Mondom én, hogy jó ez a december – képekkel tudom igazolni

Már két hete nem vizsgázom. A felszabadult időt elég sok jó dologgal ki lehet tölteni: Szilvivel nachosozni és kémes filmet nézni a moziban. Péter villámlátogatása apropóján kávézóban reggelizni, egy felhőkarcoló 35. emeletén berendezett pálmaházból lenézni Londonra,

kelbimbó tempurát enni a sarki kocsmában (nyilván parasztvakítás, de azért jól csúszik), faágakból összerakott fákat nézni az Ai Weiwei kiállításon.

Marshmellow-t sütögetni a karácsonyi díszítéssel rogyásig megrakott Kew Gardensben.

Szakácsnak beöltöztetni Matyit az évvégi középkori kastélyos iskolai bulira.

Megnézni Gabeszt az iskolai karácsonyi produkcióban (baromira meg volt sértve, hogy nem kapta meg József szerepét, ami ugyan néma szerep, de kézen fogva meg lehet sétáltatni Máriát) – az alábbi isteni homevideo részlet az előadás egyik csúcspontja, az „Angry song” az előtte lévő szöveges résznél, a kislány elrontja a szöveget és azt találja mondani, hogy „Actually no, I want to make a snowman.” a helyett, hogy „Actually, I want to make a snowman.” e baki nyomán olvasható le Gabesz szájáról, hogy „egyébként actually” és a megsemmisítő biggyesztés (kicsiben jobban látszik, mert szar a minőség).

Kakaós csigát sütni Kondor Andris szülinapjára, boeuf burgignont főzni Peti szülinapjára, ipari mennyiségben zabálni a mince pie-t, belenyalni a gyerekek forrócsokijába, és rájönni, hogy a Beltane and Pop adja a legjobb forrócsokit, amit eddig ittam (Gabesznak nem ízlett, neki az ízlik, amit a „zöld királylányban” szoktunk venni – a helyes megfejtők között decaf szója lattét sorsolunk ki).

Hangyányival kevésbé jó, amikor a gyerekeknek 40 fokos láza van és hánynak, de az szériatartozék. Jövő héten folytatódnak a vigasságok (Matyi karácsonyi fellépése, christmas cracker buli nálunk), aztán irány Budapest. Azért ezek mellett elég szordínósan de belefogtam a munkakeresés projektbe (hát meglátjuk).

December, csuhaj!

Végre vége a novembernek, amit természetesen leginkább azért vártam, mert vége a vizsgának is. Még mielőtt megkérdezitek, nem nem tudom, hogy sikerült, a felkészítő tanfolyamnak ugyanis sikerült elérnie, hogy akkor se legyek biztos magamban, ha biztos vagyok, és akármit is mondok/írok, gondoljam azt, hogy ez hülyeség/kevés/szar. Ennek ellenére nem gondolom, hogy végletesen elcsesztem volna mindent, bár kétségkívül volt egy pár dolog, amit elcsesztem, úgyhogy leginkább abban kell reménykedni, hogy volt 25-30 százaléknyi ember, akik még nálam is jobban elcseszték. Vicces amúgy hat napot eltölteni (a végén kezdett amúgy olyan érzésem lenni, mintha az örökbecsű „Idétlen időkig” című filmben volnék), hogy az ember megpróbálja kikeresni a tömegből, hogy kik azok, akik rosszabbul teljesítenek mint ő. Ez nem volt könnyű, mert a vizsgázók többsége menő ügyvéd volt, akik mindenféle nagy irodákban fontos pozíciókat töltenek be a világ minden táján, és általában nagyon magabiztosan nyilatkoztak minden témában. Üdítő kivétel volt a nigériai csákó, akinek láthatóan meglepetést jelentett, ami a vizsgán zajlott, és próbálta azzal bíztatni magát, hogy végső soron itt leginkább a képességeinket mérik föl és nem a jogi tudásunkat. Ez egy, ha van még kb. 80 ilyen, akkor jó vagyok.

De akár így, akár úgy most már vége van, és így két nap elteltével a gyomromból is kezd kiállni a fájás. Most már nincs más dolgom, mint hogy szerezzek valami jó kis melót. Sajnos egyelőre nincs időm belekezdeni, mert nagyon sok dolgom van. A színezéssel például eléggé el vagyok maradva, aztán sürgősen meg kéne nézni néhány agynélküli sorozatot, nem beszélve arról, hogy soppingolni is kell. Szóval egyáltalán nem vagyok unatkozó háztartásbeli, nagyon is elfoglalt háztartásbeli vagyok. Például rádiót is kell hallgatnom, mert Petitől kaptam ajándékba egy rádiót, ami csodák csodája fogja a rádióállomásokat és sugározza a rádióadást. Volt nekem valaha ilyenem, de aztán elromlott, meg jöttek a gyerekek, nem volt rá alkalom stb., úgyhogy kikopott az életemből, de most, hogy elfoglalt háztartásbeli vagyok, és sokat sürgök-forgok a konyhában, újból van mód rádiót hallgatni, és mondhatom pompás. Egyelőre a BBC 3-at hallgatom, ami az itteni Bartók, olyannyira hogy a műsorok is ugyanazok (a hét zeneszerzője, muzsikáló reggel stb.), sőt még a bemondók is ugyanúgy intonálnak, pontosabban ugyanúgy nem intonálnak. Viszont nem kell közben mti híreket hallgatni, ami kifejezetten üdítőleg hat az idegekre.

Mindenkinek szép napot, jó színezést, békés boldog lakásdekorálást és süteménysütést kívánok, nem érek rá itt tovább írogatni.

És az obligát fényképek, ezúttal a karácsonyi vásárból (igen, a karácsonyi vásár pont olyan volt, mint ahogy a fényképekből kitűnik, de a gyerekek remekül mulattak). 

November

Amint az sejthető, ez a november számomra leginkább az idegbetegség-unalom tengelyen zajlik, már ami a tanulást, vizsga közeledtét illeti. Amúgy a jeles esemény(ek) nov. 22-től 29-ig lesz, és az eredményt már13-15 héten belül meg is küldik, úgyhogy a december (január, február) már tényleg nem az izgulásról fog szólni. Nagy terveim vannak a rengeteg felszabaduló időm elcseszésére. Szellemi és idegi állapotomat jól jellemzi, hogy halálosan komolyan tervbe vettem egy felnőtt színezőkönyv megvásárlását és akkurátus (és természetesen esztétikus) kiszínezését. Ennyit rólam.

A gyerekekkel elég hasonló a helyzet, mint eddig. Az angoljuk kb. olyan szinten van most, mint amikor az ember 3-4 éve tanul az áltisiben, vagyis már tudják a színeket, állatokat, ételeket (főként a fagyit persze) stb. De mondjuk igékkel még elég csehül állnak. Vagyis a bűvös szintugrásra még várunk erősen. De ettől függetlenül továbbra is jól mulatnak.

Ami a szabadidő eltöltését illeti, nagyon tartalmas programot bonyolítunk. Tartottunk például Haloween bulit, ahová meghívtuk Matyinak és Gabesznak is egy-egy osztálytársát plusz szülők. A gyerekek egész este extázisban voltak. Ott voltak rögtön a Pista bácsi által kifaragott 3. és 4. számú tökök (az 1. és 2. számú tökök haloweenra totál megrohadtak), mivel Ági és Pista bácsi épp nálunk vendégeskedett és ennek keretében a Londonban töltött idejük nagy részét tökfaragással, illetve várépítéssel – Matyi őszi szüneti házi feladata – töltötték a gyerekek legnagyobb örömére (és a mi legnagyobb hálánktól övezve, mivel különben ezt mind nekünk kellett volna megcsinálni, és ismerve a család kézügyesség hányadosát, hát…). Szóval a tököket kihelyeztük az ajtó elé, és jöttek is a trick or treatelők rendesen, úgyhogy az első számú attrakció a „ki fogja a csokis tálat” volt. Nem lehetett megunni. Utána mi is megtettük a magunk körútját, a két kalóz (Matyi és Gabesz), a fekete cica (Nina) és a boszorkány (Alma) becsöngetett a feldíszített házakba (ez a jelzés, hogy benne vannak a mókában), a szülők pedig utcai ruhában tébláboltak mögöttük. Természetesen minden házban kaptak csokit, ami egy idő után bajnak bizonyult, mert Matyi már jóelőre kitalálta, hogy hogy fogja megviccelni a csokit megtagadó lakókat, ezért nagyon csalódott volt, hogy erre nem került sor. Végül megengedtük neki, hogy megijessze azokat is, akik adnak csokit, úgyhogy onnantól velőtrázó kalózordítással vette át az obligát csokikat. Aztán még otthon levezették a feszkót egy kis közös énekléssel/koncerttel, ami az A-B-C-D dal általuk készített feldolgozásának kb. 40-szeri előadásából állt. Jól mulattunk, na. Gabesz azóta reklamál, hogy miért nincs mindennap haloween.

