hétfőn hazamegyünk, úgyhogy erre most nem lesz lehetőség. De mindenesetre tényleg nagyon érdekes hely ez, és sok dolog igazán impresszív, és el lehet képzelni, hogy hamarosan ők lesznek azért a főnökök.

De mivel túrót sem tudok én ezekről a dolgokról, ezért inkább rakok ide képeket, és nem okoskodom tovább. 

Készül a leveses gombóc

Tücsök, énekesmadár és színes béka nagy választékban kapható

Utcakép

Bambuszállvány

Plakátválaszték: Mao, Audrey Hepburn, Shanghai egykori polgija, Bruce Lee

Kimérve is van

Halas stand

Ilyet sem ettünk, pedig volt a shanghai étteremben sárga szószban (bár az tüskésebbnek látszott, úgyhogy lehet, hogy nem ugyanez volt)

Shanghai

Tegnap este megérkeztünk Shanghaiba. Itt is szállodában lakunk. Illetve kvázi szállodában. Ugyanis az a helyzet, hogy airbnb-n lefoglaltunk egy lakást. A lakás egy toronyház 19. emeletén van, elég picike és elég lepukkant, konkrétan esik szét darabjaira az egész (celluxszal van leragasztva a küszöb, egy-két díszléc oda van támasztva a fal mellé, a csapok valamiért nem a mosdó/mosogató fölé lógnak, hanem oldalra, és eléggé ingatagok stb.), ellenben amikor belép az ember, akkor az ajtó mellett van be van dugva egy szállodai kulcskártya az erre a célra rendszeresített lyukba, hogy legyen villany, van „ne zavarjanak” és „takarítást kérek” kapcsoló a falon – attól tartok, nem történne semmi, ha kérnénk takarítást – úgyhogy szép lassan leesett nekünk, hogy ez itten egy szálloda volt, ami valszeg csődbement, és a szobákat eladogatták, és átalakították lakásokká. Ez abból is látszik, hogy a liftben még ki van írva, hogy „lobby” „étterem” stb. Amúgy nem csak a lakás, hanem az egész épület esik szét darabjaira, az arany tapéta a folyosókon kunkorodik fölfelé, a homlokzatból és a lépcsőből elég nagy darabok hiányoznak, de közben minden arany, meg ciráda, meg sárkány meg csillár meg minden, úgyhogy aki a dekadenciáról akar filmet forgatni, az gyorsan még most jöjjön, mert nem tudom, mikor dől le az egész (remélem, vasárnapig kibírja). A lakás berendezése szintén elég vicces, mert a fürdőszoba még mindig hotelszerű, de a szobában már ikea bútorok vannak, és valamilyen oknál fogva a tulaj jónak látta nem kicsomagolni őket, úgyhogy a kislámpán még rajta van a nejlon, vannak egy vázában művirágok, mindegyiken ott virít az árcédula, és az ablakpárkányt egy Ribba fényképkeret díszíti üresen, lefóliázva.

Cserébe viszont nagyon jó helyen van, közel a központhoz egy olyan utcában, ahol rengetek kis kifőzde van, mindenféle beazonosíthatatlan kajával (tegnap egy „csináld magad” levesezőben ettünk, ahol az a rendszer, hogy ki van rakva rengetek mindenféle hús, hal, zöldség, tészta stb. és az ember egy vájdlingba összeválogatja, hogy mit szeretne enni, azt lemérik, majd egy kis fémkosárkában belelógatják egy nagy kondérba, amiben egy ilyen mindenízű leves fő, amiben az összes addigi kuncsaft összes hozzávalója belefőtt, aztán ha megfőtt, akkor beleborítják egy tányérba, mernek rá egy kis levet, megküldik atom sok csilivel, és már lehet is fogyasztani). Tegnap este például láttuk, ahogy az egyik vendéglősbácsi gyúrta a levestésztát, amit aztán nagy kondérban megfőzött, van csomó ilyen bambusz gőzölőben készülő batyu, ki tudja mikkel töltve, meg egy csomó minden más, amit még ennyire sem tudunk, hogy micsoda. De van hipszter kávézó is.