Jártunk többször is a Természettudományi Múzeumban, ahol természetesen az ajándékbolt a legnagyobb attrakció, de azért a kiállításokra is vetettünk néhány pillantást (éppen elegendőt ahhoz, hogy szigorúan az összes gombot meg lehessen nyomni, függetlenül attól, hogy mi a funkciója). Néha azt gondolom, hogy egy gigantikus italautomata múzeumot kellene létrehozni, ott aztán lenne gomb dögivel.

Volt némi felnőtt program is. Voltak egyszer vacsoravendégek, ennek köszönhetően végre csinálhattam citromos pitét, amit már régóta szeretnék, de mivel a gyerekek szigorúan csak a csokis dolgokat szeretik, nem volt rá alkalom. Láttuk a James Bond filmet, amiben a legjobb az előtte elfogyasztott sör és nachos volt a mozival szemben lévő burgerezőben (a film jamesbondszerű volt). Tegnap pedig meghallgattuk a Philharmonia Orchestrát a Royal Festival Hallban. Jó volt az is, már-már olyan jó, mint az előtte elcsipegetett dimsum. Jól mutatja, hogy azért ez egy ízig-vérig demokratikus hely, hogy a közönség soraiban egy egér is helyet foglalt (bár az Eroica szimfónia harmadik tételénél távozott) és a zömében az angol középosztályból verbuválódott – nem túl úri – közönségnek a szeme sem rebbent.

Na és legyen egy kép is, úgyis tudom, hogy csak azért nézitek a blogot:

Brightoni napló

Péntek este

A hétvégére eljöttünk Brightonba, Petinek LSE-s dzembori, de lehet hozni pereputtyot. Úgyhogy Peti megfogta a mankóit („Mit kívánhatnék még, egészséges vagyok, a férjem nyomorék…”), én a bőröndöket, felültünk a vonatra, és eljöttünk. Az LSE jóvoltából egy tengerre néző hotelben vagyunk, ahol a szoba tele van kisebb-nagyobb tengericsillagokkal és mindenféle egyéb tengeri parafernáliával, a gyerekek legnagyobb örömére. Minden olyan amilyennek lennie kell. A sétány kivilágítva, rajta részeg angolok dajdajoznak, a tenger vizét megvilágítják a Brighton Pier attrakciói, a kaja nagyon elegáns és szinte ehetetlen (a vegetáriánus opció ízetlen sült és főtt zöldségek rétesbe csomagolt további azonosíthatatlanságig főzött zöldségekkel). Részt vettünk a hivatalos tanszéki vacsorán, az is úgy zajlott, ahogy kell, szülők udvariasan társalognak, gyerekek önfeledten ugrándoznak, majd gyerekek hasra esnek, sírnak, szülők feszülten fegyelmezik őket, gyerekek egyre jobban bepörögnek, asztal alatt fetrengenek, család távozik a vacsoráról. Viszont most, hogy a gyerekek alszanak, Peti visszatért a buliba, ülök az ablak mellett, iszom a teám, eszem a Walkers shortbreadet, és az idekészített kerttörténeti könyvet olvasom. Tetszik. Jó ez az Angila.

Szombat

Ma is Brighton. Indítottunk egy giga reggelivel a tengerre néző reggelizőben (a gyerekek szolidan rántottát, tükörtojást, szalonnát, kolbászt, sült krumplit, lazacot, pirítóst fogyasztottak majd leöblítették egy kis nutellás croissant-nal), aztán kimentünk a strandra. A srácok most először látják a tengert, úgyhogy eléggé nagy szám ez nekik (nekem is, pedig nem először látom). A délelőttöt kagyló- és kavicsgyűjtéssel töltöttük, Gabesz még mindig gyűjtögetné, ha rajta múlna. Találtunk rákházat, rákollót, kagylót, üvegkavicsot, csupa jó cuccot. Aztán ebédre ettünk kagylót, ittunk sört (én), viszont az étteremben felejtettük (én) a rákházat és társait, ezekért egy óra múlva visszamentem, de már kidobták, viszont a pincér bűntudatában megajándékozott egy – más által ott felejtett – strasszos kutya kitűzővel, amelyet azóta Gabesz és Matyi felváltva viselnek. A sikertelen visszaszerzési akció után én visszakullogtam a partra, és sikerült begyűjtenem újabb másfél rákollót. Délután meglátogattuk Brighton legnagyobb nevezetességét a Brighton Pier-t, ami egy közepesen gagyi vidámpark, ahol kiválóan szórakoztunk. Nekünk nem kellett felülni semmire (kivéve egy klasszik lovas körhintát), viszont a gyerekek sokat ugrálóváraztak. Este pedig országos buli volt. Ehhez tudni kell, hogy ez az egész hétvége a pénzügy tanszék diákjainak (és oktatóinak) van, vagyis az estét 120 egyetemistával töltöttük. Jó, hogy már nem vagyok egyetemista, és nem kell vicces vetélkedők keretében magassarkúban és seggig érő szoknyában bizonyítanom, hogy én vagyok a legjobb fej (mert nekem már szabad mackóban otthon beemelnem 5000 oldalt, és túrót sem izgat, hogy én vagyok-e a legjobb fej, ez viccen kívül pompás érzés). Az est tematikája a kaszinó volt, úgyhogy volt póker, rulett, videójáték, pattogatott kukorica és – ha már úgy itt vagyunk alapon – dizsi. Ez utóbbit kizárólag Matyi és Gabesz vették igénybe, ők viszont oltárit roptak. Úgyhogy a gyerekek az egész estét eufóriában és pattogatott kukorica (portugálul pipoca) mármorban töltötték egyenlően megosztva idejüket a Fifa 2015, a táncparkett és a rulettasztal között. Elképesztő, hogy vannak férfiak, akik elég idősek már ahhoz, hogy rulettezzenek (Gabesz, noha az asztalt annyira nem éri föl, hogy a kereket lássa, ezért csak tudósítás alapján tudja, hogy nyert-e, olyan mozdulattal söpri be a zsetonokat, hogy Daniel Craig csak pirulna), de a seggüket nekem kell kitörölni.

Ezek a férfiak most alszanak, én pedig visszatértem a tengerre néző ablakhoz, a teához és a shortbreadhez.

Vasárnap

Egy közepesen érdektelen akvárium a program. Szerencsére adtak papír búvárszemüveget, úgyhogy a gyerekek elégedettek voltak (és volt óriásteknős, úgyhogy én is). Aztán vonat, és vissza Fulhambe.

Gyerekeink a teknősök között: 

Versenyszellem

Kezdjük azzal, hogy aki itt ad magára, az magániskolába rakja a gyerekét (lehetőleg olyanba, ahová Jude Law iratja a sajátját - erről a témáról nem tudok leszakadni). Ehhez képest mi beraktuk az államiba. Ráadásul azok közül is abba, ahol úgy tűnt, hogy a leglazább a légkör, a gyerekek párnákon fetrengenek az órán vagy mambát hordozgatnak körül óra helyett, és még nyakkendőjük sincs. Aztán itt vannak a különórák.... Mióta itt vagyunk, már sok gyerekes vendégségben vettünk részt, és hát kivétel nélkül mindegyikből az derült ki, hogy a gyerek - ha már elmúlt négy, és a mieink már elmúltak - akkor már most behozhatatlan hátrányban van, ha még nem kezdte el a hegedülést/focit/teniszezést/úszást/karatét/irodalmi fogalmazást/franciát stb. mert hát mostanra a Suzuki módszer szerint már Bachot hegedülne, a foci edzésen Beckham cseleit gyakorolná és a karatén földhöz vágná Bruce Leet. És most azt gondoljátok, hogy túlzok. De nem. Na jó, Bruce Lee-t csak a viccezés kedvéért mondtam, de a többi szín igaz. És még csak nem is az van, hogy ezek közül mindegyik szülő halál kompetitív lenne, vannak közöttük egész lazák is. 

Namármost, ezek nem hogy nem vágják földhöz Bachot, de még olvasni sem tudnak.

Pedig mi így is úgy érezzük, hogy semmire sincs időnk, és baromi büszkék vagyunk, amikor megcsináljuk velük az öt perces hétvégi házifeladatot, és elolvassuk a tíz szavas iskolai könyvet. Amikor a többiek már az uszodában/foci edzésen/színjátszó körben vannak, akkor mi még pizsamában flangálunk a lakásban, és rántottát sütünk. 

És mindennek a tetejébe ezeknek a szerencsétleneknek úgy kell megtanulniuk angolul olvasni/írni, hogy a szüleiknek a mai iskolai fonetika gyűlésig lövésük sem volt arról, hogy a CAR szó nem három hanem két hangból áll ("káá"). 

Ha így megy tovább, biztosan utcaseprő lesz belőlük. 

Színház és gázszivárgás

Ezek voltak a múlt hét jelentős eseményei. Anya látogatását kihasználva adtunk a kultúrának, és kétszer is elmentünk színházba. Először a Nemzetibe egy rakás pénzért megnézni egy Turgenyev darabot, az „Egy hónap falun”-t, amit itt átkereszteltek „Három nap falun”-ra, és ennek megfelelően meg is húzták rendesen. Az egész nagyon klasszikus volt, semmi modernkedés, új megvilágításba helyezés, mai környezetbe ültetés, hanem 19. századi ruhák, és hisztérikusan szerelmes nők. Jó volt. (Bár volt benne egy jelenet, amelyben a helyi orvos megkéri a helyi vénlány kezét, és közben isiászt kap, ezt az adott színész abszolút szabógyőzői stílusban hozta, és mint tudjuk ez tőlem nem bók.) Aztán voltunk egy közelben lévő fringe színházban is, ami azzal reklámozza magát, hogy ott indult Rachel Weisz pályája. A darab, amit láttunk egy afganisztáni katonai bázison játszódik, ahová egy lányzenekar érkezik, hogy a katonáknak koncertet adjanak. A darab ennek ellenére teljesen élvezhető volt (volt sztori, párbeszéd, többségében jók voltak a színészek), egészen az utolsó tíz percig, amikor is a szerző nem tudott ellenállni annak a kísértésnek, hogy ÜZENETET közöljön a nézőkkel, hogy ti. a katonák sorsa kemény, ebbe páran megkattannak, a popsztárpicsák pedig nagyon empatikusak tudnak lenni ilyen helyzetben, vagyis végső fokon mindannyian emberek vagyuk, olykor gyarlók, olykor nagylelkűek. Ezzel nem is volna baj, ha ezt nem nagyon-nagyon direktbe (és rettentő hiteltelenül) adták volna elő, éppencsak hogy nem állt ki valamelyik a végén, mint Etus, és szép artikuláltan nem közölte a fentieket.

Ezen kívül unalmunkat egy kis gázszivárgással űztük el. A múlt heti melegvízpara elég hamar megoldódott, jött egy fószer, kicserélt valami ketyerét a bojleren és lett melegvíz. Ez volt hétfőn. Aztán vasárnap gázszag kezdett lenni a nappaliban. Egy idő után rájöttünk, hogy a kandallóba beszerelt – eddig üzemen kívülinek hitt – konvektorból jön. Vasárnap lévén Peti csak sms-t küldött a kivitelező fickónak, aki eddig minden ilyen bajjal foglalkozott (mivel arra esély sem volt, hogy az egyébként a lakáskezeléssel megbízott ingatlanirodás tyúk vasárnap válaszra méltat minket). A fickó kb. 40 másodperc múlva telefonált, hogy akkor most sürgősen zárjuk el a gázt az egész házban, és intézi a szerelőt. Elzártuk a gázt, intézte a szerelőt, aki este be is futott, és közölte, hogy ez az egész kandalló cucc úgy szabálytalan ahogy van, és legjobb lesz, ha ő most szépen kettéfűrészeli a csövet, és lehegeszti a végét, és akkor ezzel többet nem is lesz gond (és mivel használni úgysem lehetett volna, hát nagy kár sem ér minket). És így is tett, kettéfűrészelte, lehegesztette és tartotta szerencséjének. Azóta nincs gázszag, és megtanultuk, hogy hol van a gáz főcsap, és hogy azzzzzonnnnal el kell zárni, ha gázszagot érzünk.

Ezen kívül minden ment a maga útján. A gyerekek még mindig eléggé kedvelik az iskolát, és még mindig nem értenek túrót sem. Pénteken megünnepeltük a muszlim Eid ünnepét (asszem ez Ábrahám áldozatáról emlékezik meg, de kicsit azért bizonytalan vagyok ebben, és az ünnepségen nem esett szó arról, hogy mi a frászt is ünnepelünk tulajdonképpen), ennek keretében volt evés-ivás és a gyerekeknek mindenféle kreatívkodás. Egyértelműen a hennázás aratta a legnagyobb sikert, az összes gyerekünk meghennáztatta magát, és Gabesz nagyon csalódott volt, hogy nem engedtük, hogy repetázzon. Az iskolai ünnepség után megvendégeltük a brazil családot pizzavacsorára nálunk. Nagyon jól sikerült. Kiderült, hogy én sütöm a legjobb pizzát egész Londonban (köszi, Panka!), és Gabesz végképp beszerzett egy új szerelmet az óvodai hajpántos kislány mellé (aki mindig mellette ül a szőnyegen, és akinek – ha épp nem kell nagyon koncentrálni a feladatra – mindig simogatja a hátát) Nina, a brazil kislány személyében. Peti sajnos nem tudott részt venni a pizzás mókán, mert éppen Párizsban egy michelin csillagos étteremben kellett keményen dolgoznia. A szakmai szálról az én esetemben nem ejtünk szót egészen november legvégéig, amikor – remélhetőleg – vége nem lesz a tökönbökött vizsgázásnak, amit most már kezdek elég rosszul viselni (ha mégegyszer valaki azt mondja, hogy tanuljam meg a büntető eljárásjogot, „ahhoz hozzávágok egy nagy követ és elszaladok, de jó messzire”). 

Hennázás

Ősz

Londoni szeptember

Rég volt már beszámoló, foglaljuk össze az elmúlt időszak fejleményeit.

Szakmai előmenetel: az iskola továbbra is jól megy, legalábbis amennyi információt a gyerekekből ki lehet nyerni. Az angoltudásuk rohamosan fejlődik, Matyi már gond nélkül alkalmazza a „No szósz plíz” kifejezést (ami segítségével már többször is előfordult, hogy megette az ebédet), Gabesz pedig a múltkor kijavította Petit, hogy azt nem úgy kell mondani, hogy „no” hanem úgy, hogy „nao” (és valóban tökéletes brit kiejtéssel mondta), hasonló megfontolásokból – bár némileg kevesebb sikerrel – következetesen azt mondja, hogy „szovi” (aka sorry). Érteni persze még mindig nem értenek semmit, de szerencsére ez még mindig nem nagyon zavarja őket. A felnőttekről most nem szólnék, egyrészt amúgy sem érdekelnek semmit, másrészt nem szolgálnak túl nagy izgalmakkal, Peti kutat, Zsuzsi tanulni próbál, uncsi.

Lakhatás: Állvány a helyén, beázás átvándorolt egy emelettel feljebb (holnap újabb kör tetőfedés), és a mai nap mókás eseményeképp megszűnt a meleg víz. Ez utóbbi jelenségnek még nem tudjuk az okát (a kazán működni látszik, legalábbis világít, ahol világítania kell), de biztosan izgalmas kaland lesz.

Társasági élet: Hát ezen a téren a legnagyobb az előrelépés. Összebarátkoztunk egy brazil családdal, a kislány Matyi osztálytársa, rajta kívül van egy tíz éves fiú, aki szintén abba az iskolába jár, egy festőművész/zeneszerző/költő (és ez mind nem vicc, és ráadásul ebből meg is él az egész család) papa és egy pszichológus/zeneterapeuta mama. Mind nagyon aranyosak, és múlt hétvégén elmentünk sárkányt eregetni egy parkba, ami pazarul sikerült.

Aztán jártak itt Gergelyék, és tegnap megünnepeltük Andi szülinapját, és ennek keretében együtt töltöttünk egy szupi napot. Voltunk ebédelni, sétálni, shoppingolni, még sétálni, kávézni, hajókázni, sörözni és egy vegetáriánus molekuláris vendéglőben, ahol rezzenéstelen arccal végigettük a hajábansültkrumpli habból, élesztőfagyiból, tárkonyszivacsból, füst esszenciával ízesített krumplikrokettből, átlátszó sült eperpöttyökkel megbolondított paradicsomlevesből és édesköménypollenes kecskesajtból álló menüt, de a tabascospiskótás-savanyítottananászos-csokisperecnél, illettve a füstöltpaprikakaramellás-virágsziromfagyinál már mi sem álltuk meg röhögés nélkül. De az egész cucc amúgy meglepően finom volt, még ha a dolgok felénél fogalmunk sem volt, hogy mit is eszünk.

Ma pedig voltunk egy szülinapi bulin. Gabesz egyik csoportársának Almának volt a szülinapi piknikje egy parkban. Itt megismerkedtünk néhány – majdnem kizárólag francia – szülőtárssal, néhány excentrikus angol úriemberrel (obligát szalmakalap), és egy izraeli leszbikus házaspárral, akiknek hároméves Eitan nevű kisfia az egész buli ideje alatt egy disney királykisasszony jelmezben volt (ehhez képes Gabesz lila cuccai egyenesen macsónak hatnak), mondanom sem kell, senkinek a szeme sem rebbent. Nem kis büszkeséggel tölt el, hogy még ebben a társaságban is sikerült kitörni a végletes szürkeségből, nevezetesen azzal a szkillemmel, hogy tudok hurkalufiból kardot hajtogatni. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy nagyot villantottam. (Hamisítatlan HTB sikerélmény.)