Ma a nagy modern épületek megnézése volt soron, először a ’30-as években a gyarmatosítók által épített bank és biztosító épületeket néztük meg, amik között sok nagyon jó art deco épület van, aztán pedig a hipermodern rohadt magas felhőkarcolókat, amik hipermodernek és rohadt magasak. Az egyikben fel is mentünk a 87-ik emeletre egy szálloda kávézójába, ittunk finom teákat, és üldögéltünk és néztünk lefele a magasból. Vagesz volt. Este pedig egy shanghai specialitásokat készítő étteremben voltunk. A kóstolt három ételből (szezámszószos kristálysaláta – ez mondjuk finom volt, szalonnás-ragacsos padlizsán palacsintával – ez nem volt finom, barnaszószos ponty – ez sem volt finom) arra következtetünk, hogy a shanghai konyha nem a kedvencünk.

Kilátás a lakásból

Skyline

A három legmagasabb felhőkarcoló Shanghaiban (a leghátsó sörnyitó szerűben voltunk fönn)

Kilátás teaszürcsölgetés közben (koszos volt az ablak)

Még mindig Peking

Nem mondom, hogy eddig helyinek néztek minket, de tegnap full turista módba kapcsoltunk. Délelőtt átköltöztünk egy kicsit másfajta – a pekingi business school által finanszírozott – házikóba, ahol a fürdőszobánk akkora, mint a kis hutongos vityilló mindösszesen volt. 

A szálloda

Miután lecuccoltunk, elmentünk egy tibeti buddhista templomkomplexumba. Szép volt nagyon, és csomóan valójában imádkozni jöttek, nem csak bámészkodni mint mi. A hely – méltán – legnagyobb nevezetessége egy tizennyolc méter magas Buddha szobor, amire vicces módon ki van írva, hogy még a Guiness féle rekordok könyvében is benne van. Gondolom segít a megvilágosodásban, ha az ember egy őrülten nagy Buddhához imádkozik, nem csak úgy egy életnagyságúhoz (urambocsá kicsinyítetthez).

A Buddha

Utána pedig elmentünk Cixi alcsászárnő nyári palotájába, ami egy hatalmas park benne sok mindenféle épület, például egy 700 méter hosszú fedett sétány, hogy esőben is lehessen sétálni és elmélkedni. Mondjuk tényleg ki a franc akar ernyőt vinni magával, amikor sétálni megy. Szép volt, bár egy ilyen parkban különösen feltűnő, hogy itt mindent tényleg egyenletes porréteg fed, még a szép régi fenyőfák tűleveleit is.

A nyári lak 

Ma pedig Petinek dolgoznia kellett, úgyhogy én elmentem a nemzeti múzeumba, ami egy nagyon furcsa élmény volt. Az épületet 2011-ben adták át, akkora mint a Hearthrow reptér, és kicsit úgy is néz ki, rajtam kívül szinte kizárólag egyen mackónadrágos iskolás csoportok és egyéb kínai turistacsoportok voltak, és egy idő után ki is derült, hogy miért. Az „ősi Kína” kiállításon, ami az ország történetét i.e. 2 milliótól 1840-ig, az első ópium háborúig mutatta be, lehetett látni sok szép bronz, agyag, porcelán stb. tárgyat, szépen korszakok szerint rendezve, és az angol feliratból minden korszakról azt lehetett megtudni, hogy nagy gazdasági fejlődést hozott, és jól összekovácsolta a különböző etnikai csoportokat, akik között nagy volt az barátság és a kulturális keveredés. De azon kívül, hogy a dolog nem volt nagyon informatív, nagyon szép dolgokat lehetett látni. Aztán megtekintettem a „modern mesterművek” kiállítást, ami egy ámde hatalmas termet foglalt el. A terem egyik falát teljes egészében beborította egy 2015-ben festett kép, amely Mao elnököt és a népi kormány központi bizottságának (magyarul biztos van ennek egy rendes neve, ez az angol felirat tükörfordítása) további hatvan valahány tagját ábrázolja közvetlenül az előtt, hogy Mao kikiáltotta a Kínai Népi Demokratikus Köztársaságot. A terem összes többi – kortárs – festménye épp úgy nézett ki, mintha a szoborparkban lennénk vagy valami ötvenes évekbeli díszletet nézegetnénk. Mindezek után már szinte meg sem kottyant az „út a megújhodás felé” című kiállítás, ami arról szólt, hogy a gyalázatos 19. század után hogy állt talpra és kezdett el szárnyalni a kommunista Kína, amely szárnyalás és a szocializmus építése ma is tart. Hát mit mondjak, szar érti ezt. Miközben ettől a kiállítástól 500 méterre a világ legnagyobb plázája van, ahol a biztonság kedvéért van két Tiffany üzlet, mert egy azért mégis csak ciki lenne, aközben szemrebbenés nélkül beszélnek arról, hogy itten hogyan építik a szocializmust, és a könyvesboltban az első szembejövő borítóról Marx Károly mosolyog az emberre. Mindeközben Peti ma nem lépett ki a szálloda épületegyütteséből, mivel abban a komplexumban van az egyetem is, napközben a szintén ebben az épületben található plázában ebédeltették, majd vacsorázni a szálloda éttermében vacsoráztunk (azon már én is részt vettem).