Szóval elvagyunk. Magamban sokszor furcsállom, hogy hogyan passzolunk mi bele ebbe az elsőnél is elsőbb világi, gyönyörű-parkos, elegáns-éttermes, proseccos-uzsonnás vircsaftba, hát majd meglátjuk, hogy hogyan. 

Eközben Fulhamben

Hát vitán felül áll, hogy mi a jó oldalán vagyunk annak, aminek nem mindegy, hogy melyik oldalán áll az ember. Mert miközben Röszkén, a Keletiben stb. …. Eközben Fulhamben:

A gyerekek elkezdték az iskolát, és egyelőre elég jól bírják. Ugyan nem nagyon értenek semmit, de megvannak a módszereik ennek a kezelésére. Matyi megpróbálja kitalálni, hogy mi a stájsz (néha valaki a telefonján lévő tolmács készülékkel fordít neki, ami valószínűleg nem hatékony – ámde vices – mert állítólag olyanokat mond, hogy “te egy meleg kislány vagy”), Gabesz pedig a kétszavas szókincsének (yes, no) második elemét alkalmazza nagyjából minden szituációban. Egyelőre nehéz elképzelni, hogy karácsonyra folyékonyan fognak beszélni, de mindenki ezt állítja. Amúgy ebben valóban lehet gyakorlatuk, mert az iskolában van minden a trendi franciáktól a lepukkant angolokon keresztül a csíkcsadoros asszonyokig (mármint szülőben, a gyerekek a kis zöld-szürke ancúgjaikban mind ugyanolyanok). Viszont szerencsénkre a srácok máris találtak itteni barátokat Bátor - Matyi magyar osztálytársa – és tesója személyében (illusztráció alább).

Van egy fasza kis állványunk a házon, és elvileg befoltozták a tetőt, de mivel a tetőfedés óta beköszöntött az aszály (öntözni kell a virágokat! – mert már azok is vannak), ezért erről még nem tudtunk megbizonyosodni.

Voltunk már vendégségben Peti kollégáinál, ami nagyon jól sikerült, valószínűleg nem utolsó sorban köszönhetően annak, hogy délután f2-es érkezésünkkor belénk töltöttek egy üveg pezsgőt, amit utána már csak le kellett öblíteni egy kis vörösborral. A gyerekek alkoholbevitel nélkül is jól mulattak, mert beszabadultak a háziak nem szerény játékkészletét tartalmazó játszószobájába. És ez alkalomból egy kézfogásnyira kerültem Jude Lawtól és Damien Lewistól, mivel a gyerekük egy iskolába jár a gyerekeikkel. Az is kiderült, hogy Damien Lewis (a terrorista csávi a Homeland-ből) nagyon művelt és szofisztikált ember. Ugyanez Jude Lawról nem mondható el, de – a háziak némileg lenéző véleménye szerint – ő a “pretty type” volt (itt közbe kellett vetnem, hogy szerintem még most is elmegy).

Volt már nálunk is két vendégség, bár eddig a vendéglátás csúcsát a Peti által készített rántotta képezte, de ezen majd még fejlesztünk.

A gasztronómiai paletta szélesítése érdekében egyik nap szusi és maki volt a vacsora. Ízlett nekik. De azért ettek hozzá egy kis piritóst pirospaprikás-fokhagymás csirkeszafttal (csak a multikulti végett).

Szóval jó dolgunk van, na. Emiatt néha lelkifurink van, ilyenkor posztolunk valami bölcset a fácséra, és aztán felelős európaiként a helyi francia kávézóból származó körtés-csokis süti mellett busongunk egy sort azon, hogy hová is tart ez a világ.

My name is Matyi

monda ma Matyi ékes angolsággal a hozzá intézett kérdésre az iskolában (ahol még csak egyenruháért voltunk, az igazi móka csütörtökön kezdődik).

A mai ebéd

Az öltözék

Éppen csak union jack-et nem tetováltunk a seggükre.

Képriport

Felfedezzük Londont. Voltunk mindenféle parkokban, vettünk egyengatyát/cipőt/dzsoggót az iskolai egyenruhához (a többi részét majd az iskolában kell megvennün, valszeg pénteken), és mivel sokat esett az eső, múzeumoztunk. Minden múzeumban van "kincsvadászat" a gyerekeknek, úgy, hogy adnak egy füzetkét, amiben feladatok vannak (meg kell találni ezt-azt, utánozni kell egy-egy szobor pózát, ki kell találni, hogy mi történik a képen stb.) vagy adnak egy hátizsákot, amiben mindenféle játékok vannak, amik kötődnek az adott kiállitásrész tárgyaihoz. Óriási siker. Mindennap kincsvadászatot követelnek.

Az elmúlt napok eseményei képekben:

A Kensington Palace virágoskertje (mint kiderült itt lakik Vilmos és Katalin, és a royal pulyák, de nem találkoztunk velük).

A Whole Foods kirakatában fürdőzni lehetett a műanyag golyókban.

Kincsvadászat a V&A-ben, mágneses puzzliból ki lehetett rakni egy mecset szószékének fafaragványát.

Ebéd a V&A kávézójában (a háttérben élő zongorazene).

Banksy legújabb installációja a Tate Modernben. Ja nem, ez a nappalink. Az iróasztalon, a monitor helyén izlésesen elhelyezett keverőtálak a plafonból csöpögő viz felfogására szolgálnak. Az újonnan felújitott lakás kivitelezése pazar, kisebb szépséghiba, hogy a tető átereszti a vizet. Maca - azóta is rendszeresen idézett - idevágó mondása: "inkább esztétikus mint funkcionális". Sebaj, hamarosan felállványozzák a házat, hogy hozzákezdjenek a lyuk betöméséhez, és az igéret szerint, ha már állni fog az állvány, akkor már nem fog befolyni a viz. Addig is reméljük, nem esik majd sokat az eső.

Hiába, a kelet-európaiak rosszul bírják, ha túl jó nekik

Mennyire kell hülyének lenni ahhoz, hogy miközben az ember ezt csinálja, arra gondoljon, hogy vajon árulás-e elhagyni a hazáját, munkáját, kollégáit....? (A család, barátok nem ebben a csapatban van, mert azt az ember mindenképp megoldja.) Miközben ráadásul simán lehet, hogy ez nem más mint egy kicsit meghosszabbított családi nyaralás. (De azért ne gondoljátok, hogy egész nap ez jár a fejemben, csak néha-néha megfordul benne.)

A nyaralás folytatódik

Az elmúlt négy nap programja: Holland Park, Royal Airforce Museum, Fulham felfedezése, Holland Park. A gyerekek továbbra is lelkesek, láttak egy rakás repülőt a múzeumban, játszottak egy csomót zsenge ifjúkoruk helyszinén (amikor legutóbb Londonban voltunk egy fél évet négy évvel ezelőtt, akkor a Holland Park mellett laktunk), láttak halal hentest kampókon lógó nyúzott birkákkal (Gabesz: "Nem kóstolhatjuk meg?"), élő rákot a halas standon (Matyi totál berezelt tőle), rohangáltak kacagva az óriásbuborékfújóval fújt buborékok után (ez már tényleg annyira idilli volt, hogy az botrány), Matyi elkezdett szeretni bringázni, és kepeszt mint állat (Gabesz a futóbringával próbálja utolérni. Nem megy.), több izben utaztak emeletes buszon és metrón (Matyit mindkettő nagyon érdekli), ettek háromszögszendvicset (közepes siker). Időközben a háztartás is alakulgat, már van egy pár szobanövény (egyenesen Hollandiából fedexszel), a kertet kipucolta két ember, akikről azt lehetett hinni, hogy kertészek, de elég hamar kiderült, hogy inkább szobafestők vagy bérszámfejtők lehetnek, mert kértem, hogy a döglődő bukszusokat vegyék ki (valami kártevő megtámadta és megette őket), mire azt mondták, hogy ugyan-ugyan az még él, és csak meg kell locsolni, jó lesz az (nem lett jó, kiszedtem én), plusz meghagytak egy kiszáradt bokrot is, mert szerintük az is él még, és csak locsolni kell (locsolom, döglött, viszont olyan nagy, hogy azt még kivenni sem tudom), valamint arra a kérdésemre, hogy szerintük mit ültessek a megüresedő helyekre azt mondták, hogy muskátlit mert az szép szines és olcsó. Ellenben segitségükkel Gabesz lefolytatta első angolnyelvű párbeszédét: "What's your name?" "My name is Aaron.", úgyhogy rájuk inkább ezért szeretünk majd emlékezni. A jótanács ellenére nem muskátlit ültettem (illetve azt is) hanem valami virágzó évelőket, gőzöm sincs mik azok, és csak remélem, hogy fognak virágozni és évelni. Már van krumplipucoló és húsklopfoló, ajtókitámasztó és hokedli, ebédlőszék viszont még mindig nincs, mert bár úgy volt, hogy meglesz, mire beköltözünk, aztán úgy volt, hogy augusztus közepére, most úgy néz ki, hogy hétfőn fognak megjönni. Sebaj, van remek piros kerti székünk, a gyerekek székét pedig ikeától rendeltük, úgyhogy az itt van. Persze még csomó minden hiányzik, alapvetően az, hogy belakjuk a dolgot, mert most még minden olyan nagyon új és üres. Nehéz dolog ez a lakberendezés. Én fejben nagyon szeretek, de gyakorlatban valahogy sokkal nehezebb, mert az ember egyrészt sajnálja rá a pénzt, másrészt az energiája elmegy arra, hogy legyen fazék és fokhagymanyomó, és már nem marad kapacitás és ötlet a csinositásra. A kerttel hasonló a helyzet, azzal súlyosbitva, hogy a növényvásárlásnak messze nem a legjobb módja az internetes rendelés, főleg, ha az embernek lövése sincs, hogy mi micsoda, és itten mit szokás ültetni, és különben is, ami megjön az egy kis ötcentis izé, ami majd három év múlva biztos szépen fog viritani (legalábbis remélem), de most még azért inkább viccesen hat.
Ami a felnőtteket illeti, a nyaralást mi is nagyon élvezzük. Csak az fáj egy kicsit, amikor az egésznapos progi után, este tizkor, amikor a gyerekek elalszanak, akkor lehet nekikezdeni ügyintézni (az ügyintézendők valahogy nem akarnak elfogyni) és dolgozni, illetve az én esetemben készülni a vizsga második felére. Ez utóbbi egyelőre elég reménytelennek tűnik, különösen, hogy most annál a fázisnál tartok, amikor újabb és újabb többszázoldalas könyvet rendelek, amiket majd mind meg kell tanulni, és feladatoka csinálok, amik elvileg arra szolgálnak, hogy a gyakorlati teendőket (irás, ügyféllel beszélgetés, ügy prezentálása, kutatás stb.) elsajátitsam, és hát egyelőre nem megy különösebben jól, és a mennyisége szintén elég beláthatatlannak tűnik. De majd lesz valahogy. Szeptembertől mindenki elkezdi a gyorsütemű okosodást, reméljük mindannyiunknál lesz foganatja.

Életképek az elmúlt pár napból:

Buszozás

Repülőgép múzeum, ahol be lehetett mászni egy repülőbe (Gabesz: Az én arcom azért nem látszik, mert épp lőttem.)

Kondorok gondolkoznak:

Felmásztak:

Fagyi:

Matyi, Gabesz & Co. Londonba utazik

No tegnap este - egy igazán pompásra sikeredett családi ebéd után - felpattantunk egy repülőre, és eljöttünk Londonba. Aki már utaztatott kiskorú gyermeket repülőn, az tudja, hogy olyan nincs, hogy "felpattanunk és megyünk", olyan van, hogy az ember egyik kezével a gyereket húzza a másikkal a bőröndöt, harmadikkal a bőröndök egyikében kutat valami fontos tárgy után, negyedikkel megpróbálja - sikertelenül - megakadályozni, hogy a gyerek magára öntse a vizet, az ötödikkel a másikról próbálja letörölni a kajamaradékot, és egy idő után már akkora a káosz, hogy arról is megfeledkezik, hogy mindezek miatt szégyellje magát. Mi legalábbis igy ismertük a kisgyerekes repülőzést. Éppen ezért igyekeztünk minden lehetséges előkészületet megtenni, éppen csak altatólövedéket nem szereztünk be. Ehhez képest a repülőzés úgy ment mint a karikacsapás, sőt. Komolyan olyan volt minden, mint amikor egy légitársaság kisgyerekes reklámot készit magának. A gyerekek a reptérre érkezéstől a megérkezésig folyamatos transzban voltak, minden de minden tetszett nekik, és ennek rendszeresen hangot is adtak. Ilyeneket mondtak, hogy: "Nekem ez nagyon izgi." "A felhőket látjuk felülről, itt süt a nap, lent meg vihar van. Ezt megúsztuk." "Matyi, Matyi, nézd, az ott Anglia, ott fogunk lakni." és igy tovább. Szóval a repülőzés pazarul sikerült. Hazafelé a taxiban mindketten kidőltek, ezért kicsit kisebb volt a lelkesedés, amikor hazaértünk, de azért Matyiban még igy is maradt annyi kakaó, hogy kipróbálja az új lovagvár formájú sátrukat, megdicsérje a wc-t, a csapot, és kijelentse, hogy: "Gondoltam, hogy jó a londoni lakás, de azt nem, hogy ennyire."

Aztán mindketten édesdeden aludtak reggelig. Ma pedig birtokbavették a házat, örültek a régi játékoknak, Matyi folyamatosan konstatálja, hogy "Londonban minden más" (ezt abból szűrte le, hogy reggelire lukas zsemlét, aka bagelt kapott, és a joghurt doboza is máshogy nézett ki), és úgy generálisan még mindig rajtuk van a minden tetszik nekik attitűd. Ha hálivudi filmet akarnék csinálni arról, hogy egy család Londonba költözik, akkor ezek lennének azok az obligát, az ideális állapotot mutató részek, amikor nincs párbeszéd, csak zene, és alatta vágóképek a parkban boldogan hancúrozó, a közértben álmélkodó, az új lakásban mindent felfedező gyerekekről és elégedett szüleikről.

Nem tudok nem arra gondolni, hogy mikor jön majd az a rész, amikor a korábban elégedett szülők gondterhelten ráncolják a homlokukat, és komoly beszélgetésekbe merülnek a konyhaasztalnál, hogy a felmerült gondokat hogyan is oldják meg. Remélem, ez egy c kategóriás film lesz, ahol a legnagyobb konfliktust a ki játszhat először a távirányitós autóval jelenti majd, és a happy endet közvetlenül megelőző krizis során a kisebbik gyermek kijelenti, hogy ő márpedig rühelli a marmite-ot és világgá megy, ha akárcsak még egy kanállal is kell ennie (ennél a jelenetnél kint vigasztalanul esik az eső), de aztán jön a feloldás, mert súlyos lelki tusa után megengedik neki, hogy mirmite helyett nutellát egyen (bár jól tudják, hogy ez nem helyes, de nincs más kiút), és kint is kisüt a nap.

Na de eléggé előreszaladtunk. Ma még csak az első nap volt, folyt köv.

A berendezkedás utolsó napjai

Az elmúlt két napban nem volt hiány sem eredményből sem krízisből. A tegnapi nap pompásan indult, elég korán megjött a két elkettyintett ikea szekrény jó változata, úgyhogy engedélyeztünk magunknak egy kis nyaralást. Elmentünk a Bishop’s Parkba, ahol elvileg termelői piac volt. A termelői piac ugyan nagyon gyászos volt, mert mindösszesen kb.tíz stand volt, egy zöldséges, nagyon bio céklákkal és hasonlókkal (no gyümölcs), egy pék (kenyérrel), és az összes többi mindenféle készétellel, amit – reggel lévén – nem kóstoltunk meg. Viszont sétáltunk egy jót a Fulham Palace kertjében és a folyóparton. 

Hazafelé egy parkban a füvön ücsörögve ettük meg az ebédünket, aztán otthon szuperül összeszereltünk egy pax szekrényt (két és fél óra alatt kiráztuk a kisujjunkból), tettünk-vettünk pakolgattunk, este Szilviékkel boroztunk/söröztünk a sarki kocsmában, és még a szomszéd csávi is befutott, akinél az amazon cuccaink voltak, úgyhogy behörcsögöltük az összes (!) amazonos rendelést, szóval éltünk mint marci hevesen. Aztán jött a krach. Rájöttünk – már a kocsmába menet előtt, de akkor még nem tulajdonítottunk neki jelentőséget –, hogy a két kulcs közül az egyik nincs meg. Éjjel föltúrtuk a lakást, semmi. Peti visszament a parkba, ahol ebédeltünk, hogy esetleg nem ott esett-e ki a zsebemből (ha egyáltalán ott volt előtte, és kiesett valahol). A kulcsot ugyan nem találta meg, de nagyon épületes beszélgetést folytatott két junkieval, aztán még túrtunk egy kicsit, de semmi. Ez elég aggasztó volt, mert a kulcsmásolás itt csak akkor működik, ha a tulajdonos hozzájárul, és hát eléggé aggódtunk, hogy majd nem járul hozzá vagy zárat kell cserélni vagy valami ilyesmi. Szóval elég rosszul zárult az este.