Holnap még beiktatunk egy templomot, aztán irány Shanghai. 

A múzeum, a kortárs festmény, és az "út a megújhodás felé" kiállítás első és utolsó információs táblája (a közbülsők hasonló szellemiségűek voltak)

Peking első három nap

Elöljáróban: Mindegyik napi blogot az adott napon írtam, úgyhogy az akkori állapotokat tükrözi, mint látjátok informatikai zsenink nem hagyta magát korlátok közé szorítani a kínai kormány által, és ezért ti hozzájuthattok a bloghoz.

Kína – 1. nap

Na eljöttünk Kínába. Nem annyira készültünk fel az utazásra, úgyhogy a reptéren, az útikönyvet olvasgatva jöttünk arra rá, hogy itt se google, se fb, ami praktikusan azt jelenti, hogy az internetet nem bírjuk használni, mert kb. minden vagy a googlehöz vagy a fbhoz van kötve (Peti még a reptéren gyorsan letöltött egy vpn-t, és így az ő telefonján mennek a tiltott dolgok is, de ezzel csak kicsit vagyunk kisegítve). Annyi előnye mindenképp van a dolognak, hogy legalább addig nem bírunk a felcsúti suttyó dolgaival foglalkozni, amíg itt vagyunk, és erre most igen nagy szükségünk is van. De azért az vicces, hogy itt állunk egy raklapnyi wifivel, és nem bírjuk mire használni.

A mai nap amúgy főként repülőzéssel telt, itteni idő szerint 6 körül érkeztünk meg a szállásunkra, ami egy kis faházikó egy úgynevezett hutongban, ami egy ilyen kis földszintes házikókból álló sikátoros negyedecske, amilyenből régen sok volt itt Pekingben, de a legtöbbjét ledózerolták, mert köllött a hely a bazinagy szállodáknak, irodaházaknak és lakótelepeknek.

Lecuccoltunk, és elmentünk a közértbe holnapi reggelit meg vizet venni. Vettünk még mindenfélét, például Petinek megtetszett egy kimért izé, amiből az elárusító néni kimért nekünk egy marokkal, mindketten ettünk belőle, és még mindig nincs fogalmunk arról, hogy mit ettünk. Talán valami gyümölcsös izé, sok íze nincs, és az alapanyagok nem beazonosíthatók számunkra. Így néz ki, aki tudja, mi az, mondja meg.

Közért után elmentünk egy éjszakai piacra, ahol mindenféle extrás kaját lehet kapni, de nem találtuk meg, aztán többedik megkérdezésre kiderült, hogy már megszűnt „forever”. Úgyhogy végül visszajöttünk a hutongba, és egy kis kricsmiben ettünk ún. hotpotot, ami valami leves féle, mindenféle cuccal benne. Elég finom volt, leszámítva, hogy elég sok mindennek brutál ánizs íze volt, és volt benne olyan fűszer, amitől bizsereg az ember nyelve, nekem azzal nem volt bajom, de Petit idegesítette.

Ezen kívül tapasztaltuk, hogy nehéz átkelni az úttesten, mert legtöbb helyen nincs lámpa, és ahol van ott is mindig jönnek mindenféle irányokból, még akkor is, amikor a gyalogosoknak zöld, és tapasztaltuk azt is, hogy a népek harákolnak, majd kiköpnek az utcára, szóval már szinte minden helyi szokást megfigyeltünk.

A mi kis kunyhónk, alant a mi kis hutongunk.

Kína - 2. nap

Tovább folytatjuk hekker tevékenységünket, és megpróbálunk hozzájutni a külvilághoz vezető csatornákhoz. Amikor ezt olvassátok, akkor sikerült.