A ma reggel még ennél is rosszabbul indult, mert egyrészt újabb túrások után még mindig nem került elő a kulcs – és azóta sem – másrészt, galambtámadás ért minket, ami engem kifejezetten megviselt. Az történt, hogy kint álltam a teraszon, amikor egyszercsak a fejem mellett elhúzott egy galamb, egyenesen be a lakásba, ahol nekirepült az ebédlő ablakának. Én eközben fejhangon visítoztam. A galambnak végül nem lett semmi baja, csak sokkot kapott, mert miután Peti kitessékelte a lakásból (én egy másik emeleten tartózkodtam eközben), fél napon keresztül ott maradt a teraszon, és teleszart mindent. Annyira sikerült magamon erőt venni, hogy amit a galamb bent hagyott a lakásban, azt többé-kevésbé felpucoltam. Ez volt a mélypont, innen – lassan ugyan, és kis kitérőkkel – de felfelé vezetett az út. Jött a bolgár összeszerelő ember, aki kiválóan összeszerelte a maradék paxot, kicsit ferdén, de pompásan felszerelte az előszobai fogast és tükröt, majd három órán keresztül próbált felfúrni három darab kampót egy falba. A háromból egy sikerült, kettő viszont baromira nem, ellenben a falon óriási luk lett, az előszobában pedig óriási dzsuva. Egy idő után már nem bírtam tovább, és mondam neki, hogy ezt jó volna, ha sürgősen abbahagyná, mire láthatóan megkönnyebbült. Mondam neki, hogy elég nekünk az az egy kampó is, és istenuccse nem teszünk panaszt a főnökénél, ha valahogy befalazza a lukakat. Úgyhogy tessék-lássék befalazta, és végre valahára elment (időközben a nagy stesszt enyhítendő sokat járkált föl és alá a teraszon, melynek következtében az ott a talpára szedett galambszart, egyenletesen terítette a konyhában. Mindeközben két másik mesterember is munkálkodott a lakásban. Az egyik apróbb hiányosságokat orvosolt – hatékonyan – bár sajnos azon nem tudott segíteni, hogy a mosógépbe egy exkavátor van beépítve, ami centrifugáláskor lép működésbe, és a szó szoros értelmében szétrázza a házat (ez a probléma el lett halasztva). A másik egy román villanyszerelő volt, aki a nem működő konnektorokat buherálta, majd ennek végeztével áttért a kukainternetre. Ezzel neki is meggyűlt a baja, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy fúrtak egy lukat a ház falába, azon behúzták a kukából a telefonzsinórt, és azt a klasszik falhozszögelős módszerrel elhozták az első lépcsőfordulóig. Mivel a nappaliba való bevezetéshez még egy falat szét kellett volna fúrni – majd a luk helyén helyreállítani és kifesteni – ezért a telefon és a modem most a lépcsőforduló sarkában kapott helyet, egy csinos kis kosárkában. Sufnituning a javából, de legalább most már nem a kukából jön az internet.

Végül befutott az ikea is a hiányzó ágylécekkel, úgyhogy most már a mi ágyunk és a vendégágy is használható.

A nap végére kicsit megtépázott idegekkel úgy döntöttünk, hogy félretesszük az előítéleteinket, és vérbeli liberális módjára befogadjuk a családba a ronda barna kanapét. Végül is ő is csak istenke teremtménye, és kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk felette.

Úgyhogy holnap egy eléggé kész lakást hagyunk itt, ahol a mosógép ugyan exkavál, az internet viszont be van kötve, és mindenkinek van hol aludni. Ide térünk majd vissza a kisfiúkkal vasárnap este. 

3 Melbourne Terrace

Öles léptekkel a civilizáció felé

Hát kezdjük rögtön azzal, hogy tegnap tányérból ettük a reggelit. Itt látható.

Aztán folytatódik a sor azzal, hogy megérkeztek a virágaim. Természetesen internetről rendelve, és amikor kinyitottam a dobozt, akkor a fedele belső felén ezt a feliratot láttam: „Köszönjük a vásárlást! István”. Ez megmelengette honleányi szívemet, pedig még csak három napja vagyunk távol szülőhazánktól. Az István által küldött virágokat el is ültettem, úgyhogy most már van szép – bébi – levendulaágyásom az utcafronton és néhány cserepes növény a kertben (amivel persze azóta nem történt semmilyen előrelépés, de hát majd csak).

Lett áram. Ennek következtében kiderült, hogy nem működik az internet. Újabb néhány óra a telefonos ügyfélszolgálaton, akik elküldtek bennünket telefonkészüléket venni, hogy megnézzük, hogy jön-e vonal a falból. Vettünk. Nem jött. Újabb telefonos ügyintézés után Petinek sikerült elérni, hogy megígérték, hogy néhány napon belül küldenek egy embert, hogy nézze meg, hogy miért nem jön a vonal. (A dolog szépséghibája, hogy szerdán már volt itt egy ember ugyanilyen célból, aki megállapította, hogy minden a legnagyobb rendben, minden pompásan működik, nincs más dolgunk mint bedugni – az akkor még a postán heverő – modemünket, és vígan internetezni. Mint utóbb kiderült, ez a kijelentés nem lehetett volna messzebb az igazságtól.)

A virágokat megünneplendő és az internetbosszúságot feledendő elmentünk vacsorázni, és egy kellemes kis teraszon (ami itt nagyon nagy szám, mert az évnek elég kevés napján van kinti evésre mód) elköltöttük a közel-keleti kajából és francia borból álló vacsoránkat. Ettől már szinte nyaralásnak hatott a tegnapi nap.

Hát még a mai. Reggel megérkeztek a cuccaink otthonról, úgyhogy most már van botmixerünk és tiszta bugyink. Mindent szépen kipakoltunk, rakosgattunk, rendezgettünk. Időközben megérkezett a telefonos ipse, aki nagyon sokat méricskélt, tesztelgetett, telefonált, majd kb. két óra múlva kijelentette, hogy sajnos az a gond, hogy a telefonzsinór egyáltalán nincs behúzva a házba. Szerencsére a kukatárolóban sikerült vonalat csiholnia, úgyhogy most a kukából internetezünk viszont szélessávon. Ha minden jól megy hétfőn jön egy újabb villanyszerelő, aki bevezeti majd a zsinórt a nappaliba.

Ennyi izgalom után igazán megérdemeltünk egy sört, úgyhogy az otthoni szállítmányból kinyert hajfestéknek köszönhetően lenövés nélkül fogyasztottam egy kiváló Abbott Ale-t a helyi pubban. 

Ja, és a legfontosabb lakberendezési mozzanatra is sor került. 

Rendezkedünk befelé, avagy minden kezdet nehéz, de kicsit vicces

Az elmúlt két nap esszenciája: trógerolás és laposra taposás. Na de ez csak a felszín, izgalmas részleteknek sem volt hiány.

Kezdjük az elején. Szerda reggel kelés 5.50-kor, érkezés Londonba helyi idő szerint 9.40-kor. Előzőleg e-mail és telefon útján bebiztosítottuk, hogy az ikea szállítmány 12 és 4 között érkezik, de inkább azért 4-hez közelebb lesz az, de egy órával az érkezés előtt mindenképpen telefonálnak.. A metrón, 10.50-kor szól a telefon: „Halló.” „Halló, ikea, 20 perc múlva ott leszünk, viszlát.” Bőröndökkel házhoz csörtetés – Zsuzsi, bőröndökkel ingatlanirodába (itt van a sarkon) csörtetés – Peti. Zsuzsi ácsorog, Peti csak nem jön a kulccsal. Zsuzsi benéz az ablakon, látja, hogy mindenféle cucc (hátizsák, szatyor, miegymás) hever a konyhában, ebből Sherlock Holmest megszégyenítő módon Zsuzsi kitalálja, hogy valaki van odabent. Csönget. Egy asszony ajtót nyit. Zsuzsi (angolul): „Jó napot kívánok, én most ide szeretnék beköltözni.” Hölgy felordít a lépcsőn (magyarul): „Jánoska, egy nő van itt bőrönddel.” Zsuzsi (magyarul): „Jó napot kívánok, én most ide szeretnék beköltözni.” Hölgy (magyarul): „Á, szia, tegeződjünk. Mi most éppen itt takarítunk, de hamarosan készen leszünk.” (1. lábjegyzet: Kedden – rákérdezésre – az ingatlaniroda biztosított, hogy „a lakás tiszta”.) Zsuzsi: „Hát az a gond, hogy pár perc múlva egy hatalmas adag bútort fognak ide kiszállítani, és kellene a hely.” Hölgy: „Ő hát hamarosan elkészülünk, de még ki kell porszíózni és fel kell mosni.” Leparkol egy bazi nagy kamion a sarkon, pasas kirikkant az ablakán: „Ikea”. Peti közeledik a saroknál, az ingatlanirodában sajnos nem tudták odaadni a kulcsot, mert nem találják (2. lábjegyzet:Az előbb hivatkozott e-mailben az ingatlaniroda azt is megerősítette, hogy ha az ikea szállítmány túl korán érkezne, akkor ők készséggel beengedik a kiszállítókat.) Sebaj, Zsuzsi eddigre már bejutott a lakásba.  Porszívózás nagyban zajlik. Végül a hórukkok kipakolják az összes cuccot a teraszra, majd távoznak. Elered az eső. Elkezdjük becígölni az összes cuccot – az időközben félig már kitakatított – lakásba. Vannak olyan darabok, amiket Petivel ketten sem tudunk megemelni, azokat beállítjuk az eresz alá.

Pakorlunk. Rakodunk. Cígölünk. Az amazon cuccokat próbáljuk összevadászni. Egy részük a kukatárolóban, más részüket a takarítók vették át, megint másikat Max, a 7-es szám alatt lakó szomszédunk vett át, aki egy kedves levelet dobott be hozzánk, melyben értesít, hogy átvette a cuccainkat, de ő most sajnos elutazik nyaralni, reméli, hogy hétfői visszatértéig nem fogjuk majd nagyon hiányolni a csomagokat. Megint más részükről azt lehet hinni, hogy „Mo-nál” vannak. Yggg-ről nincs szó, viszont az állítólag neki kézbesített csomag ott van a konyhapulton, mivel a takarítók reggel átvették. A kukatárolóban elhelyezett csomagok között ott az időközben a fácsén elhíresült felmosószett, valamint egy partvis szemétlapát nélkül (az nyilván másik szállítmányba került). Jó azért, ha az ember olyan előrelátó, hogy a hasznos tárgyakat megrendeli előre. További meglepetések: elképesztően büdös, barna lét folyató, barna trutyiban álló szemeteszsák a kukatárolóban (lásd 1. lábjegyzet), másik kanapé, mint amiben megállapodtunk (3. lábjegyzet az ingatlanirodával hosszas levélváltás után sikerül megegyeznünk, hogy a házinénik melyik kanapét rakja majd be a lakásba), és néhány apróság, mint például a melegvíz hiánya, nem nyíló ablakok, szemetes, gazos kert (4. lábjegyzet, az ingatlanirodával tisztáztuk, hogy a kert rendbe lesz rakva mielőtt beköltözünk, de a bérlet ideje alatt nekünk kell rendben tartani). Az ingatlaniroda amúgy érkezésünkkor egy nagyon hasznos kis welcome packaget adot át nekünk, amelyben a következők voltak: 1 db üdvözlő képeslap, logós jegyzettömb, logós kulcstartó, logós színesceruzakészlet, a közületek telefonszámai, nem volt viszont benne: lakáskulcs, leírás a bojler és egyéb berendezések használatához, bármiféle magyarázat bármiről. (Amúgy azóta lett melegvíz, viszont nincs áram az egyik szinten. Valamit valamiért.)

A nap legnagyobb eredménye egy összerakott szuper ágy. Azok a keretre fektethető fa lécek ugyan nem voltak meg, de meggyőztük magunkat, hogy azok nem is kellenek. Esti ágyazáskor kiderült, hogy a lécek mégiscsak kellenének, mivel azok nélkül a matrac átesik a kereten. Sajnos ez (és még néhány dolog) lemaradt a szállítmányból, de ha minden jól megy hétfőn kihozzák majd. Tegnap alvás a matracon a földön, ma estétől a gyerekek időközben összerakott ágyain, mivel már nincs hely a csupasz matrac elhelyezésére.

A mai nap elég hasonlóan alakult. Az összeszerelő ember, aki mindössze másfél órát késett jelezte, hogy ő addig nem nyúl a dolgokhoz, amíg nncsenek berakva abba a szobába, ahol neki azokat szerelnie kell. Mi sem egyszerűbb, Zsuzsi és Peti a három emeleten szétterít három ágyat, három könyvszekrényt, két fiókos szekrényt és egy asztalt. A ruhásszerkérnyek fölcipelésére csak azért nem került sor, mivel rájöttünk, hogy az egyik túl magas, és nem fér be, a másik pedig túl keskeny, és nem fér bele semmi (mindkettő saját különbejáratú hülyeségünk), néhány óra telefonos ügyfélszolgálati várakozás (közben Abba szól) és beszélgetést követően sikerül lebeszélni, hogy a rossz szekrényeket vasárnap visszaviszik, és hoznak helyettük jókat. Közben alakullnak a bútorok, mi is összeszerelünk ezt-azt, bontogatjuk a csomagokat, rakosgatjuk a tárgyakat a helyükre. A dobozaikat pedig tapossuk és tapossuk és tapossuk laposra, hogy belenyomjuk őket a szelektíves zsákokba, hogy – ha minden igaz – péntek reggel elszállítsák. A mai nap tanúlsága: ha valaki laposrataposó állást ajánl nektek, habozás nélkül utasítsátok vissza.

Az eddigi termés cirka egyharmada:

Indul a lakberendezés

Az elsőző rész – ahogy az egy valamirevaló sorozathoz illik – némi happy enddel (lakásszerződés) és egy jó nagy cliffhangerrel (iskolai helyek) végződött. Úgyhogy az úgy dukál, hogy a következő rész elején tudomást szerezzünk arról, hogy hőseink gyermekei felvételt nyertek a Sulivan Primary Schoolba, úgyhogy szeptembertől már ők is ilyen kis zöld pulcsiban pompázkodó elégedett gyermekek lesznek. Sőt időközben az is kiderült, hogy – parádés egyéni csúccsal – átmentem a karikázós vizsgán, úgyhogy megnyertem a jogot a következő, novemberi fordulón való részvételre, és már be is jelentkeztem, a kétszer három napon keresztül tartó mókára, aminek annyi előnye biztosan lesz, hogy novemberben amúgy is hideg van, úgyhogy mindenképp lesz rajtam elég ruha, hogy ne faggyak kockára a vizsga ideje alatt.

Mindezek a pompás hírek Csopakon értek bennünket, ahol napközben offline családi nyaralást, esténként pedig – a 21. századi technikának köszönhetően – online lakásberendezést bonyolítottunk. A napközbeni rész szuperül sikerült, a dolog kezdi egyre inkább azt a jelleget ölteni, mint amilyen az én gyerekkoromban volt, csak most én szolgálom föl a bundáskenyeret reggelire, amit régen a nagymamám szolgált föl nekem/nekünk (és szerintem ugyanabban a kötényben nyomom, mint ő). És lehet málnát szedni, és hintaágyazni, és a mi gyerekeink annak a szomszédnak a gyerekével spannolnak, akivel mi spannoltunk anno. A strandot pedig változatlanul a kádár korszak lángosillatú levegője lengi be, bár ez gyerekként egyáltalán nem volt zavaró, felnőttként azért nehezebb vele mit kezdeni. A veszprémi állatkert viszont fényévekkel jobb, mint akkor volt, csak ajánlani tudom.

Ami az online lakásberendezést illeti, a helyzet kicsit kevésbé rózsás. Azt ugyan – egyelőre úgy tűnik – sikerült elérni, hogy Mr. Ikea akkorra küldje az általunk megrendelt 168 (!) tételt, amikorra kértük, vagyis akkorra, amikor már a helyszínen fogunk tartózkodni, hogy átvegyük, ugyanez a mutatvány az Amazonnál csúfos kudarcot vallott. Nagyon sok pepecselés árán sikerült úgy megrendelnünk az amazontól a 28 darab tárgyat, hogy azok augusztus 8-án fussanak be. A megrendelés után viszont egyre-másra jöttek az e-mailek, hogy nagy örömmel értesítenek, hogy bármiféle pluszköltség nélkül már hamarabb elküldik ezt, azt vagy amazt a megrendelésünket. Ezért most úgy áll a helyzet, hogy egy kenyértartón kívül – amelynek érkezését, ki tudja miért augusztus 12-re ütemezték – minden cuccot már kiszállítottak, úgy hogy a lakásban nem volt senki, hogy átvegye. Arról viszont nem szól a fáma, hogy e sikertelen kiszállítás esetén mi a helyzet. Leteszik-e az ajtó elé a mikrót, hátha hamarosan megjövünk, és bevisszük, vagy visszaviszik-e valami rakárba, ahová majd érte kell menni, vagy esetleg – némi plusz költség fejében – hajlandóak újból kihozni az eredetileg kívánt időpontban. Egy 8 tételből álló csomagról küldtek egy e-mailt, hogy azt a szomszédunknál, egy bizonyos „Yggg”-nél rakták le „at 6”. Ebből nem igazán világos, hogy az van-e, hogy van nekünk egy Yggg nevű – ezzel a névvel nyilván földönkívüli – szomszédunk, aki a 6-os szám alatt lakik, és befogadta a porszívónkat és a ruhaszárító állványunkat, vagy végülis mi a retek van. Úgyhogy holnap, amikor megérkezünk, és átvesszük a lakást, remélehtőleg találunk néhány cetlit bedobva, amin ennél részletesebb, és némileg érthetőbb utasítások fognak szerepelni arról, hogy mégis hogy juthatunk a cuccainkhoz. Mert ugyan gyümölcsjátékban elég jók vagyunk, de azért nehezen tudom elképzelni magam, ahogy becsöngetek a környező házakba, és azt kérdezem, hogy „Elnézést, Ön ugye Yggg, és Önnél van a ruhaszárítóm?” vagy, hogy „Jó napot kívánok, én vagyok az új szomszéd a 3-ból, nem járt erre véletlenül a vasalóm?”