De azért nem ezzel foglalkoztunk egész nap. Hanem inkább elmentünk a Tiltott Városba, ami most már nem annyira tiltott, vagy lehet, hogy nagy szerencsénk volt, és pont befértünk a kiválasztott harmincezerbe, aki ma ott lehetett. Impresszív a hely. Utána mindenféle parkokban és hutongokban sétálgattunk, az utolsó előadás előtt odaértünk a Dob toronyba, csak sajnos a jegyárusító néni már nem volt ott, úgyhogy a Dob torony kimaradt, úgyszintén a Harang torony, ahol miért miért sem szintén nem volt már jegyárusító néni. Bánatunkban sétáltunk még egy kicsit, aztán elmentünk egy nagyon titkos étterembe (a pultos néni igyekezett minket elhessegetni, amikor bekukucskáltunk az ablakon, de nem hagytuk magunkat, csakazért is bementünk enni), ami annyira titkos volt, hogy szinte csak fehéremberek (azon belül is amerikaiak – ennek lehet, hogy köze van ahhoz, hogy egy amerikai útikönyvből dolgozunk) voltak, miközben a városban egész nap alig láttunk belőlük néhányat, de szemmel láthatóan azok mind ott voltak az étteremben este. Ez egy yunnani konyhát vivő étterem volt, ahol minden este egy menüt főznek, és mindenki azt eszi. A mai menü valami zöld növény saláta, tofutésztasaláta, sült gomba, fűszeres egybesült hal, csirkehús csiliporral és brokkoli volt, és amikor már degeszre ettük magunkat, és azt gondoltuk, hogy más már biztos nincs, akkor még hoztak egy kis sült rákot desszertnek. Szóval istenesen bezabáltunk, és aztán – kis nem szándékos kitérővel – hazasétáltunk. A sétálás amúgy érdekes élmény egy csomó helyen, mert a nem hutong szerű utcák egytől egyik úgy néznek ki mint az Üllői út, azzal a különbséggel, hogy az ember leginkább az úttest szélén a kocsik között halad, mert járda nincs vagy fel van bontva, ez rajtunk kívül senkit nem zavar, olyannyirra, hogy egyes kávézók terasza direkte a buszsávban van elhelyezve, és a népek vidáman ropogtatják a pisztáciájukat műanyagszéken az úttesten üldögélve. 

Mink a háttérben Mao elnökkel.

Készülnek az esküvői fotók, úgy tűnt, hogy az a verseny, hogy kinek van nagyobb uszályos vörös ruhája.

Sárkánycsempe.

Bodorított hajú oroszlán a császár kertjében.

Művészi kép göcsörtös faággal és császári pavilonnal.

Kína – 3. nap

Ma kirándulni mentünk a Nagy Falhoz.

De nem ám úgy mint az egymillió másik turista, hogy odamentünk a felújított részhez, ott fellanovkáztunk, fényképezkedtünk, oszt jöttünk is le. De nem ám. Felkeltünk reggel hatkor, elmentünk a megbeszélt találkahelyre, felszálltunk egy turistabuszra cirka húsz társunkkal, busszal elvittek minket Pekingtől két órányira a hegyekbe, ottan leraktak, és indult a túra, amit egy helyi bácsi és a túrás cég két kedves dolgozója vezettek. Írták ugyan az ismertetőben, hogy lesz meredek rész, meg csúszós rész meg ilyenek, de mi erre csak legyintettünk, hogy ezt biztos azért írják, hogy kisgyerekeket ne vigyenek az emberek, de hát nekünk azért nyilván meg sem fog kottyanni a dolog. Hát nem egészen így volt, az út jelentős részét ugyanis a falnak olyan részein kellett megtenni, ami nem volt különösebben jó állapotban, sőt, egy nagy halom szikla volt az egész. Viszont amikor ezen a nagy halom sziklán (ahol a kövek időnként legurulnak meg ilyesmi) bazi meredeken föl és le kell csalinkázni, az nekünk megkottyan. De azért persze fölmentünk meg lementünk (mert a hülye kínaiak nem tudták ám szintben megcsinálni az egészet), de közben azért erősen megnőtt a mongol harcosok ázsiója. Viszont megérte a föl-le mászkálás, mert tényleg nagyon szép nagy hegyeket láttunk, meg láttunk sok részt a falból, szóval nagy élmény volt. Este pedig a nagy izgalmat lefujtottuk egy pekingi specialitással, a csili levesben úszkáló tarisznyarákkal. Valszeg nem véletlen, hogy nem ezt árulják az Astorián a kínai büfében.