A holnaptól kezdődő részekben tehát hőseink, fogadják az Ikea szállítmányt, összeszerelik ágyukat, hogy legyen min aludniuk, várják James-t, aki segít összeszerelni a többi bútort, összevadásszák az amazon által a környékben terített tárgyakat, internetet szereltetnek, közületi ügyintéznek, virágot ültetnek, és remélhetően jövő kedden úgy térnek ismét haza, hogy egy pöpecül berendezett kis lakás várja majd a család beköltözését. 

Intézve: másfél dolog, hátravan: hetvennégy dolog

Aláírtuk a lakásszerződést. Csuhaj! A lakás szuper, itt van, van közel park, metró, közért, pub, szóval minden, ami kell. Maga a kecó csodás, van benne nagy konyha és étkező, kis kert (na jó terasz), nappali nagy ablakokkal, három hálószoba és két fürdőszoba. Plusz van egy rejtélyes beépített szekrény, ami t nem tudtunk kinyitni, mert egy lépcső fölött van, olyan magasan, hogy nem lehet elérni, létra meg nincs, szóval nem tudjuk, hogy mi lehet benne, ez mindenkinek a fantáziájára van bízva, szerintem kalózkincsek.

Az aláírás maga elég viccesen zajlott, ugyanis a digitális világban nem ám csak úgy beslattyogunk valami irodába, előveszünk egy tollat és aláírunk, hanem minden szerződő fél megkapja e-mailen a szerződést, és egy spéci program segítségével aláírja a szerződést (a program költ az embernek egy elegáns kis szignót és aláírást, jobb mint a sajátom). A program a hülye használó kedvéért megpróbálja kitalálni, hogy az illető milyen nyelven ért, és az instrukciókat azon a nyelven írja ki. Sajnos ránk valamiért azt hitte, hogy magyar-horvát kettős anyanyelvűek vagyunk, mert bizonyos instrukciók magyarul mások viszont horvátul (szlovákul? lengyelül?) voltak, úgyhogy egy ponton a google translate segítségét kellett kérnünk, hogy akkor most hogyan is tovább. De végül aztán sikerült. Ma délelőttre a tulajból is sikerült kinyomni ugyanezt, így most már van egy érvényes szerződésünk. Remélhetőleg előbb-utóbb berendeznünk is sikerül, és akkor megnyitjuk a foglalási naptárt, néhány szerencsés előfoglalási lehetőséget kapott, úgyhogy már most vészesen fogynak a helyek, legyetek résen.

A szerződéssel felvértezve beadtuk az iskolai papírokat is, és most izgulunk, hogy felvegyék őket oda, ahová szeretnénk. Elvileg ma még volt hely, és a helyeket érkezési sorrendben osztják, de mivel a hölgy ma reggel kedvesen tájékoztatott, hogy a miénk előtt még száz és száz jelentkezési lap áll sorban feldolgozásért, nem ígérhet semmit, mert lehet, hogy mire a mienkhez ér, már nem lesz hely. Úgyhogy most két hétig izgulunk.

Közben pedig kezdünk belehelyezkedni az itteni világba. Mondjuk azért azt nem bírtuk ki röhögés nélkül, amikor tegnap este bemondták a metróban, hogy „nagyon meleg idő van, vigyen magával vizet, és szóljon az állomásfőnöknek, ha nem érzi jól magát”, a bejelentés ideje alatt kb. 16 fok volt, és esett az eső, de az mondjuk igaz, hogy ma kisütött a nap legalább 8 percre, és akkor valóban meleg volt. És ma este, kicsit levezetendő a felgyülemlett stresszt, egy folyóparti pubban a francia borunk mellé brit sajtot fogyasztottunk, hogy megfelelően bennfentesek legyünk. 

Ilyen volt a naplemente: 

Eddigi szaldó: mínusz egy esernyő, mínusz két heti lakbér (ezt valszeg azért visszakapjuk)

Szombaton, amikor a lakásokat néztük, akkor szóbakerült a londoni közbiztonság. Erről azt tudtuk meg, hogy mióta az egész város be van kamerázva nagyon csökkent a súlyos bűncselekmények száma, de a kisstílű tolvajlás azért továbbra is elterjedt. Ryan azt viccelte, hogy ha a járdára leteszi a félig megivott kávéját, akkor – ha nem ragasztja az aszfalthoz – pár perc múlva már nem lesz ott. Ezen mi csak nevettünk, és később meg is jegyeztük egymás között, hogy ez a Ryan micsoda egy elkényeztetett nyugati fickó, jönne csak Kele-Európába, megtanulná, hogy mi a magyarok istene, piha. Aztán eleredt az eső, és ki kellett nyitni az esernyőt. Aztán hazaértünk, és a lépcsőházban a bejárati ajó elé lehelyeztük a csöpögő ernyőt, hogy ne a lakásban csöpögjön. Aztán pár óra múlva kimentem, hogy behozzam a megszáradt ernyőt, de az ernyőnek hűlt helye volt. Valaki South Kensingtonban, ahol 900 forint tizenöt szem szeder a közértben és 800 millió forint egy négyszobás lakás (mindkettő akkurátus adat, nem túlzás), meglovasította a 2000 forintos pöttyös tschibo esernyőmet. Úgyhogy kénytelenek voltunk belátni, hogy ez a Ryan mégiscsak egy dörzsölt fickó.

Ezt az incidenst leszámítva az elmúlt két nap a semmittevés és az idegbaj bizarr egyvelege volt. Először is nagyon furcsa érzés, hogy olyanokat csinálunk, mint múzeumban lődörgés, kávézóban üldögélés, otthoni tévénézés, és közben nincs SEMMI DOLGUNK. Ettől annyira el vagyunk szokva, hogy Peti kimondottan feszült lett, amikor leültünk tévét nézni, mert folyton az volt az érzése, hogy most valamit kellene csinálni, de nincs mit (nekem pompásan megy a tévénézés, sokévi lemaradást kell pótolnom). Illetve persze rengeteg dolgunk lenne, de egyiket sem tudjuk csinálni, amíg nincs meg a kecó. És itt érkezünk el az idegbaj részhez. Mert ugye kiválasztottuk a megfelelő kecót, de azt még meg is kell szerezni. Ezt nem magunk intézzük, hanem az az ügynökség, aki a lakásokat mutogatta nekünk. Vagyis a mai nap azzal telt, hogy Ryan haverunkat hívogattuk, hogy mivanmármivanmár. Ő pedig elmondta, hogy: igen, kapunk majd bútort - hajaj, van egy másik jelentkező is - ennek okán nem tudunk az árból alkudni - úgy tűnik, hogy nekünk áll a zászló, mert a másik családban kisbabák vannak, és a tulajnak a gyerekek beleférnek a babák nem (????) – á, már nagyon jól állunk, felmerült, hogy kell-e nekünk garázs – nem kell, garázs, oké – már azon alkudoznak, hogy a hálószobába mekkora ágyat vegyenek – na most már tényleg rákérdezek, hogy mi a retek van, és visszahívlak – gratulálok, tietek a lakás, lehet fizetni a depositot. Mindez reggel nyolc és este nyolc között zajlott, amiből kábé érezhető, hogy az egyes közlések között mennyi idő telt el, és ez a vérnyomás milyen szintű emelkedésével járt. Szóval a jelenlegi helyzet az, hogy fizettünk depositot, ami csak arra jó, hogy a lakást visszavonják a piacról, vagyis most már másnak nem fogják megmutatni. Innentől még az van hátra, hogy lekádereznek minket, hogy tényleg azok vagyunk-e, akiknek mondjuk magunkat, tényleg annyi pénzünk van-e, amit állítunk, és tényleg nem piszkáljuk-e a fogunkat evés közben. Ha ezt sikerül megugranunk, akkor megnyerjük a jogot, hogy bérlői lehessünk a lakásnak. Időközben elkezdünk tárgyalni a szerződés részleteiről is (felmondási feltételek, beköltözés dátuma, bútorok stb.). Aláírás tehát csak ezek után jöhet, ami éppen ezért állítólag kb. egy hét múlva esedékes. Kettes számú idegbaj, ha csak egy hét múlva lesz szerződésünk, akkor hogy fogjuk beíratni a gyerekeket a szupercsúcs iskolába, ahol Gabesz évfolyamán már csak egy hely van? Erre a kérdésre még nincs válasz. Holnap megpróbálunk az ügynökségből kinyomni egy papírt, ami jó lehet arra, hogy bizonyítsuk, hogy mi téllegdeistenbizony itt fogunk lakni, és akkor talán be tudjuk nyomni a gyerekeket a suliba.

Hát szóval préselődik, préselődik, de még mindig nagyon púpos szegény.